Orvosi Hetilap, 1920. március (64. évfolyam, 10-13. szám)
1920-03-07 / 10. szám
110 ORVOSI HETILAP ben s az ott végbemenő reactio biológiai nyilvánulásaként többek között a positiv Wassermann-reactiót produkálják. Mai tudásunkkal és tapasztalásunkkal azt is állíthatjuk, hogy az orvos csakis az első fontos, bár rövid időben, igazán ura a helyzetnek, amikor a positív Wassermann-reactio még nem állott be, amidőn tehát Wassermann nomenclaturája szerint csak syphilises infectióról, de nem betegségről van szó. E határon túl még sokáig igen hatásosan tud a hozzáértő orvos megküzdeni betegének syphilisével, de oly biztosan, szabatosan s főként oly gyorsan már nem. Mindebből látható, mily végzetes könnyelműség volna a beteg kezelését arra az időre halasztani, amikor a vérvizsgálat már pozitív reactiót eredményez. Pedig úgy tapasztalom, hogy ez gyakran megesik! A mulasztás vádja természetesen csak akkor érheti az orvost, ha meg volt rá az idő és alkalom, hogy spirochaeta-vizsgálattal a syphilis legkorábban megállapítható lett volna. A spirochaeta-kimutatás alapján legkorábban megállapított syphilis nyújtja tehát a legkedvezőbb prognosist, föltéve természetesen, hogy a vér seroreactiója még negatív. 2. A fertőzőképesség kérdése positív Wassermann-reactio eseteiben. Mindennapos tapasztalásunk a gyakorlatban, hogy a lueses betegek fertőzőképességének megállapítását minduntalan a serológiai vizsgálat eredményétől teszik függővé. Mindjárt e helyütt ki kell jelentenünk, hogy a serológiai vizsgálat ilyenkor csak segédeszköz jellegével bírhat, de perdöntő egymagában e kérdésben sohasem lehet. Mert a positív Wassermann-reactio magában véve csak azt jelenti, hogy az illető egyén, akire vonatkozik, lueses beteg, de nem azt, hogy minő fertőző állapotban van. Annak a megállapítása, hogy az egyén fertőző-e, elsősorban a klinikai mérlegeléstől és tapasztalástól függ. Tudnunk kell ugyanis, hogy friss, manifest lueses tüneteket magán hordó beteg vére a mai erélyes kezelés által akárhányszor már az első kúra nyomán negatív Wassermann-reactiót ad, s viszont igen nagy a száma az olyan régi latens syphilises egyéneknek, akik infectiójuk óta már több egészséges gyermeknek adtak életet, Wassermann-reactiójuk pedig állandóan erősen positív. Az előbbi esetben a klinikai tapasztalás alapján tudjuk, hogy a beteg még nagyon is ragadós lehet; az utóbbiban, ha a syphilises fertőzés hosszú időre nyúlik vissza, nagy valószínűséggel előre mondhatjuk, hogy a fertőzés lehetősége vajmi kevés. Nagy orvosi hiba és könnyelműség tehát a fertőzőképesség kérdésére a választ egyedül a Wassermannreactióra bízni. A döntést — már amennyire ez legjobb emberi tudás szerint lehetséges — mindig a klinikai vizsgálattól és mérlegeléstől kell függővé tenni. A klinikai mérlegeléskor ma már a kezelt betegeknek két főkategóriáját kell megkülönböztetnünk. Az egyiket — a sajnos ma is még ritkábban előforduló — az a betegcsoport alkotja, melyben a lues a legkoraibb és legkedvezőbb időben (+ spiroch. és negativ Wassermann-reactio) erélyes módon abortive kezeltetett. E csoportra vonatkozóan e helyütt nem térek ki arra a kérdésre, hogy valóban véglegesen gyógyultaknak tekinthetők-e valamennyien. Csak annyit jegyzek meg, hogy számos syphilidologus további állandóan, kezeléssel többé nem befolyásolt negatív Wassermann-reactió esetén az ilyen eseteket véglegesen gyógyultaknak tekinti, tehát egyetlen kúrával megelégszik. Részünkről azon óvatosabb felfogásnak vagyunk hívei, mely legalább 1—2 kúrát még azonfelül is szükségesnek tart, összekötve azokat még bizonyos próbakísérletekkel is (például Gennerich-féle provocatiós salvarsan-injectióval). A másik, a gyakorlatban még fontosabb, mert aránytalanul gyakoribb kategória azokra a syphilis-esetekre vonatkozik, amelyekben a betegek már a manifest, florid lueses tünetek idejében kerültek először többé-kevésbbé kielégítő kezelésbe, sőt még ennél is későbben. Egyelőre az ilyen esetek elbírálásának kérdése kerül jóval nagyobb számmal szóba. Ezekre az esetekre ma is az áll a fertőzőképesség problémájára vonatkozóan, amire a klinikai tapasztalás már évtizedek óta tanít, hogy t. i. minél több és erélyesebb céltudatos kezelésben részesült a beteg s mennél több idő múlt el az infectio időpontjától, annál valószínűbb a fertőzőképesség kialvása. Erre nézve a legtöbb klinikusnak az a véleménye, hogy megfelelő kezelés megtörténte után a latens syphilises egyén a 4., 5., 6. év után már csak igen kivételesen fertőzőképes. Ez a vélemény kristályosodott ki abból az irodalmi körkérdésből is, melyre nézve a válaszok mintegy 14 év előtt Butte párisi szaklapjában (Annales thérapeut.) jelentek meg. Egy-két syphilidologust leszámítva, valamennyi válaszoló szakférfi úgy nyilatkozott, hogy a 4.—6. éven túl, 1—2 évi tünetmentesség és kielégítő kezelés után a házasság a fertőzés veszedelménekszempontjából orvosilag általában nem akadályozható meg, mert a tapasztalások igen nagy száma azt bizonyítja, hogy a syphilissel fertőzött egyén esetleg még fennálló betegségét házastársára s gyermekeire már nem viszi át Ez az általános vélemény szigorúan klinikai tapasztaláson alapult, hiszen a syphilises egyének serológiai vizsgálatáról akkor még nem esett szó. Hozzáfűzhetjük ehhez még azt is, hogy a luest abban az időben távolról sem gyógyították oly erélyesen kénesővel, mint mai nap (a salvarsanról nem is szólva, mely akkor még teljesen ismeretlen volt). Ma tudjuk, hogy az ilyen, fertőzőnek általában már nem tartható lueses egyének egy részének vére positív Wassermann-reactiót ad, tehát ezeket még syphilisesnek kell tartanunk. Mindezért azonban a fenti általános tapasztaláson nyugvó vélemény nem módosul. De félre ne érttessem, ha már a házasság e kérdését érintettem! A 4., 5., 6. év utáni házassági consensus a gyakorlatban legtöbbször csak a fertőzés kérdésére vonatkozik. A házasság boldogsága körül azonban még orvosilag is nemcsak a fertőzőképesség kérdése jön szóba. Ez utóbbi csak a legelső orvosi kérdés syphilis esetén. Mert az impotentia coenndi et generandi (például későbbi tabes, illetőleg orchitis interstitialis) lehetősége is felmerülhet. De felmerül csaknem minden esetben a syphilis nyomán esetlegesen támadó korai elbetegesedés, rövidebb élettartam, munkaképesség-csökkenés vagy egész rokkantság (atrophia n. opt.), más szóval sokszor ki nem zárható oly körülmény és betegség, mely a család boldogságát, tehát a házasság végcélját többé-kevésbbé súlyosan érinti, sőt lehetetlenné teszi. . . De az a tapasztalás, hogy az 5.—6. éven túl a syphilises fertőzés a házastársra már nem szokott átmenni, csak az esetek óriási többségére vonatkozik. Kivételek, amikor még jóval később is fertőz a syphilises egyén, sajnos, előfordulnak. A régebbi irodalomban erre vonatkozóan számos adat található. Az újabb irodalom csak elvétve számol be ily esetről. E helyen, mint feltűnő és szokatlan típusú fertőzéses esetet, Pedersen 3 nőbetegét említem, aki luesének 16. évében, miután már 4 egészséges gyermeknek adott életet, syphilises magzatot szült. Tíz évvel a férj syphilises fertőzése után a feleség lueses infectiójának 2 esetét (egyet a kórházi ambulantián, egyet magángyakorlatomban) a közelmúltban észleltem. Főként az egyik eset volt különösen jellegzetes, amennyiben a három hónapos fiatal asszonyon friss általános eruptiós roseolás kiütést állapítottam meg, amelyről a 10—12 hetes infectiót lehetett leolvasni. Szerencsére az ily későn fertőző esetek a gyakorlatban ritkák s a fenti tapasztalást nem döntik meg. E rövid eltérés után visszatérve a kiinduló kérdéshez, ezzel kapcsolatban fel kell említenünk, hogy a gyakorlatban nem ritkán felmerül a kérdés, tabeses vagy paralysises szülő gyermeke egészséges-e vagy sem. A gyakorlati életben rendszerint halálra rémült és aggódó anyákat látunk, akik gyermekeik egészségéért remegnek, amikor az orvostól vagy más úton megtudják, hogy férjüknek syphilise volt. Ily kérdés mindig nehéz próbára teszi az orvos tapintatosságát, de 3 M. Bran Pedersen: Dermatologische Wochenschrift, 1918, 6. szám, 1920. 10. sz.