Orvosi Hetilap, 1920. május (64. évfolyam, 18-22. szám)
1920-05-02 / 18. szám
204 ORVOSI HETILAP 1920. 18. sz. ezért Mach az ívjáratokat csak „Organe der Beschleunigung- Wahrnehmung“-nak tekinti. Ewald szintén a folyadék áramlásával vélte az idegvégződések izgalmát felőidézhetőnek; az általa szerkesztett „pneumatischer Hammer“-jével, nyomás és szívás által különböző irányú áramlásokat iparkodott előidézni. Hőgyes a vestibulumtetőn készített kis nyílásba vékony csövecskét illesztett s a szívása vagy fújása által törekedett különböző áramlatot előidézni az endolymphában. A mint a fentiekből látható, sokáig nem volt eldöntve az ívjáratokban keletkezett ingerre nézve, hogy az tulajdonképpen ( illetőleg —) nyomásnak, vagy az endolympha áramlásából előálló hajszálideg-rongálásnak az eredménye-e? Ekkor állott elő Bárány az ő calorikus eredményeivel, hogy tudniillik, ha meleg vizet fecskendezett a fülbe, akkor ugyanazon oldal felé vágó, ha pedig hideg vizet fecskendezett a fülbe, akkor az ellenkező oldal felé vágó rotatorius nystagmus keletkezett a szemeken. Itt már nehéz volt nyomásról beszélni, itt már kézzelfoghatóvá vált, hogy a hatást csakis az ívjárat hossztengelyével párhuzamos irányú áramlás okozza. Egyszersmind az is bebizonyosodott, hogy csakis az ilyen irányú áramlás hozza ingerületbe az ampullák hajszálidegeit, mert calorice nem is tudunk más ívjáratban izgalmat kelteni, mint a frontális síkban levő hátulsó verticális ívjáratban, míg a sokkal közelebb fekvő horizontális ívjárat nyugalomban marad, daczára, hogy a hideg, illetve meleg hatásának sokkal jobban ki van téve, mint a hátulsó verticális ívjárat, mégpedig azért, mert a horizontális ívjáratban a hőmérséki változáskor keletkező folyadékáramlás nem az ívjárat hossztengelye, hanem csak a keresztmetszete irányában mozog, ez pedig az idegvégződésre hatástalan. Most már könnyű volt a forgás által keletkező tüneteket is az áramlás irányával megmagyarázni. Bárány szabályainak az alkalmazásával csakugyan azt az ívjáratpárt hoztuk izgalomba, amelyiket akartuk, a forgatás által. Ezzel ezen ügy aktáját elintézettnek tekintettük, amenynyiben ezen az alapon a vestibularisból származó minden tünetet jól meg is tudtunk magyarázni. Meg tudtuk érteni a természet bölcs berendezését, mely az ampullákban és a pitvarokban lévő finom hajszálidegeit még kocsonyaszerű anyag hozzátapadásával ,és otolithekkel teszi érzékenyebbé bizonyos irányú, úgyszólván moleculáris mozgás megérzésére is. Most Lorenz újra felveti a kérdést, s észlelései alapján azokhoz szegődik, akik a nyomást tartják a vestibularis inger megindítójának. Legfigyelemreméltóbb argumentuma az, hogy akkor is van inger a statikus labyrinthusban és speciálisan az ívjáratokban, amikor azok és a test is nyugalomban vannak és így az egyik labyrinthus elpusztításakor a másik labyrinthusból származó inger jut túlsúlyra (ebből származnak a heves tünetek). Ezt a nyugalmi ingert tehát csakis a labyrinthus belsejében lévő belső nyomás okozhatja, mert hiszen ilyenkor folyadékáramlás nincsen. Ez helyes és teljesen elfogadható érv. Tehát megmagyarázható vele az is, hogy nyomásfokozódáskor áramlás nélkül is fokozódik a labyrinthus ingere, például serosus labyrinthitis esetén. Természetesen a gyuladásos labyrinthitisekben az ingert maga a gyuladás is okozhatja, amiként a retinitisekben is fénylátási tüneményekkel találkozunk. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy mozgáskor mégis csak az endolympha áramlása okozza a cupula eltolásával a reflexeket okozó fokozott ingert, főleg a forgás-mozgáskor. Lorenz annak a bizonyítására, hogy a forgáskor is csak nyomás, mégpedig a tehetetlenségből visszamaradó folyadéknak — általa remanentiás hatásnak nevezett — nyomása és a centrifugális nyomás okozza az ampulláris idegek izgalmát, rajzokat közöl, melyek segélyével azt iparkodik kimutatni, hogy bizonyos fejhelyzetben, tudniillik amikor a forgó tengely például a hátunk mögött van, akkor a rajz szerint a horizontális ívjáratnak nem a hossztengelye irányában hat a remanentiás nyomás, hanem az ampulla harántmetszete irányában, és így ez a nyomás nem elmozdulást, hanem csak nyomóhatást gyakorol egyik ívjáratban a cupulára, a másik oldalon pedig csak a sima falra, míg ezen az oldalon a cupulát inkább negatív nyomás éri, tehát „itt a cupula hajszálai alig térnek ki a nyugalmi helyzetből, az endolympha-áramlás már sokkal kisebb s annak daczára azt tapasztaljuk, hogy csak kevéssel csökkennek e helyzetben való forgáskor a szédüléstünetek és a reactiós zavarok.“ Ezen rajzokban azonban tévedés van. Egyenes fejtartáskor a horizontális ívjárat ampulláris vége nem függélyesen áll, mint ahogy itt fel van tüntetve, hanem vízszintesen a forgási körrel párhuzamosan, úgy, hogy úgy a forgás megindításakor, mint annak a megszakításakor csupán a remanentiás eltolódás halad be az ívjárat üregébe annak hossztengelye irányában, míg a centrifugális eltolódás mindig csak az ampulla harántmetszete (a forgási kör radiusa) irányában történik. Amíg a remanentiás eltolódás azon ívjáratban okoz legnagyobb eltolódást, amelynek a síkja a forgási tengelylyel a legnagyobb szöget alkotja, addig a centrifugális eltolódás minden ívjárat ampulláját egyenlő mértékben illeti a forgási kör radiusa irányában. Egyenes fejtartásnál tehát a remanentiás folyadék a horizontális ívjárat hossztengelye felé irányul, a centrifugális eltolódás pedig a sagittalis síkban haladó elülső függélyes ívjárat hossztengelye és a többi ívjárat haránt átmetszete irányában éri. Ingert azonban csak a remanentiás eltolódás irányában látunk a szokásos forgósebesség mellett, mert ez a nagyobb inger. Hogy a „remanentiás“ nyomóhatás csak akkor okoz nystagmust, vagyis erős reactiót, ha az ampullák idegvégződéseiben az ívjárat hossztengelyének az irányában létesít eltolódást, semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az igen gyors egyenes irányú haladás hirtelen félbeszakítása alkalmával, amikor nagyerejű „remanentiás“ lökés keletkezhetik, soha senki szédülést nem érzett vagy nystagmust nem kapott, pedig ez a remanentiás hatás az ampullák harántmetszete irányában a cupulára is gyakorol lökő hatást. Míg körforgáskor aránylag kisebb gyorsaság után is beáll a reactio. Fejtegetései közben azon megjegyzést is teszi Lorenz, hogy felteszi, miszerint a sima ívjáratfal felől a cupula irányában haladó endolymphamozgást, mely tehát a hajszálidegeket a sacculus felé hajlítja, szerinte megfeszíti, a szemizmok tónusára positív, tehát növelő hatással van, míg az ellenkező irányú endolympha-mozgás, mely szerinte a hajszálidegeket meglazítja, negatív, tehát csökkentő hatással van a szemizmokra. Nézetem szerint ez a feltevés nem helyes, mert a hajszálidegeknek úgy az egyik, mint a másik irányban való elhajlása positív izgalom a tónusra nézve. Mert különben olyan esetben, melyben az egyik oldali labyrinthus el van pusztulva, nem tudnánk mindkét oldal felé nystagmust előállítani. Az egyoldali labyrinthus ugyanis, miként egy dolgozatomban kifejtettem, minden egyes szemizomra bír tónusszabályozó hatással, csakhogy azon izmokra, amelyek a szemet a saját oldala felé húzzák, ez a hatás kétszer olyan nagy, mint az antagonistákéra, ezért bomlik meg az egyensúly akkor, ha az egyik labyrinthus hirtelen elpusztul és ezért tudja egy labyrinthus a kiegyenlítődésre begyakorolni magát. Hogy forgás közben miként lehet megállapítani azt, hogy a nystagmus állandó, azt nem értem. Eddig az álláspont az volt, hogy a forgás alatti nystagmus észlelésünk számára hozzáférhetetlen. Megjegyzések Lorenz dr. „A nervus vestibularis élettani működése“ czímű czikkéhez. Irta: Rejtő Sándor dr., egyetemi magántanár. A labyrinthus élettanának számos tétele szorul revisióra s azért minden részletkérdéssel alaposan kell foglalkoznunk. Amidőn szót kérek Lorenz dr. czikkéhez, az a czél vezet, hogy más oldalról is megvilágítva a dolgokat, néhány félreértést tisztázzak. Hogy rövid legyek, a czikk összefoglaló következtetéseihez fűzöm megjegyzéseimet. Ad 1. a) és b) „Egyensúlyunk megtartására“ nem tér * Udvarhelyi dr.: Az ép és beteg labyrinthus functiovizsgálatának mai állása. 01 H. Lili. évf. 19—21. száma.