Orvosi Hetilap, 1922. június (66. évfolyam, 23-26. szám)

1922-06-04 / 23. szám

1922. 23. sz. ORVOSI HETILAP hátrafelé ingás is, de nem ez a Romberg-tünet jellemző sajátossága. A Romberg-tünetet minden valószínűség szerint a hátulsó kötegpályák (mély érzés- és tónuspályák) vezetési hiányai okozzák, a kisagy nem kap vagy csak hamis érze­teket e pályák útján s innen ered a minden irányban való ingás, a kisagy a mindenféle irányban megzavart egyensúlyo­zást igyekszik fenntartani, innen az ide-odaingás. Ezzel szemben a hyptokinesisben állandóan ugyanazon irányban történő mozgásról van szó, létrejötte feltétlenül a fej egyensúlyozása zavarával függ össze. Valószínűnek kell tartanunk, hogy a retropulsiónak is ugyanez az oka, ezt azért tételezhetjük fel, mivel majd minden esetben, melyben a hyptokinesis tünete kifejezetten jelen van, a kísérletnek hosszabb időn át való fenntartása retropul­sióhoz vezet. Azt hisszük, hogy a hyptokinesist a retropulsio legelső megnyil­vánulásának tekinthetjük. Az irodalmi adatok áttekintése annyiban nyújt felvilágo­sítást, hogy konstatálhatom, miszerint a paralysis agitansban szenvedőkön a hátrafelé esés tünete ismert jelenség, így Forster és Lewy említi, hogy némely betegen a hátrafelé esésre való hajlam igen kifejezett. Zárójelben retropulsiót említenek, a­mit én nem tartok egészen praecis meghatáro­zásnak, mert retropulsio nélkül is megleljük, igaz, hogy bizo­nyos fogások alkalmazásával, a hátradülöngést. Érdekesek Forster és Lewy kórbonczolástani összefogla­lásai, melyek szerint paralysis agitansban a kisagyi rendszer különböző helyein kis góczok vannak; ilyen helyek: a köz­ponti dúczok, agytörzs s ezek összeköttetései a homlok­­­ lebenynyel, thalamussal, nucleus ruberrel, nucleus candatussal, kötőkarral, agykocsányokkal. Lewandowski is említi, hogy pseudobulbaris hüdésben szenvedőkön valószínűleg a kisagyban s annak pályáiban székelő kis góczok folytán jön létre oldalkitérés, retro­pulsio, hátraesési hajlam. Ez utóbbit illetőleg P. Marie és Carola-ra hivatkozik, kiknek munkája azonban nem állott rendelkezésemre. Luciani szerint bilateralis affectio mellett (féregben vagy hemisphaerában) oldalt esés nem található, de igen a hátra­­menés vagy­­esés csak úgy, mint állatokon symmetriás kisagy-sértések után. Series kisagy-vérzések s lágyulások, esetében találta meg a hátraesési hajlamot. Neumann kisagy-abscessus egy esetében említi, hogy a beteg nem tudta fejét egyenesen tartani, mert különben hátraesett. Friedler kétoldali kisagy-atrophia esetében bizonytalan járás mellett hátraesésre való tendentiát észlelt. A csak szórványosan felsorolt adatok, ha némely vonat­kozásban ellentmondók is, különösen a hátradülöngés locali­­satióját illetőleg, abban azonban megegyeznek, hogy a tünet a kisagy­ pályák bántalmazottságának a jele. Remélhető, hogy a sectiós esetek pontos histológiai fel­dolgozása megadja a feleletet arra a kérdésre is, hogy a kisagy­ rendszer melyik részének megbetegedettségével függ össze a hyptokinesis és hogy feltevésem, hogy a nucleus ruberben keresendő a tünet székhelye, beigazolást nyer. Ismétlem, hogy e tünetet az encephalitis okozta amyo­­stasisos tünetcsoportozatot feltüntető esetekben, lefolyásuk bizonyos szakában, csaknem mindig meg lehet találni, külö­nösen ha az említett műfogások alkalmazásával kutatunk utána. Gyakorlati használhatóságát illetőleg legyen szabad két esetre hivatkoznom. Az egyik esetet osztályomon észleltük; ebben alorvosom a betegen észlelhető hyptokinesis alapján a csak kevéssé jelzett amyostasisos tünetcsoportozatra lett figyelmes s így útbaigazítást nyert a kórelőzmény mily irány­ban való felvételére. Meg is állapíthatta, hogy a beteg 1920-ban encephalitis lethargicán esett át. A másik esetet consultative láttam. 65 éves asszonyról volt szó, a­ki hosszabb idő óta gyengült.­­ Kezelőorvosa a korral járó adynamiának tartotta e gyengülést s suggestive igyekezett reáhatni; egy másik kortárs arteriosclerosisosnak mondotta az egyént s a nyúltagy vérereinek bántalmazottsá­­gában vélte annak az okát megtalálni, hogy a beteg mind­inkább elerőtlenedik. Én az anamnesis felvételekor értesülvén arról, hogy a beteg 1920 márcziusában spanyol betegségben szenvedett, mely a leírás szerint encephalitis lehetett, megvizs­gáltam a beteget hyptokinesisre s ezt igen kifejezetten jelenlevő­nek konstatálván, megleltem az amyostasisos tünetcsoportozatot. A szoptató nő emlőinek kezeléséről. Irta: Bedő Imre dr., gyermekorvos, Szeged. Ez a kérdés nem szorosan vett gyermekgyógyászati kér­dés, hanem igazán a nőgyógyászat és gyermekorvoslás határ­kérdése. A­milyen fontos az anyára, hogy az emlői ne bete­gedjenek meg, épp oly fontos a gyermekre is, a­kit az emlők megbetegedése még ma is elég gyakran megfoszt attól, hogy anyatejen nevelkedhessék. Gyakran halljuk a panaszt, hogy az anyának a szülés után sok teje volt, de azután sebes lett az emlője; kezelték mindenféleképpen, végre elapadt a teje, de jól van ez így, mert úgyis annyira fájt a melle, hogy a szoptatás nagy kín volt neki. Ennek nem volna szabad előfordulni! Hiszen a szop­tató nő emlője normális, physiologiás functiókat végez; helyes kezelés és ápolás mellett nem szabad hogy megbetegedjék. Nézzük, mire vezethetők vissza az emlők megbetegedései? Három tényezőre: a helytelen szoptatási technikára, a szoptató nők ügyetlenségére s végül a tisztátalanságra. Majdnem minden primipara, de a legtöbb szoptató nő egyáltalában rossz technikával szoptat, mert nem a bimbó­udvart igyekszik megfogatni a csecsemővel, hanem megelég­szik azzal, ha bimbóját fogja kis kemény ínyei közé a szopós. Persze ez a mirigyes, érzékeny bimbó, melyet a szopós erősen szív, s ha csak nem ömlik belőle a tej, valósággal rág is, hamar rhagasokat kap. S a rhagasok a fertőzés kapui; leg­fontosabb tehát, hogy rhagasok ne képződjenek, vagy ha már vannak, hamar meggyógyíttassanak. A legtöbb anyának csak a második vagy harmadik napon jön meg a teje. Ilyenkor az emlő erősen megduzzad, s a kemény emlőből keményen kiálló kis bimbót tudja csak megfogni a csecsemő. Ebben a szakban persze még nem hívnak orvost, hiszen tej van bőven s a gyermek jól tud szopni; de 24—36 óra múlva már fáj a bimbó, kínos a szop­tatás s az előhívott orvos véresre mart, rhagasos emlőbimbó­kat, az emlőben magában kemény, tömött, fájdalmas mirigy­részleteket talál. S most jön az orvosnak sokszor nem meg­felelő ajánlása: borogatást rakat az emlőre, de nemcsak a fájdalmas mirigyrészletekre, hanem a bimbóra is, a mi által a bimbó még puhább, felhámja még lazább lesz s a cse­csemő még jobban fel tudja marni. Az emlőre rakott hideg borogatástól a tej kezd elapadni, a bimbó borogatásától pedig a bimbó még jobban elveszíti ellenállóképességét. Az ilyen borogatást vagy bórvízzel, vagy cárból-oldattal, vagy alko­holos vízzel szokták végeztetni; mindenesetre tisztán tartja legalább a bimbót s lehetővé teszi a mastitis elkerülését, a rhagasokat azonban nem gyógyítja! Sokszor azonban az ilyen rhagasos bimbóhoz még nem hívnak orvost, hanem kezelik mindenféle háziszerrel: olajjal, vajjal, zsírral, sőt mézzel kenik, égetett timsóval dörzsölik, vagy nem is kezelik. Erre azután mastitist kap az asszony s a mikor a hideg már jól kirázta s az emlője egy-két helyen megpirosodott és hullámzik, akkor hívják az orvost, a­kinek a következő typusos ostobaságot kell végighallgatnia: „Rosz­­szul feküdt szegény, megnyomta a mellét s ettől gyuladásba jött“. Ezután persze következik az operatio, a csecsemő el­választása stb. Ebből a rövid leírásból, melyben csak a legtypusosabb hibákat soroltam fel, láthatjuk, hogy milyen kövekből van kirakva a mastitis útja. De ha nem a mastitist, csak a rha­gasok kínjait kell egy asszonynak elviselnie, már az is elég, hogy meggyűlöltesse vele a szoptatást és esetleg a gyermeket is. Láttam anyát, a­ki a szoptatás előtt hysteriás rohamot kapott s a mellét megfogó csecsemőt sikoltozva lökte el magától. 233

Next