Orvosi Hetilap, 1920. június (64. évfolyam, 23-26. szám)
1920-06-06 / 23. szám
242 ORVOSI HETILAP 1920. 23. sz. teszi. Ma már erős fényforrás, jó műszerek és begyakorlott szem segítségével az objectív vizsgálat, ha sokszor nehéz is, de mindig megoldható. Gomperz kísérletei kimutatták, hogy a csecsemők dobhártyája csakis az első, esetleg második napon nem látható a külső hangvezető bőrrészeinek duzzadása és a benne levő vernix miatt; úgyszintén nem látható a koraszülött gyerekek dobhártyája sem, amíg el nem érik fejlődésükben az érettség fokát, ez azonban a gyakorlatban elhanyagolható, kevés számú esetet jelent. A szűk kis hangvezető cső kitisztítása, a gyermek mozgása, sírása (és a szülők türelmetlensége) a csecsemők vizsgálásakor sok nehézséget okoz; türelem és szeretet kell a vizsgáláshoz. A csecsemő dobhártyáját, bár nagysága alig kisebb a felnőttek dobhártyájánál, a szűk hangvezető csövön át azért is nehéz meglátni, mert csaknem vízszintesen, a hangvezető felső falának mintegy meghosszabbításában fekszik. A dobhártya vastagabb, azért kevésbbé áttűnő és a középfül tartalma kevésbbé domborítja ki. Igaz, hogy a csecsemőkorban a középfülgyuladás genye sokszor nem okoz nagy feszülést, mert a tág lumena tuba levezetheti a geny egy részét. Ilyen módon különösebb fájdalom és egyéb locális tünet nélkül hosszabb ideig is fennállhat a latens középfülgyuladás, „idiopathiás mirigyduzzanatok" praeauricularis oedemák, bélzavarok, vesezavarok mellett a csecsemő sorvadását, sőt akárhány esetben halálát is okozván. A halált okozó esetek legnagyobb része (70—90%) perforativ nélküli középfülgenyedés. Nem hagyhatom megemlítés nélkül azt a nagy hasonlóságot, amelyet felnőtteken látunk az orrmelléküregyengedések azon eseteiben, amikor a jó lefolyás locális tüneteket nem okoz, de az éjjelente a gyomor-bélrendszerbe jutó geny-mennyiség az emésztőszervek, a vese, szóval az egész szervezet súlyos másodlagos megbetegedését okozza. Az esetek túlnyomó részében a dobhártyán látható elváltozások alapján felállíthatjuk a diagnosist. A dobhártya belövelt, a rózsaszíntől a skarlátvörösig sokféle árnyalatban. Itt-ott kis echymosisok is láthatók. A kalapács markolatának képe elmosódott, a fényreflex eltűnt. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy kisfokú belöveltséget okozhatunk mi a tisztogatással, a fültölcsér bevezetésével, sőt előállhat ez a csecsemő sírása következtében is. Máskor belöveltség nélkül a dobhártya elődomborodása, duzzadtsága, esetleg az áttünő sárgás geny igazít útba. Az általános tüneteket is mérlegelnünk kell. A csecsemő nyűgös, keveset és nyugtalanul alszik, máskor pedig éjjelnappal berekedésig sír, nem eszik, szopni alig akar, „mintha fájna a nyelése.“ Az élet első heteiben láz alig jelentkezik, de az első hónapon túl már rendes láz is van. Máskor agyvelő-tünetek, conusos görcsök (fráz) jelennek meg az első tünetcsoportban, amelyek azután gyorsan megszűnnek, amint a geny levezetése megtörtént. A nyugtalansággal egyenrangú a túlzott nyugalom, amely aluszékonyság a meningismus egyik tünete lehet. Akárhányszor valamely betegség lefolyása közben megjelenő, a kórképbe nem illő hőmenet hívja fel a gyermekorvos figyelmét a fülre, de igen gyakran a hangvezető csőből előfolyó geny az első tünete a talán már napok óta fennálló és spontán perforált középfülgenyedésnek. Meg kell jegyeznem, hogy a csecsemők nedvedző fülek témája csalódásig hűen utánozhatja ezt a képet. A csecsemőkori középfülgenyedések ezen nagy változatosságú tünetcsoportjait a hangsúlyozott három tényező különböző combinatiói magyarázzák. Nagyobb, okosabb gyermek természetesen már maga jelzi, hogy fáj vagy zúg a füle és megkönnyíti a diagnosist. Általános szokás, hogy fülbántalmakban még a specialista diagnosisa előtt fülcseppeket rendel a gyermekorvos. Czélja a fájdalom csillapítása volna, azért eocainos-carbolos glygerint írnak fel a régibb szerzők nyomán. Ha tekintetbe vesszük, hogy e fülcseppek a fájdalmakat nem enyhítik, a vizsgálatot pedig nehezítik azáltal, hogy a dobhártya hámját macerálják, az esetleg kevés fülzsírt feloldván, a dobhártya felé tömítik, annak eltávolítása pedig mindenkor artificiális belöveltséget okoz, azt hiszem, jobb, ha mellőzzük. Azt is megemlítem, hogy a szülőknek mindenkor feltűnik és ezért meg kell okolni, hogy a dobhártya felnyitása után miért nem szabad alkalmazniuk ezen orvosságot és miért kapnak más cseppet. Mindezek alapján azt tanácsolom, hogy középfülgyuladás esetében a specialista megérkezéséig ne alkalmazzunk fülcseppet, hanem a fájdalom csillapítására meleg borogatást és esetleg aspirint adjunk. Hogy a szakorvosi vizsgálatnak különösen lázas esetekben minél előbb kell megtörténnie, azt a következőkből látjuk majd. Mindazon esetekben, amikor a szakorvosi vizsgálat alapján bizonyos, hogy a dobüregben geny van, amit rendesen a láz, a fájdalom és a dobhártyakép együttesen jelez, javall a dobüreg rögtöni megnyitása a dobhártya felmetszése, incisiója útján. A paracentesis csak szúrást jelent szó szerint, de azért általában az incisio értelmében és helyett használják. Azon esetekben, amikor a dobüregben sok savós váladék van, mely fájdalmat okoz ugyan, de talán hőemelkedést nem, a dobhártyát pedig lábos tünetek nélkül elődomborítja, szintén savait a rögtöni megnyitás. Két okból. Először, mert lehetséges, hogy súlyosabb középfülgyuladásnak hirtelen fejlődő első stádiumával van dolgunk (láttam ilyent néha 5—6 óra alatt kifejlődni); másodszor, mert a savós gyuladás is gyorsabban és biztosabban gyógyul, ha — természetesen sterilen — lebocsátom a váladékot. Kétes esetekben, ha láz van, hajlandó vagyok még próba-paracentesist is végezni; ha láz nincs és biztos, hogy a beteget 24 óra múlva láthatom, párakötés alatt várok egy napot. Ott, ahol az orvos a beteggel telefonon minden napszakban érintkezhetik, természetesen a város is nyugodtabban történik, mint például vidéki útnál. Sohasem szabad elfelednünk, hogy az egyetlen dolog, amit az esetleges complicatiók megelőzésére tehetünk, a lobos középfül minél előbbi megnyitása! Műhiba a dobhártya felmetszésének mellőzése. Talán csak Magyarországon kell bővebben foglalkoznom azon nézettel, hogy a dobhártya felmetszése elmaradhat, mert hiszen úgyis beáll spontán a perforatio. Azért mondom, hogy nálunk kell ezzel foglalkoznunk, mert a mi orvosképzésünkben az egyetem sok-sok tantárgya mellett a fülgyógyászatnak nem jutott hely. Igaz, mint fiatal tudomány még külföldön sem érte el megillető helyét a szigorlati tárgyak között, de külföldön legalább a hallgatása kötelező és a sebész és belgyógyász is jogosult etológiai kérdések adására. Nekünk fülklinikánk nincs, hallgatása sem kötelező és így bizony nagyon kevés hallgató ér rá önként vállalt collegiumban megtanulni ezt a mindenképpen elsőrendű fontosságú tantárgyat. Azért halljuk még ma is a spontán perforatiót váró ósdi felfogást. A paracentesis mielőbb elvégzendő, mert minden klinika statisztikája bizonyítja, hogy a szövődmények legnagyobb része a spontán perforált vagy későn megnyitott esetekhez járul. Sokszor egymagában az a körülmény, hogy a nyílás túl kicsi és így a bő váladék nem folyhat le, elegendő arra, hogy az eset chronikussá váljék. 2. A spontan perforatio helye a geny lefolyására nem mindenkor alkalmas, amit a gyakori pars flaccida-perforatióknál láthatunk a dobhártya tetején. 3. Az incisio helye mindenkor anyaghiány nélkül gyógyul és így a hallásra nézve a legideálisabb eredményt adja, a spontán perforatio helye azonban mindenkor anyaghiány. Ha heggel gyógyul, jelentékeny zavart okozhat a hallásban; ha száraz perforatióval, akkor a hallás zavarán kívül állandó veszélyt is jelent a kívülről jövő infectiókra, a folytonos kimúlásokra. Ami a paracentesis technikáját illeti, mindenkor jól rögzített fejen, fültükrön keresztül lándzsával vagy kis késsel, a külső hangvezető sterilezése nélkül végzendő. Gyermekeken anaesthesiát alkalmazni nem ajánlok, ami különben felnőtteken