Orvosi Hetilap, 1916. szeptember (60. évfolyam, 36-39. szám)
1916-09-03 / 36. szám
484 ORVOSI HETILAP háborúban. E mellett szól azután még az is, hogy az olasz harctérről, hol elejétől fogva a positiós harczmodort tartottuk be,alig egy-két polyneuritis esetet láttam, jóllehet kórházunk ezen harcztérről is igen sok beteget és sebesültet kapott. Ha még tekintetbe veszem azt a bevezetőben említett körülményt, hogy a nedves, hideg, őszi és téli hónapokból aránytalanul több a beteg, mint a nyáriakból, ami éppen a 69%-ban szereplő refrigeratórius tényezőt mozdítja elő, akkor az összes felsorolt körülmények figyelembevétele után csak arra a következtetésre juthatok, hogy a harctéri polyneuritis egészen sajátszerű jellegű, eredetű és localisatiójú idegrendszeri megbetegedés, melynél a refrigeratorius és mérgező tényezők éppen az alsó végtagoknak rendkívüli igénybevétele után fejtik ki kórokozó hatásukat, és hogy ezen megbetegedés ennek folytán nézetem szerint az Edinger-féle selectiós idegrendszeri kihasználás felfogást megdönthetlenül igazolja. E helyütt akarok rátérni néhány szóval a nervus pereneusnak oly nagymérvű részesedésére is. Ez az ideg az én összes 102 esetekben megbetegedett. És látjuk azt is, hogy a peroneus sokszor az egyedüli ideg, mely az ischiadicus sérülésekor mutat bénulást, vagy legalább is azt tapasztaljuk, hogy az ischiadicus sérülései után harctéri betegeinken az egész tünetcsoportozat visszafejlődése után csupán a peroneus az, mely legtovább vagy állandóan és tartósan bénult. Azt hiszem, hogy ez is csak az Edinger-féle „Aufbrauchtheorie“-val magyarázható: ez az ideg szerepel legtöbbet a gyalogláskor, katonáinkon, főként gyalogosainkon ez az ideg van leginkább igénybe véve s ezért ez az ideg az, mely ártalmakkal szemben a legkisebb ellenállóképességet tanúsítja. Nem lehet azonban elzárkózni az elől sem, hogy az ischiadicusnak legérzékenyebb, legvulnerabilisabb rostjai azok, melyek a peroneust alkotják. A teljesség és a később említendő irodalmi adatokra való reflexióim kedvéért még megjegyzem, hogy eseteimben neuropathiás terheltséget, neurastheniás kimerültségi állapotokat nem találtam, és hogy az alsó végtagoknak súlyosabb fagyása eseteimben egyáltalán nem, könnyebb fagyása pedig hatszor, tehát nem egészen 6%-ban volt jelen. V. A háborús polyneuritisekre vonatkozó ideggyógyászati irodalom nem nevezhető szegénynek az enyéimhez hasonló észlelésekben. Egyes szerzők kifejtett nézeteivel azonban nem tudok teljesen egyetérteni tapasztalataim és felfogásom alapján. Schüller „Gamaschenschmerzen“ (bokavédőfájdalmak) néven leír lábszárfájdalmakat kizárólag bőrbokavédőt használó tiszteken s azokat éppen a bokavédőnek tulajdonítja. Grätzer ugyanilyen fájdalmakat látott legénységen, mely nem visel bokavédőt, így ez utóbbinak befolyását kizárja, de a bántalmat időjárási mozzanatokkal sem tudja összefüggésbe hozni; minthogy lázas kezdetű, azt hiszi, hogy talán tetvekkel történő fertőzéssel állunk szemben Pritzi is gyakran látott ilyen fájdalmakat a lábszárakban, melyeket lúdtalptól származtat. Schrötter is észlelt hasonló lábszárfájdalmakat, de nem érzészavarokat, sem nyomásfájdalmat; a fájdalom leginkább a tibia belső szélén székel és hűlés után gyakran recidivál. A tibia csonthártyájában levő saphenus-végződések neuritisére gondol, melynél thermikus befolyások, mérgező anyagok is szerepelhetnek. Hezes eseteinek magyarázatául átázás és átfázás után jelentkező, túlnyomóan érző polyneuritist vesz fel. Mann és Nonne az észlelt fájdalmakat polyneuritises természetűnek véli, mindkettő hozzám hasonlóan kifárasztó gyaloglások, hűléses befolyások, csökkent táplálás, esetleg mérgező okok közreműködését veszi fel. Nonne egész határozottan utal az Edinger-féle Aufbrauchtheorie szerepére, azonban ezen két szerzővel abban az egyben nem tudok egyetérteni, hogy én az általuk hangsúlyozott neurastheniás állapotot nem találtam. Sőt, mint már említettem, éppen feltűnt, hogy neuropathiás terheltség vagy neurastheniás állapot betegeimen egyáltalán nem jöhet szóba, hanem tisztán és kizárólag a sajátszerű körülmények összejátszása tisztán somatogén, peripheriás idegrendszeri téren. Mendel és Schlesinger leírnak dysenteria után jelentkező polyneuritist katonákon és kiemelik ezen kóroktani tényező ritkaságát. Teljesen egy véleményen vagyok Stansky-val, ki eseteit ugyanúgy magyarázza, mint én, ugyanazon kórokoknak és körülményeknek összhatásából magyarázza neuritisnek minősített eseteit. Egy későbbi közleményében Stransky reflektál a Schüller-féle Gamaschenschmerz-re meg Schrötter észleléseire, és ezt nézetem szerint nagyon helyesen mint az ő általa is észlelt súlyosabb természetű neuritiseknek könnyebb, fokozati változatait magyarázza. A neurastheniás állapotnak Stransky sem tulajdonít nagyobb befolyást. Pritzi lúdtalp-felfogásával szembeszáll Joachim, ki lúdtalpat az ő eseteiben csak kb. 10%-ban észlelt; én sem tapasztalhattam eseteimen, Joachim a lábszárfájdalmakat „tibialgiá“nak nevezi, ő is azt tapasztalta, hogy nyáron sokkal ritkábbak ; a bányáimat egyes esetekben neuritises folyamattal magyarázza, de a lábszárvédőnek mechanikai befolyását nem akarja teljesen kizárni. Én a lábszárvédőnek semmiféle befolyást sem tulajdoníthatok, mert betegeim közül egyetlen egy sem viselt lábszárvédőt, csak csavarható védőt, amely nem gyakorol olyan nyomást, mint a merev bőrvédő. Igen érdekes észlelésekről tesz jelentést Stiefler, aki esetei tünettanában igen pontosan leírja a polyneuritis kórképét: paraesthesiák, érzési kiesések, változó jellegű fájdalmak, görcsök, bénulások, zavarok a reflexkörben; ugyanazon kórokokat tapasztalja, mint én is, t. i. átfázás, átázás, mérgező tényezők. De sajátszerű, hogy ez a szerző eseteit mégsem minősíti polyneuritiseknek, hanem a peripheriás idegek végső részei bántalmának s okát a fagyásban keresi; de hozzáteszi, hogy a legtöbb eset a nedves őszi időben jelentkezett s itt supponálja az érző idegvégkészülékek átfagyását; a valódi téli hidegben alig látott hasonló bántalmat s a valódi fagyással kombinált eseteiben az érzészavarok, melyek az őszi esetekben igen kiterjedtek, kizárólag a fagyás területére szorítkoznak. Azt hiszem, Stiefler esetei is typusos polyneuritisek, melyekhez éppen az átfagyásnak, a szerző saját leírása szerint, aligha van köze, mert éppen az, amit a fagyás esetekben talált, nem polyneuritis, hanem egyszerűen locális elhalásnak a következménye. Igen érdekesen foglalkozik Oppenheim egyik felszólalásában a háborús polyneuritisek kérdésével. Teljesen elüt az én tapasztalataimtól az a körülmény, hogy az ő eseteiben a megbetegedés túlyomóan a felső vágtagokra szorítkozik! A kórokok közül Oppenheim nem látta az intoxicatiót, egy esetben typhusfertőzést talált. Nagyon hangsúlyozza Oppenheim a bántalom makacsságát, melyet a szokott gyógyeljárásokkal alig lehet befolyásolni és így azt hiszi, hogy éppen a harctéri polyneuritisekben egy a szokottól eltérő, egészen különleges kórok szerepel. Az ő eseteiben, melyek a felső végtagokra lokalizálódnak, arra gondol, hogy talán a nehéz puskának hordása szerepelhet. Ő is gondol a kimerülési, kifáradási tényezőre, mint Mann és Nonne, azonban a Nonne által választott „polyneuritis neurasthenica“ elnevezést nem tartja szerencsésnek, bár a kimerülés alapgondolatát elfogadhatónak mondja. Én eseteimben azt tapasztaltam, hogy azok a szokott antirheumás kezeléssel szemben meglehetősen makacsok s ez a gyógyeljárás legfeljebb azokon a betegeken mutat némi hatást, kiken kétségtelenül kimutathattam a refrigeratorius tényezőt. De ezeket sem gyógyította meg a salicyl, aspirin, pakkolás, meleg vagy iszapfürdő, amint nem gyógyultak meg az enteritises polyneuritiseim akkor sem, ha a bélbántalom megszűnt s minden toxikus tényező eltávozott a szervezetből. Egyáltalán 102 esetem közül a kórházi észlelési idő alatt alig gyógyult meg egy-kettő. Tetemes javulást elértünk ugyan, de gyógyulást nem. Legjobb gyógyeljárásnak találtam a pihenést és roborálást; nem egy esetben különösen jó ered- 1916. 36. sz.