Orvosi Hetilap, 1922. június (66. évfolyam, 23-26. szám)
1922-06-04 / 23. szám
1922. 23. sz. ORVOSI HETILAP hátrafelé ingás is, de nem ez a Romberg-tünet jellemző sajátossága. A Romberg-tünetet minden valószínűség szerint a hátulsó kötegpályák (mély érzés- és tónuspályák) vezetési hiányai okozzák, a kisagy nem kap vagy csak hamis érzeteket e pályák útján s innen ered a minden irányban való ingás, a kisagy a mindenféle irányban megzavart egyensúlyozást igyekszik fenntartani, innen az ide-odaingás. Ezzel szemben a hyptokinesisben állandóan ugyanazon irányban történő mozgásról van szó, létrejötte feltétlenül a fej egyensúlyozása zavarával függ össze. Valószínűnek kell tartanunk, hogy a retropulsiónak is ugyanez az oka, ezt azért tételezhetjük fel, mivel majd minden esetben, melyben a hyptokinesis tünete kifejezetten jelen van, a kísérletnek hosszabb időn át való fenntartása retropulsióhoz vezet. Azt hisszük, hogy a hyptokinesist a retropulsio legelső megnyilvánulásának tekinthetjük. Az irodalmi adatok áttekintése annyiban nyújt felvilágosítást, hogy konstatálhatom, miszerint a paralysis agitansban szenvedőkön a hátrafelé esés tünete ismert jelenség, így Forster és Lewy említi, hogy némely betegen a hátrafelé esésre való hajlam igen kifejezett. Zárójelben retropulsiót említenek, amit én nem tartok egészen praecis meghatározásnak, mert retropulsio nélkül is megleljük, igaz, hogy bizonyos fogások alkalmazásával, a hátradülöngést. Érdekesek Forster és Lewy kórbonczolástani összefoglalásai, melyek szerint paralysis agitansban a kisagyi rendszer különböző helyein kis góczok vannak; ilyen helyek: a központi dúczok, agytörzs s ezek összeköttetései a homlok lebenynyel, thalamussal, nucleus ruberrel, nucleus candatussal, kötőkarral, agykocsányokkal. Lewandowski is említi, hogy pseudobulbaris hüdésben szenvedőkön valószínűleg a kisagyban s annak pályáiban székelő kis góczok folytán jön létre oldalkitérés, retropulsio, hátraesési hajlam. Ez utóbbit illetőleg P. Marie és Carola-ra hivatkozik, kiknek munkája azonban nem állott rendelkezésemre. Luciani szerint bilateralis affectio mellett (féregben vagy hemisphaerában) oldalt esés nem található, de igen a hátramenés vagyesés csak úgy, mint állatokon symmetriás kisagy-sértések után. Series kisagy-vérzések s lágyulások, esetében találta meg a hátraesési hajlamot. Neumann kisagy-abscessus egy esetében említi, hogy a beteg nem tudta fejét egyenesen tartani, mert különben hátraesett. Friedler kétoldali kisagy-atrophia esetében bizonytalan járás mellett hátraesésre való tendentiát észlelt. A csak szórványosan felsorolt adatok, ha némely vonatkozásban ellentmondók is, különösen a hátradülöngés localisatióját illetőleg, abban azonban megegyeznek, hogy a tünet a kisagy pályák bántalmazottságának a jele. Remélhető, hogy a sectiós esetek pontos histológiai feldolgozása megadja a feleletet arra a kérdésre is, hogy a kisagy rendszer melyik részének megbetegedettségével függ össze a hyptokinesis és hogy feltevésem, hogy a nucleus ruberben keresendő a tünet székhelye, beigazolást nyer. Ismétlem, hogy e tünetet az encephalitis okozta amyostasisos tünetcsoportozatot feltüntető esetekben, lefolyásuk bizonyos szakában, csaknem mindig meg lehet találni, különösen ha az említett műfogások alkalmazásával kutatunk utána. Gyakorlati használhatóságát illetőleg legyen szabad két esetre hivatkoznom. Az egyik esetet osztályomon észleltük; ebben alorvosom a betegen észlelhető hyptokinesis alapján a csak kevéssé jelzett amyostasisos tünetcsoportozatra lett figyelmes s így útbaigazítást nyert a kórelőzmény mily irányban való felvételére. Meg is állapíthatta, hogy a beteg 1920-ban encephalitis lethargicán esett át. A másik esetet consultative láttam. 65 éves asszonyról volt szó, aki hosszabb idő óta gyengült. Kezelőorvosa a korral járó adynamiának tartotta e gyengülést s suggestive igyekezett reáhatni; egy másik kortárs arteriosclerosisosnak mondotta az egyént s a nyúltagy vérereinek bántalmazottságában vélte annak az okát megtalálni, hogy a beteg mindinkább elerőtlenedik. Én az anamnesis felvételekor értesülvén arról, hogy a beteg 1920 márcziusában spanyol betegségben szenvedett, mely a leírás szerint encephalitis lehetett, megvizsgáltam a beteget hyptokinesisre s ezt igen kifejezetten jelenlevőnek konstatálván, megleltem az amyostasisos tünetcsoportozatot. A szoptató nő emlőinek kezeléséről. Irta: Bedő Imre dr., gyermekorvos, Szeged. Ez a kérdés nem szorosan vett gyermekgyógyászati kérdés, hanem igazán a nőgyógyászat és gyermekorvoslás határkérdése. Amilyen fontos az anyára, hogy az emlői ne betegedjenek meg, épp oly fontos a gyermekre is, akit az emlők megbetegedése még ma is elég gyakran megfoszt attól, hogy anyatejen nevelkedhessék. Gyakran halljuk a panaszt, hogy az anyának a szülés után sok teje volt, de azután sebes lett az emlője; kezelték mindenféleképpen, végre elapadt a teje, de jól van ez így, mert úgyis annyira fájt a melle, hogy a szoptatás nagy kín volt neki. Ennek nem volna szabad előfordulni! Hiszen a szoptató nő emlője normális, physiologiás functiókat végez; helyes kezelés és ápolás mellett nem szabad hogy megbetegedjék. Nézzük, mire vezethetők vissza az emlők megbetegedései? Három tényezőre: a helytelen szoptatási technikára, a szoptató nők ügyetlenségére s végül a tisztátalanságra. Majdnem minden primipara, de a legtöbb szoptató nő egyáltalában rossz technikával szoptat, mert nem a bimbóudvart igyekszik megfogatni a csecsemővel, hanem megelégszik azzal, ha bimbóját fogja kis kemény ínyei közé a szopós. Persze ez a mirigyes, érzékeny bimbó, melyet a szopós erősen szív, s ha csak nem ömlik belőle a tej, valósággal rág is, hamar rhagasokat kap. S a rhagasok a fertőzés kapui; legfontosabb tehát, hogy rhagasok ne képződjenek, vagy ha már vannak, hamar meggyógyíttassanak. A legtöbb anyának csak a második vagy harmadik napon jön meg a teje. Ilyenkor az emlő erősen megduzzad, s a kemény emlőből keményen kiálló kis bimbót tudja csak megfogni a csecsemő. Ebben a szakban persze még nem hívnak orvost, hiszen tej van bőven s a gyermek jól tud szopni; de 24—36 óra múlva már fáj a bimbó, kínos a szoptatás s az előhívott orvos véresre mart, rhagasos emlőbimbókat, az emlőben magában kemény, tömött, fájdalmas mirigyrészleteket talál. S most jön az orvosnak sokszor nem megfelelő ajánlása: borogatást rakat az emlőre, de nemcsak a fájdalmas mirigyrészletekre, hanem a bimbóra is, a mi által a bimbó még puhább, felhámja még lazább lesz s a csecsemő még jobban fel tudja marni. Az emlőre rakott hideg borogatástól a tej kezd elapadni, a bimbó borogatásától pedig a bimbó még jobban elveszíti ellenállóképességét. Az ilyen borogatást vagy bórvízzel, vagy cárból-oldattal, vagy alkoholos vízzel szokták végeztetni; mindenesetre tisztán tartja legalább a bimbót s lehetővé teszi a mastitis elkerülését, a rhagasokat azonban nem gyógyítja! Sokszor azonban az ilyen rhagasos bimbóhoz még nem hívnak orvost, hanem kezelik mindenféle háziszerrel: olajjal, vajjal, zsírral, sőt mézzel kenik, égetett timsóval dörzsölik, vagy nem is kezelik. Erre azután mastitist kap az asszony s a mikor a hideg már jól kirázta s az emlője egy-két helyen megpirosodott és hullámzik, akkor hívják az orvost, akinek a következő typusos ostobaságot kell végighallgatnia: „Roszszul feküdt szegény, megnyomta a mellét s ettől gyuladásba jött“. Ezután persze következik az operatio, a csecsemő elválasztása stb. Ebből a rövid leírásból, melyben csak a legtypusosabb hibákat soroltam fel, láthatjuk, hogy milyen kövekből van kirakva a mastitis útja. De ha nem a mastitist, csak a rhagasok kínjait kell egy asszonynak elviselnie, már az is elég, hogy meggyűlöltesse vele a szoptatást és esetleg a gyermeket is. Láttam anyát, aki a szoptatás előtt hysteriás rohamot kapott s a mellét megfogó csecsemőt sikoltozva lökte el magától. 233