Orvosi Hetilap, 1919. július (63. évfolyam, 27-30. szám)
1919-07-06 / 27. szám
1919. 27. sz. ORVOSI HETILAP inductiv methodus nem nyújthatja ennek tudományos bizonyítékait. A „Tropsdheninfektion“ elmélete csak mechanikai momentumokat tart szem előtt, nem törődik a megbetegedés biológiai tényezőivel. Ezzel az elmélettel nem tehetők meg fertőzéses megbetegedések contagiosus megbetegedésekké. A contagiosus betegségeknek (lásd idézett könyvemet) vannak cardinalis attribútumai, emberről-emberre való terjedésükben törvényszerűségek állapíthatók meg. Cardinalis tulajdonságaikból és a megállapított törvényszerűségekből nem csak lehet, hanem kell is contagiosus természetükre következtetni. Mindez nem lévén meg az exogen fertőzés mechanismusán alapuló megbetegedésekben, ezek nem lehetnek egyszersmind contagiosusak is. (Lásd Semmelweis: Kindbettfieber, 1861, 107. oldal.) A contagiosus betegségek pathogenesisének analysise bizonyossá teszi, hogy nem maga a betegség kész anyaga (Krankheitsstoff), hanem csakis egyik componense terjedhet emberről-emberre. Épp így kellene lennie akkor, amikor fertőzéses betegségek terjednének a contagiositás révén emberrőlemberre. Itt is csak a bacteriumos componens, nem pedig maga a noxa az ő teljességében, a betegség terjedhetne emberről-emberre, éppen a függőcseppben lebegve. De a fertőzéses betegségek is, csak úgy, mint a contagiosusok, igenis beolthatók. Ez az, amit infectiónak szabad és kell mondanunk. Ahol ez de facto nem következett be, az infectio legfeljebb feltételezhető, de be nem bizonyítható. Az inductiv methodus segítségével operáló conditionális gondolkodás, szemben a deductiv módszerrel élő aetiológiai szemléléssel, praecisebb megállapításokhoz juttat el bennünket. Ha tussis convulsiva esetében átvihetőségről beszélve azt értik alatta, hogy ez a betegség contagiosus, úgy erre az a válaszunk, hogy ezt lehet feltételezni, ebben lehet hinni, de bizonyítani nem lehet. Az inductiv methodus nem tud a contagiosus betegségek lényegét determináló critériumokat szolgáltatni tussis convulsivában. Az utolsóelőtti praemissa: a betegség egyszeri átszenvedése immunitást hagy hátra, egyszerűen puszta állítás, mely bizonyítva nincsen, de egyáltalában be sem bizonyítható. (Ellenben hiába bizonyítjuk, hogy a vörheny egyszeri átszenvedése nem hagy hátra immunitást. A tan- és kézikönyvek épp az ellenkezőjét hirdetik. Mi több: egyik érvük a vörheny streptococcus természetű megbetegedésének charactere ellen.) Minthogy úgy a fertőzésesnek felfogott, mint pedig a contagiosus bántalmak pathogenesisének lényegét illetőleg, felfogásom a ma divótól érdemlegesen különbözik, kell hogy különbözzék az immunitást illetőleg is. Ezzel a klinikus szempontjából is szerfelett fontos és érdekes kérdéssel nem foglalkozva tüzetesebben, ennek a dolgozatnak a keretében csak a következőket óhajtom megjegyezni: Az immunitás problémájában az experimentális búvárkodás más eredményre kell hogy jusson, mint a csakis az empíria talaján álló klinikai megfigyelés. Az eredmények nem fedhetik egymást. Minthogy sem fertőzésesnek felfogott, sem contagiosus betegség a dispositio phasisa nélkül nem tud kifejlődni, meg nem betegedés nem minősíthető egyszerűen immunitásnak. Az emberi pathologiában immunitás tulajdoképpen csak az inoculatióval szemben állapítható meg. A tapasztalat értelmében bizonyos contagiosus betegségekben az emberi szervezet rendszerint csak egyszer s nem többször szokott szenvedni. Contagiosus betegségek átszenvedése tehát rendszerint az egész életre terjedő immunitást látszik hátrahagyni. Szántszándékkal mondom látszik:a valóság az, hogy a dispositio phasisa rendszerint az egész életen át csak egyszer fejlődik ki a szervezetben. Ugyanez áll a fertőzésesnek felfogott betegségek egy bizonyos csoportjáról. Itt is az immunitás csak úgy értelmezendő, hogy látszólagos, mert a valóságban az immunitás lényege a dispositiós phasis ki nem fejlődésén alapul. S nem hagyandó figyelmen kívül, hogy mire is figyelmeztet a mathesis valószínűség törvénye ? Ha azt tapasztaltam, hogy egy leányka két éven belül háromszor betegedett meg tisztességes vörhenyben, úgy a valószínűség törvényének értelmében ez a gyermek sokkal, de sokkal többször betegedett meg vörhenyben, mint az a szervezet, mely vörhenyben egyáltalában nem betegszik meg egész életén át. A bacteriológia és az immunitástan mai nyelvén beszélve, azt kellene mondanunk, hogy a vörheny átszenvedése nemcsak hogy nem jár immunitással, hanem mint például tüdőgyuladásban, orbánczban, a dispositio növekedésével. A fertőzésesnek felfogott betegségek ismételt átszenvedésének magyarázatát csak az egyén constitutiójában találhatjuk meg, amiről alább még leszen szó. Annyit mondhatunk tehát mindössze, hogy a tussis consulsiva azon megbetegedések közé sorolható, melyeken csak egyszer esik át az ember. De ha ez áll is, egymagából ebből a tényből még semminemű következtetés sem vonható „fertőzéses“ vagy „contagiosus“ természetére. Ami az utolsó praemissát, a typusos lefolyást illeti, ilyennel találkozunk fertőzéses és contagiosus megbetegedések mindkét kategóriájában egyaránt. A conditionalis gondolkodás a tussis convulsiva pathogenesisében nem tévesztheti szem elől, hogy a tussis convulsivajárványok rendszerint kanyarójárványokhoz csatlakoznak, vagy azokat megelőzik. Amikor az egyik uralkodik, rendszerint nem uralkodik a másik. Az inductiv methodus tehát jogosult megállapítani, hogy a tussis convulsivajárványok és így az egyes megbetegedés dispositiós phasisának az előidézésében olyan exogen tényezők, in ultima analysi mint assimilativ és dissimilativ principiumok, érvényesítik hatásukat, amelyek nem azonosak, bár úgy látszik, hogy közelről rokonok azokkal a külső princípiumokkal, amelyek a kanyaró epidemiás megjelenéséért, illetve a kanyaró dispositiós phasisának a megteremtéséért teendők felelőssé. A conditionális gondolkodás tehát irányt jelöl a jövő kutatásainak, melyek végzendők abból a czélból, hogy egyrészt a dispositiós phasisnak a lényegéről, másrészt a járványok keletkezésének feltételeiről nyerjünk felvilágosítást. Ezzel egyszersmind eljutott a conditionális gondolkodás a következő igen fontos megállapításhoz. Legyen szó akár fertőzésesnek minősített, akár contagiosus betegségről, az immunitás lényege végeredményben arra vezetendő vissza, képesek-e az exogen tényezők — az összességük, amilen — az individuumra hatást kifejteni vagy sem. Az individuumnak ezen „fogékonyságát“ az endogen tényezők öszszessége — a csiratervezet (Keimanlage) - determinálja. Az immunitás problémájában ez a punctum saliens. A conditionális gondolkodás nem téveszti szem elől és jelentőségében figyelemre méltatja a következő tapasztalati tényeket: 1. Ha valamely családban a gyermekek tussis convulsivában megbetegedtek, nem ritkán megesik, hogy a család felnőtt tagjai makacs, de pertussis convulsivára nem jellegzetes köhögésben szenvednek. 2. A tussis convulsivának is vannak durványos (rudimentaer) alakjai; a köhögés alig mondható convulsivnak (fullasztónak). 3. A tussis convulsiva-roham helyett mintegy inkariálólag görcsös tüsszentés (coryza convulsiva) jelentkezhetik. 4. Szemben a kanyaróval, mely ha családi endemiára vezet, nem kimél úgyszólván egyetlenegy gyermeket sem, ki odáig kanyaróban még nem volt beteg, tussis convulsivánál körülbelől 10%-ra rúg azoknak a száma, akik a „fertőzés veszélyének“ daczára nem betegednek meg. 5. Nagy kórházi tapasztalatok felett rendelkező szerzők (Henoch) érthetetlennek tartották, hogy a kórházba más betegség miatt fölvett,de egyszersmind tussis convulsivában is szenvedő gyermekek az osztályban nem „terjesztették“ el ezt az utóbbi betegségüket. Henoch megfigyelését megerősíthetem. 6. A tussis convulsivához igen gyakran társulnak szövődmények az idegrendszer részéről, így convulsiók, eclampsia, zavarok beszédben, hallásban és látásban (vakság, lelki vakság, neuritis optica, transforms hemiopia), bénulások mono-, hemi-, di- és paraplegia alakjában. Az agy állományában lágyulásos góczok, sorvadás és gyuladásos folyamatok (encephalitis). Továbbá epilepsia, hysteria, hypochondria, hallucinates zavarodottság, melancholia, az intelligentia csökkenése: 299