Orvosi Hetilap, 1919. augusztus (63. évfolyam, 31. szám)

1919-08-03 / 31. szám

1919. 31. sz. ORVOSI HETILAP Nézzük már most, hogy mi volt ennek a paratyphus­­endemiának a forrása. Legközelebb áll, hogy élelmiszermérgezésre gondoljunk. Ezt a felvételt azonban az endemia egész fennállására teljes biztossággal kizárhattuk, a­mennyiben az egész hadosztálynak élelmiszerrel való ellátása egy központból történt, a húst egy helyről, a mintaszerűen berendezett hadosztály-vágóhídról szerezték be, már­pedig a déli frontrészen egyetlenegy meg­betegedés sem fordult elő, s a német ezredben, amelyet más helyről élelmeztek, szintén mutatkoztak paratyphus-esetek ugyanakkor, amikor az ugyanazon helyről ellátott, de más hadosztályba tartozó többi német csapatban paratyphus-meg­­betegedéseket egyáltalán nem észleltek. Contact infectio felvételére is hiányzott minden alap, a megbetegedések, leszámítva az icterus és gastroenteritis­ en­­demiát, szórványos jellegűek voltak és az egyes esetek között nem lehetett kapcsolatot kimutatni. Átvizsgáltuk a mozgó­konyhák egész személyzetét és az élelmiszerbeszerzéssel és kiosztással foglalkozók mindegyikét arra vonatkozólag, hogy nincs e közöttük bacillusgazda, de ez a vizsgálat is negatív eredménnyel járt. A megbetegedések helyhez voltak kötve, mindig az ugyanazon frontrészletet elfoglaló más és más csapattestek­ben jelentkeztek és így helybeli okra kellett visszavezetni az infectio forrását. Világosan kitűnt ez a körülmény a 233. porosz gyalogezredben tett tapasztalaton. Ennek az ezrednek 3 zászlóalja közül mindig csak egy tartózkodott az állások­ban, a másik kettő tartalékállásokban volt, még­pedig a déli frontrészlet mögötti táborokban. Mihelyt valamelyik zászló­aljat kivonták az állásból és lekerült a délen fekvő táborba, nem adott le többé paratyphus-beteget, míg az állásba be­kerülő zászlóaljban mindjárt mutatkoztak megbetegedések. A locális ok csak az ivóvízben volt kereshető, annál is inkább, mert a megbetegedések főképp a kút körül lokalizá­­lódtak, így különösen a csak egy-egy zászlóaljra kiterjedő icterus-, illetőleg gastroenteritis-endemia, amely zászlóaljak közvetlen a legészakibb kút előtt feküdtek. A kutak vizének hygienés vizsgálata chemiai tekintetben nem adott gyanús momentumot, a bakteriológiai vizsgálat azonban számos próba után pozitív eredményre vezetett, amennyiben Eykman eljá­rása szerint sikerült Conradi-Drigalski-táptalajon kék telepek­ben nővő, jól mozgó és a szőlőc­ukros bouillont erjesztő bacillusokat tenyészteni, amelyeket azután többszöri átoltás után a paratyphus B­serum jól agglutinált. A kút vizének fertőzése csak a környezet részéről volt lehetséges, s erre több okból volt meg a lehetőség. A kút, mint már fentebb említettem, egy keskeny és mély völgy­mélyedésben feküdt, s körülbelül 10 m. mély Norton-kút volt, alig két és fél méter vízállással, mely a folytonos használat következtében annyira sülyedt, hogy a legénység, hogy vizet kapjon, a pumpát eltávolította és kötél segítségével a leg­különbözőbb kis edényeket engedte le. A völgymélyedés volt a két oldalról lefolyó természetes csapadéknak a levezetője, amelynek a szennyeződése, tekintve, hogy az oldalakon több zászlóaljnyi katonaság táborozott és több gépfegyver-osztag­nak a lovai voltak elhelyezve, könnyen és állandóan létre­jöhetett. 1917 őszén a tarnopoli typhusjárvány alkalmából az egész polgári lakosságot, valamint az ott állomásozó kato­naságot beoltották egy vegyes vaccinával, amely 1 cm3-ben 2.500.000 csirát tartalmazott, melyből a fele typhus-, a másik fele pedig paratyphus B-baktériumra esett. Az első oltáskor 1 cm3 vaccinát, a második oltáskor pedig (6 nap múlva) 2 cm3-t fecskendeztünk a bőr alá. Hogy megtudjuk, milyen hatást gyakorol a paratyphus B-vaccina a serum agglutina­­tiós képességére, 100 egyénből (katonákból, hadifoglyokból) az oltás előtt vért vettünk és azután ugyanezekből az oltás után 2, 7 és 12 hét után ismét vért véve, vizsgáltuk a serum agglutináló hatását a typhus- és paratyphus-bacillusokkal szemben. Az eredményeket a mellékelt táblázat tünteti fel, a­melyben 35 egyénre vonatkozó adatok vannak feljegyezve. A többi 65 oltott egyénre vonatkozó vizsgálatot, mely részlet­eredményeiben megegyezett a közölt eredményekkel, mint­hogy csapattesteiket időközben elvezényelték, nem lehetett befejezni. Az összeállításból kitűnik, hogy elölt paratyphus B-bacillusok subcutan befecskendezése igen nagyfokú anti­testképződést váltott ki, jóval nagyobbat, mint ahogy azt a typhus-védőoltóanyag alkalmazása után általában tapasz­taltuk. Két héttel a vaccinálás után, amikor a vérsavó para­typhus B-agglutináló képessége igen tetemes volt, a typhus­­baktériumok agglutinatiója úgyszólván még nem volt kimu­tatható Oltás után 7 héttel a vérsavó paratypsius B-aggluti­­nin-tartalma az esetek többségében emelkedett a 2 hét utáni értékhez képest s ugyanakkor a typhus-baktériumok aggluti­natiója is bekövetkezett az eseteknek körülbelül felében. Az oltás után 3 hónappal a paratyphus-agglutinatio általános csökkenést mutat, de csak az eredetileg positív reactiót mutató eseteknek (33) mintegy 12%-ában túlit el az agglu­­tinatio. Ugyanebben az időpontban a typhusagglutininek nagyobb mértékben fogytak meg és nagyobb százalékban vált negatívvá az agglutinatio. A gyakorlatra vonatkozólag azt a következtetést von­hatjuk le e vizsgálatokból, hogy a paratyphus B-vel való védőoltás hosszabb időre, legalább is 3 hónapra megaka­dályozza az oltott egyéneken a paratyphus B serológiai kór­jelzésének lehetőségét, tehát ugyanolyan viszonyokat hoz létre ebben a tekintetben, mint a typhus elleni védőoltás. A táblázatból az is kitűnik, hogy a paratyphus B-vel való vaccinatio semmi befolyást sem gyakorol a paratyphus A serologiai kórjelzésére. ■ I , ...-e -­­ f A sziklacsont néhány anatómiai rendellenessége a fülsebészet szempontjából. Irta: Pogány Ödön dr., fü­lorvos. A sebészeti műtéttani könyvek — általában — nem sokat foglalkoznak az amatómiai rendellenességek tárgyalásá­val. A sebészeti gyakorlatban pedig épp e rendellenességeknek ismerete lenne a legfontosabb. E rendellenességek állítják igen gyakran nehéz feladat elé a műtőt. S midőn utólag vagy előzőleg e rendellenességek magyarázatát s megfejtését keresi, vagy azokkal megismerkedni akar, ez­t a sebészeti tanköny­vekben nem találja meg. Különösen így van ez a fülészet ében. Bármily kis területen játszódik is le a fülsebészet, az anató­miai rendellenességek száma igen nagy. Szinte jogos az a mondás, hogy nincs két egyforma csúcsnyújtvány s nagyon jogosan mondta a budapesti fülészeti szakosztály egyik ülésén Krepuska tanár, hogy például magában a jugularis internának a lefutásában oly sok anatómiai rendellenesség észlelhető (innen a sok balsiker s eredménytelenség, mit a jugularis interna lekötésekor látunk), hogy ezek kutatása s vizsgálata nagyon fontos s a fülsebészet haladására igen üdvös lenne. Néhány a fülsebészet körébe tartozó anatómiai rend­ellenességről óhajtok megemlékezni. Sebészi szempontból nagyon fontosnak tartom az operatiós asztalnál észlelt anató­miai elváltozások közlését, legalább is oly fontosnak, mintha a hullagyakorlatokból eredő sziklacsontok anatómiai elválto­zásait tárgyalnánk. Óriási a különbség az anatómiai praepa­­ratum s a műtéti terület között. A sebészt főleg, ama,elvál­tozások érdeklik, melyek az élőben, a betegen, az operatiós asztalon,, a kórokozótól elváltozott műtéti területen észlelhetők. Egy különösen érdekes, műtétkor észlelt anomália a kö­vetkező: .V'í fi*'* á Idősült genyes középfülgyuladáshoz társuló sinus com­­plicatio miatt radikális műtét. Igen nagy sejtdús csecsnyújt­­vány. Az antrum könnyen megtalálható, tág, rajta keresztül a gombos szonda könnyen bejut a „dobüregbe“. Eltávolítjuk a külső hangvezető hátulsó falát és szabályszerűen elkészítjük a műtéti üreg s a dobüz egyesítését. Ekkor, feltűnik, hogy a műtéti terület alapján mediálisan felemelkedő,, körülbelül 2 mm. magas csontlécz van, a dobüz sem typusos, nem látjuk a horizontális ívjáratot stb. Ekkor kiderül, hogy az üreg, mely 355

Next