Orvosi Hetilap, 1920. március (64. évfolyam, 10-13. szám)

1920-03-07 / 10. szám

110 ORVOSI HETILAP ben s­ az ott végbemenő reactio biológiai nyilvánulásaként többek között a positiv Wassermann-reactiót produkálják. Mai tudásunkkal és tapasztalásunkkal azt is állíthatjuk, hogy az orvos csakis az első fontos, bár rövid időben, igazán ura a helyzetnek, a­mikor a positív Wassermann-reactio még nem állott be, a­midőn tehát Wassermann nomen­­claturája szerint csak syphilises infectióról, de nem beteg­ségről van szó. E határon túl még sokáig igen hatásosan tud a hozzáértő orvos megküzdeni betegének syphilisével, de oly biztosan, szabatosan s főként oly gyorsan már nem. Mindebből látható, mily végzetes könnyelműség volna a be­teg kezelését arra az időre halasztani, a­mikor a vérvizsgálat már pozitív reactiót eredményez. Pedig úgy tapasztalom, hogy ez gyakran megesik! A mulasztás vádja természetesen csak akkor érheti az orvost, ha meg volt rá az idő és al­kalom, hogy spirochaeta-vizsgálattal a syphilis legkorábban megállapítható lett volna. A spirochaeta-kimutatás alapján legkorábban megállapított syphilis nyújtja tehát a legkedve­zőbb prognosist, föltéve természetesen, hogy a vér seroreac­­tiója még negatív. 2. A fertőzőképesség kérdése positív Wassermann-reactio eseteiben. Mindennapos tapasztalásunk a gyakorlatban, hogy a lueses betegek fertőzőképességének megállapítását mindun­talan a serológiai vizsgálat eredményétől teszik függővé. Mindjárt e helyütt ki kell jelentenünk, hogy a serológiai vizsgálat ilyenkor csak segédeszköz jellegével bírhat, de perdöntő egymagában e kérdésben sohasem lehet. Mert a positív Wassermann-reactio magában véve csak azt jelenti, hogy az illető egyén, akire vonatkozik, lueses beteg, de nem azt, hogy minő fertőző állapotban van. Annak a meg­állapítása, hogy az egyén fertőző-e, elsősorban a klinikai mérlegeléstől és tapasztalástól függ. Tudnunk kell ugyanis, hogy friss, manifest lueses tüneteket magán hordó beteg vére a mai erélyes kezelés által akárhányszor már az első kúra nyomán negatív Wassermann-reactiót ad, s viszont igen nagy a száma az olyan régi latens syphilises egyéneknek, akik infectiójuk óta már több egészséges gyermeknek adtak életet, Wassermann-reactiójuk pedig állandóan erősen positív. Az előbbi esetben a klinikai tapasztalás alapján tudjuk, hogy a beteg még nagyon is ragadós lehet; az utóbbiban, ha a syphilises fertőzés hosszú időre nyúlik vissza, nagy való­színűséggel előre mondhatjuk, hogy a fertőzés lehetősége vajmi kevés. Nagy orvosi hiba és könnyelműség tehát a fertőzőképesség kérdésére a választ egyedül a Wassermann­­reactióra bízni. A döntést — már amennyire ez legjobb emberi tudás szerint lehetséges — mindig a klinikai vizs­gálattól és mérlegeléstől kell függővé tenni. A klinikai mérlegeléskor ma már a kezelt betegeknek két főkategóriáját kell megkülönböztetnünk. Az egyiket — a sajnos ma is még ritkábban előforduló — az a beteg­csoport alkotja, melyben a lues a legkoraibb és legkedvezőbb időben (+ spiroch. és negativ Wassermann-reactio) erélyes módon abortive kezeltetett. E csoportra vonatkozóan e helyütt nem térek ki arra a kérdésre, hogy valóban véglegesen gyógyul­­taknak tekinthetők-e valamennyien. Csak annyit jegyzek meg, hogy számos syphilidologus további állandóan, keze­léssel többé nem befolyásolt negatív Wassermann-reactió esetén az ilyen eseteket véglegesen gyógyultaknak tekinti, tehát egyetlen kúrával megelégszik. Részünkről azon óvato­sabb felfogásnak vagyunk hívei, mely legalább 1—2 kúrát még azonfelül is szükségesnek tart, összekötve azokat még bizo­nyos próbakísérletekkel is (például Gennerich-féle provocatiós salvarsan-injectióval). A másik, a gyakorlatban még fontosabb, mert arány­talanul gyakoribb kategória azokra a syphilis-esetekre vonat­kozik, amelyekben a betegek már a manifest, florid lueses tünetek idejében kerültek először többé-kevésbbé kielégítő kezelésbe, sőt még ennél is későbben. Egyelőre az ilyen esetek elbírálásának kérdése kerül jóval nagyobb számmal szóba. Ezekre az esetekre ma is az áll a fertőzőképesség problémájára vonatkozóan, amire a klinikai tapasztalás már évtizedek óta tanít, hogy t. i. minél több és erélyesebb c­éltudatos kezelésben részesült a beteg s mennél több idő múlt el az infectio időpontjától, annál valószínűbb a fertőző­képesség kialvása. Erre nézve a legtöbb klinikusnak az a véleménye, hogy megfelelő kezelés megtörténte után a latens syphilises egyén a 4., 5., 6. év után már csak igen kivé­telesen fertőzőképes. Ez a vélemény kristályosodott ki abból az irodalmi körkérdésből is, melyre nézve a válaszok mintegy 14 év előtt Butte párisi szaklapjában (Annales thérapeut.) jelentek meg. Egy-két syphilidologust leszámítva, valamennyi válaszoló szakférfi úgy nyilatkozott, hogy a 4.—6. éven túl, 1—2 évi tünetmentesség és kielégítő kezelés után a házasság a fertőzés veszedelmének­­szempontjából orvosilag általában nem akadályozható meg, mert a tapasztalások igen nagy száma azt bizonyítja, hogy a syphilissel fertőzött egyén esetleg még fennálló betegségét házastársára s gyermekeire már nem viszi át Ez az általános vélemény szigorúan klinikai tapasztaláson alapult, hiszen a syphilises egyének serológiai vizsgálatáról akkor még nem esett szó. Hozzáfűzhetjük ehhez még azt is, hogy a luest abban az időben távolról sem gyó­gyították oly erélyesen kénesővel, mint mai nap (a salvar­­sanról nem is szólva, mely akkor még teljesen ismeretlen volt). Ma tudjuk, hogy az ilyen, fertőzőnek általában már nem tartható lueses egyének egy részének vére positív Wassermann-reactiót ad, tehát ezeket még syphilisesnek kell tartanunk. Mindezért azonban a fenti általános tapasz­taláson nyugvó vélemény nem módosul. De félre ne érttessem, ha már a házasság e kérdését érintettem! A 4., 5., 6. év utáni házassági consensus a gya­korlatban legtöbbször csak a fertőzés kérdésére vonatkozik. A házasság boldogsága körül azonban még orvosilag is nemcsak a fertőzőképesség kérdése jön szóba. Ez utóbbi csak a legelső orvosi kérdés syphilis esetén. Mert az impotentia coenndi et generandi (például későbbi tabes, illetőleg orchitis interstitialis) lehetősége is felmerülhet. De felmerül csaknem minden esetben a syphilis nyomán eset­legesen támadó korai elbetegesedés, rövidebb élettartam, munkaképesség-csökkenés vagy egész rokkantság (atrophia n. opt.), más szóval sokszor ki nem zárható oly körülmény és betegség, mely a család boldogságát, tehát a házasság végc­élját többé-kevésbbé súlyosan érinti, sőt lehetetlenné teszi. . . De az a tapasztalás, hogy az 5.—6. éven túl a syphilises fertőzés a házastársra már nem szokott átmenni, csak az esetek óriási többségére vonatkozik. Kivételek, amikor még jóval később is fertőz a syphilises egyén, sajnos, előfordulnak. A régebbi irodalomban erre vonatkozóan számos adat található. Az újabb irodalom csak elvétve számol be ily esetről. E helyen, mint feltűnő és szokatlan típusú fertőzéses esetet, Pedersen 3 nőbetegét említem, a­ki luesének 16. évé­ben, miután már 4 egészséges gyermeknek adott életet, syphilises magzatot szült. Tíz évvel a férj syphilises fertőzése után a feleség lueses infectiójának 2 esetét (egyet a kórházi ambulantián, egyet magángyakorlatomban) a közelmúltban észleltem. Főként az egyik eset volt különösen jellegzetes, amennyiben a három hónapos fiatal asszonyon friss általános eruptiós roseolás kiütést állapítottam meg, amelyről a 10—12 hetes infectiót lehetett leolvasni. Szerencsére az ily későn fertőző esetek a gyakorlatban ritkák s a fenti tapasztalást nem döntik meg. E rövid eltérés után visszatérve a kiinduló kérdéshez, ezzel kapcsolatban fel kell említenünk, hogy a gyakorlatban nem ritkán felmerül a kérdés, tabeses vagy paralysises szülő gyermeke egészséges-e vagy sem. A gyakorlati életben rend­szerint halálra rémült és aggódó anyákat látunk, a­kik gyer­mekeik egészségéért remegnek, a­mikor az orvostól vagy más úton megtudják, hogy férjüknek syphilise volt. Ily kér­dés mindig nehéz próbára teszi az orvos tapintatosságát, de 3 M. Bran Pedersen: Dermatologische Wochenschrift, 1918, 6. szám, 1920. 10. sz.

Next