Orvosi Hetilap, 1919. november (63. évfolyam, 32-35. szám)
1919-11-02 / 32. szám
368 ORVOSI HETILAP Egy másik oldala a mély besugárzással való kezelésnek, amelyről meg kell emlékeznünk, a kezelés kellemetlen mellékhatásai és veszélyei. Ezekről előző közleményünkben csak röviden tettünk említést, minthogy akkor tapasztalataink ez irányban csak kevés adatot szolgáltattak, újabban azonban ez irányban is több adattal rendelkezünk. Ismeretes, hogy minden mély besugárzás után néhány órával a betegeken sajátos reactio áll be, mely az esetek túlnyomó részében múló hányásingerből, étvágytalanságból, gyengeségérzetből áll, ami 24 óra alatt elmúlik; az eseteknek egy másik kisebb részében ez a reactió súlyosabb, a hányásingert hányás követi, a beteg nagyon étvágytalan és ez az állapot, melyet elég nagyfokú gyengeség kisér, akárhányszor két napig is eltart. E reactiókat a beteg csakhamar kiheveri és hamarosan rendbe jő. Észleltünk azonban három esetet (25 eset közül), amelyek közül az egyikben a második, a másik kettőben az első besugárzás után néhány nappal a halál következett be. Ez eseteknek a klinikai képe is érdemessé teszi a kissé részletesebb megbeszélést. Az egyik esetben a besugárzás után néhány órával beállott hányásinger és hányás szüntelenül fennállott, úgy, hogy a beteg táplálkozása jóformán lehetetlenné vált. Szívműködése az egész reactio tartama alatt, sőt az utolsó napon is jó volt. A négy nap alatt a beteg fehérvérsejtszáma 270.000-ről 95.000-re esett. A besugárzás utáni negyedik napon egészen hirtelen szívbénulás tünetei között halt meg a beteg. A bonczolás mindössze a myocardiumnak kisfokú elfajulását mutatta ki. Második esetünkben a besugárzás napján kisfokú reactio jelentkezett hányásinger és hányás alakjában, mely azonban másnapra teljesen megszűnt. A beteg jól érezte magát, de étvágytalan volt. A besugárzás utáni harmadik napon lázas lett, hőmérséke 38,6°-ra emelkedett, keveset köhögött, további két nap múlva pedig a hányásinger és hányás appendix-táji kisfokú fájdalmak kíséretében újból jelentkezett. A következő reggelen egész hirtelen heves fájdalom állott be az epigastrium középvonalában és az appendix-tájon, a betegen súlyos dyspnoé vett erőt, pulsusa előbb dicrot, majd filiformis lett és 12 órával utána mindinkább rosszabbodó szívműködés közepette beállott a halál. Ebben az esetben is csak közvetlenül a beteg halála előtt volt rossz a szívműködés. A fehérvérsejtszám előbb leesett 370 000-ről 251 000 re, majd az utolsó napon hrtelen csaknem 100.000-rel emelkedett. A bonczolás a szívnek, a májnak és a vesének parenchymás elfajulását állapította meg. Oly elváltozás, mely a rendkívül heves hasfájdalmakat magyarázta volna, nem volt kimutatható. Harmadik esetünkben 6 napon át állott fenn állandó hányásinger és hányás. A besugárzás utáni harmadik napon igen heves deréktáji fájdalmakról panaszkodott a beteg. Két nappal később mindkét alsó végtagján petyhüdt bénulás állott be hólyagbénulással, a délután folyamán a bénulás reáterjedt a felsővégtagokra is, estére a rekesz is megbénult, másnap délben pedig mindinkább fokozódó nehézlégzés közepette beállott a halál. A besugárzás előtti fehérvérsejtszám 203.000 volt, 5 napon át elég egyenletesen esett 86.000-ig, a hatodik napon pedig hirtelen felszökött 157.000-re. A bonczolás a klinikai tüneteket magyarázó elváltozást nem mutatott. Hogy sugárzó energiának alkalmazása után különböző súlyosságú reactiók létrejöhetnek, már régóta ismeretes. Ezeket először azok a nőorvosok észlelték, akik a különböző nőgyógyászati megbetegedések ellen mély besugárzást alkalmaztak. A besugárzás után jelentkező tüneteket „Röntgenkater“ elnevezéssel írták le. Okára vonatkozólag a legközelebb álló feltevés az volt, hogy magas feszültségű kisülések következtében keletkező különböző nitritek okozzák; ennek megfelelően különböző berendezéseket ajánlottak e nitritek keletkezésének meggátlására; ilyen a parallel szikraköznek zárt térben való elhelyezése, a készülék szekrényének szellőztetése stb. A mi berendezésünk mellett, mellyel a besugárzások túlnyomó részét végeztük, ez a nitritképződés rendkívül erős volt; amely napon ily mély besugárzás történt, nemcsak az illető Röntgen-szobában, hanem az annak közelében levő nagy előcsarnokban és akárhányszor még az emeleteken is érezhető volt a nitritszag. Ennek oka mindenek szerint abban keresendő, hogy a mi berendezésünknek egy részét egy igen hosszú, magas feszültségű ellenállás teszi, melynek nagy felülete bőséges alkalmat nyújt nitritek képződésére. Csakugyan lehetséges, hogy nitritek huzamos belégzése idézi elő a besugárzás után a reactiókat. Hogy ez valószínű, azt bizonyítani látszik következő véletlen észlelésünk: egy betegünkön mély besugárzást végeztünk és midőn a besugárzás befejeztével az alkalmazott adagot meg akartuk mérni, kiderült, hogy sugárzó energiát a kapcsolásnak hibája folytán a beteg egyáltalán nem kapott. Az alkalmazott adag tehát nullával volt egyenlő, de magas feszültségű kisülések e mellett természetesen történtek s a beteg néhány órával a besugárzás után rosszul érezte magát, főfájása, hányásingere volt, hányt. Ez az észlelésünk nagyon is a mellett látszik szólni, hogy a besugárzás utáni reactio nem az alkalmazott adag nagyságával, hanem a nitritképződéssel összefüggő jelenség, többi esetünkből is az látszik kiderülni, hogy a reactio foka és az alkalmazott adag nagysága között kétségtelen összefüggés nem áll fenn. Valószínűnek kell tartanunk azonban, éppen halálosan végződött eseteinkből ítélve, hogy a nitritmérgezés a reactiónak csak az egyik oka és hogy a súlyosabb reactiók előidézésében még más tényezők is szerepelnek. Erre kell következtetnünk abból, hogy két esetünkben a reactiós jelenségek fokozódásával a csökkenő fehérvérsejtek rohamos emelkedése jár együtt, ami arra látszik mutatni, hogy bizonyos, talán speciális érzékenységű esetekben, amint azt felületes besugárzással kezelt esetekben is láttuk, a besugárzás után a leukaemiás folyamat hirtelenül hevenynyé válása következik be, ami nagy toxikus hatásánál fogva megmagyarázza a halálos kimenetelt. Hogy ilyen toxikus tényezők szerepet játszanak, annak bizonyítéka az is, hogy rádium-besugárzás után is jönnek létre kisebb-nagyobb reactiók. Mindezeket tekintetbe véve az a kérdés, hogy a beteget megvédhetjük-e valamiképen a nagy reactiók ellen? Tekintettel arra, hogy a nitrites levegőnek rossz hatása valószínű, igyekeznünk kell a besugárzást oly berendezéssel végezni, melynél a nitritképződés vagy minimális, vagy ha ily berendezéssel nem rendelkezünk, gondoskodjunk a nitritek eltávolításáról. Egy másik mód, melynek segítségével úgy látszik csökkenthetjük a reactiót, abból áll, hogy az alkalmazandó adagot megfelelő készülék segítségével a lehető legrövidebb időtartam alatt alkalmazzuk, amihez természetesen igen erős hatásképességű berendezésre van szükség. Ezt a czélt úgylátszik nagymértékben megközelíthetjük egy új készülékkel (Silex), melynek segélyével körülbelül fele idő alatt alkalmazhatjuk ugyanazt az adagot, mint a régi „Unipuls“-, vagy „Apex“-berendezésünkkel. A Silex-készüléknél magas feszültségű ellenállás nincs, úgy, hogy a működésével kapcsolatos nitritképződés igen csekély. Ezen készülékkel még csak rövid ideje dolgozunk, de úgy látszik, hogy a reactiók lényegesen kisebbek, mint a régi készülékeink használata mellett. Hogy ez csakugyan minden tekintetben így van-e, azt a jövő tapasztalatai fogják megmutatni. Az itt elmondottak azonban a reactiónak csak ama részére vonatkozhatnak, melyeket a nitriteknek tulajdoníthatunk. Tekintve három esetünk halálos kimenetelét, a besugárzás adagolásának módosításával is foglalkoztunk. Abból a gondolatból indulva ki, hogy talán kisebb adagokkal is megfelelő hatást érünk el, ha azt mélyreható sugárzás alakjában adjuk, megpróbáltunk az azelőtt 35—40 percz alatt adott mintegy 600 F-es adag helyett 5 percig tartó 150 F-es adagot adni. E minimális adagok hatására is a fehérvérsejtszám eleinte meglepő szépen haladt lefelé, de minimuma egyik esetben sem érte el azt a normálishoz közel álló számot, melyet mély besugárzások után egyébként látni szoktunk; az egyik esetben 2 Reusch: Münchener med. Wochenschr. 1917, 14. szám. 1919. 32. sz.