Orvosi Hetilap, 1916. szeptember (60. évfolyam, 36-39. szám)

1916-09-03 / 36. szám

484 ORVOSI HETILAP háborúban. E mellett szól azután még az is, hogy az olasz harc­térről, hol elejétől fogva a positiós harczmodort tartot­tuk be,alig egy-két polyneuritis­ esetet láttam, jóllehet kórházunk ezen harcztérről is igen sok beteget és sebesültet kapott. Ha még tekintetbe veszem azt a bevezetőben említett körülményt, hogy a nedves, hideg, őszi és téli hónapokból aránytalanul több a beteg, mint a nyáriakból, a­mi éppen a 69%-ban szereplő refrigeratórius tényezőt mozdítja elő, akkor az összes felsorolt körülmények figyelembevétele után csak arra a következtetésre juthatok, hogy a harc­téri poly­neuritis egészen sajátszerű jellegű, eredetű és localisatiójú idegrendszeri megbetegedés, melynél a refrigeratorius és mér­gező tényezők éppen az alsó végtagoknak rendkívüli igénybe­vétele után fejtik ki kórokozó hatásukat, és hogy ezen meg­betegedés ennek folytán nézetem szerint az Edinger-féle selectiós idegrendszeri kihasználás felfogást megdönthetlenül igazolja. E helyütt akarok rátérni néhány szóval a nervus pere­­neusnak oly nagymérvű részesedésére is. Ez az ideg az én összes 102 esetekben megbetegedett. És látjuk azt is, hogy a peroneus sokszor az egyedüli ideg, mely az ischiadicus sérülésekor mutat bénulást, vagy legalább is azt tapasztaljuk, hogy az ischiadicus sérülései után harc­téri betegeinken az egész tünetcsoportozat visszafejlődése után csupán a pero­neus az, mely legtovább vagy állandóan és tartósan bénult. Azt hiszem, hogy ez is csak az Edinger-féle „Aufbrauch­­theorie“-val magyarázható: ez az ideg szerepel legtöbbet a gyalogláskor, katonáinkon, főként gyalogosainkon ez az ideg van leginkább igénybe véve s ezért ez az ideg az, mely ár­talmakkal szemben a legkisebb ellenállóképességet tanúsítja. Nem lehet azonban elzárkózni az elől sem, hogy az ischiadi­­cusnak legérzékenyebb, legvulnerabilisabb rostjai azok, melyek a peroneust alkotják. A teljesség és a később említendő irodalmi adatokra való reflexióim kedvéért még megjegyzem, hogy eseteimben neuropathiás terheltséget, neurastheniás kimerültségi állapo­tokat nem találtam, és hogy az alsó végtagoknak súlyosabb fagyása eseteimben egyáltalán nem, könnyebb fagyása pe­dig hatszor, tehát nem egészen 6%-ban volt jelen. V. A háborús polyneuritisekre vonatkozó ideggyógyászati irodalom nem nevezhető szegénynek az enyéimhez hasonló észlelésekben. Egyes szerzők kifejtett nézeteivel azonban nem tudok teljesen egyetérteni tapasztalataim és felfogásom alapján. Schüller „Gamaschenschmerzen“ (bokavédőfájdalmak) néven leír lábszárfájdalmakat kizárólag bőrbokavédőt használó tiszteken s azokat éppen a bokavédőnek tulajdonítja. Grätzer ugyanilyen fájdalmakat látott legénységen, mely nem visel bokavédőt, így ez utóbbinak befolyását kizárja, de a bán­­talmat időjárási mozzanatokkal sem tudja összefüggésbe hozni; minthogy lázas kezdetű, azt hiszi, hogy talán tetvek­­kel történő fertőzéssel állunk szemben Pritzi is gyakran látott ilyen fájdalmakat a lábszárak­ban, melyeket lúdtalptól származtat. Schrötter is észlelt hasonló lábszárfájdalmakat, de nem érzés­zavarokat, sem nyomásfájdalmat; a fájdalom leginkább a tibia belső szélén székel és hű­lés után gyakran recidivál. A tibia csonthártyájában levő saphenus-végződések neuriti­­sére gondol, melynél thermikus befolyások, mérgező anyagok is szerepelhetnek. Hezes eseteinek magyarázatául átázás és átfázás után jelentkező, túlnyomóan érző polyneuritist vesz fel. Mann és Nonne az észlelt fájdalmakat polyneuritises természetűnek véli, mindkettő hozzám hasonlóan kifárasztó gyaloglások, hűléses befolyások, csökkent táplálás, esetleg mérgező okok közreműködését veszi fel. Nonne egész határozottan utal az Edinger-féle Aufbrauchtheorie szerepére, azonban ezen két szerzővel abban az egyben nem tudok egyetérteni, hogy én az általuk hangsúlyozott neurastheniás állapotot nem ta­láltam. Sőt, mint már említettem, éppen feltűnt, hogy neuro­pathiás terheltség vagy neurastheniás állapot betegeimen egyáltalán nem jöhet szóba, hanem tisztán és kizárólag a sajátszerű körülmények összejátszása tisztán somatogén, peri­­pheriás idegrendszeri téren. Mendel és Schlesinger leírnak dysenteria után jelentkező polyneuritist katonákon és kiemelik ezen kóroktani tényező ritkaságát. Teljesen egy véleményen vagyok St­ansky-val, ki ese­teit ugyanúgy magyarázza, mint én, ugyanazon kórokoknak és körülményeknek összhatásából magyarázza neuritisnek mi­nősített eseteit. Egy későbbi közleményében Stransky reflek­tál a Schüller-féle Gamaschenschmerz-re meg Schrötter észle­léseire, és ezt nézetem szerint nagyon helyesen mint az ő általa is észlelt súlyosabb természetű neuritiseknek könnyebb, fokozati változatait magyarázza. A neurastheniás állapotnak Stransky sem tulajdonít nagyobb befolyást. Pritzi lúdtalp-felfogásával szembeszáll Joachim, ki lúd­talpat az ő eseteiben csak kb. 10%-ban észlelt; én sem tapasz­talhattam eseteimen, Joachim a lábszárfájdalmakat „tibialgiá“­­nak nevezi, ő is azt tapasztalta, hogy nyáron sokkal ritkáb­bak ; a bányáimat egyes esetekben neuritises folyamattal ma­gyarázza, de a lábszárvédőnek mechanikai befolyását nem akarja teljesen kizárni. Én a lábszárvédőnek semmiféle be­folyást sem tulajdoníthatok, mert betegeim közül egyetlen egy sem viselt lábszárvédőt, csak csavarható védőt, a­mely nem gyakorol olyan nyomást, mint a merev bőrvédő. Igen érdekes észlelésekről tesz jelentést Stiefler, a­ki esetei tünettanában igen pontosan leírja a polyneuritis kórképét: paraesthesiák, érzési kiesések, változó jellegű fáj­dalmak, görcsök, bénulások, zavarok a reflexkörben; ugyan­azon kórokokat tapasztalja, mint én is, t. i. átfázás, átázás, mérgező tényezők. De sajátszerű, hogy ez a szerző eseteit mégsem minősíti polyneuritiseknek, hanem a periphe­­riás idegek végső részei bántalmának s okát a fagyásban keresi; de hozzáteszi, hogy a legtöbb eset a nedves őszi idő­ben jelentkezett s itt supponálja az érző idegvégkészülékek át­­fagyását; a valódi téli hidegben alig látott hasonló bántal­­mat s a valódi fagyással kombinált eseteiben az érzés­zavarok, melyek az őszi esetekben igen kiterjedtek, kizárólag a fagyás területére szorítkoznak. Azt hiszem, Stiefler esetei is typusos polyneuritisek, melyekhez éppen az átfagyásnak, a szerző saját leírása szerint, aligha van köze, mert éppen az, a­mit a fagyás­ esetekben talált, nem polyneuritis, hanem egyszerűen locális elhalásnak a következménye. Igen érdekesen foglalkozik Oppenheim egyik felszólalá­sában a háborús polyneuritisek kérdésével. Teljesen elüt az én tapasztalataimtól az a körülmény, hogy az ő eseteiben a megbetegedés túlyomóan a felső vágtagokra szorítkozik! A kórokok közül Oppenheim nem látta az intoxicatiót, egy eset­ben typhusfertőzést talált. Nagyon hangsúlyozza Oppenheim a bántalom makacsságát, melyet a szokott gyógyeljárásokkal alig lehet befolyásolni és így azt hiszi, hogy éppen a harc­téri polyneuritisekben egy a szokottól eltérő, egészen különleges kórok szerepel. Az ő eseteiben, melyek a felső végtagokra lokalizálódnak, arra gondol, hogy talán a nehéz puskának hordása szerepelhet. Ő is gondol a kimerülési, kifáradási tényezőre, mint Mann és Nonne, azonban a Nonne által választott „polyneuritis neurasthenica“ elnevezést nem tartja szerencsésnek, bár a kimerülés alapgondolatát elfogadható­nak mondja. Én eseteimben azt tapasztaltam, hogy azok a szokott anti­­rheumás kezeléssel szemben meglehetősen makacsok s ez a gyógyeljárás legfeljebb azokon a betegeken mutat némi hatást, kiken kétségtelenül kimutathattam a refrigeratorius tényezőt. De ezeket sem gyógyította meg a salicyl, aspirin, pakkolás, meleg vagy iszapfürdő, a­mint nem gyógyultak meg az en­teritises polyneuritiseim akkor sem, ha a bélbántalom megszűnt s minden toxikus tényező eltávozott a szervezetből. Egyálta­lán 102 esetem közül a kórházi észlelési idő alatt alig gyó­gyult meg egy-kettő. Tetemes javulást elértünk ugyan, de gyógyulást nem. Legjobb gyógyeljárásnak találtam a pi­henést és roborálást; nem egy esetben különösen jó ered- 1916. 36. sz.

Next