Orvosi Hetilap, 1923. július (67. évfolyam, 25-29. szám)

1923-07-01 / 25. szám

294 ORVOSI HETILAP 1923. 25. sz. A budapesti kir. magy. Pázmány Péter tudományegyetem élettani intézetének közleménye (igazgató : Farkas Géza egyetemi r. tanár). A duodenumon alkalmazott ingerek hatása a gyomorra. Írták : Bársony Tivadar dr■ és Hortobágyi Béla dr. Hirsch, Mering és Moritz kísérleti adatain épült fel a physiologiának az a tanítása, mely szerint a pylorus­­játék közvetlen szabályozója egy a pylorust záró reflex, melyet a duodenum nyálkahártyájáról vált ki a duode­­numba jutott gyomortartalom ; a duodenumban keletkezett mechanikai és chemiai ingerek reflex útján zárják a pylorust és zárva tartják addig, míg a duodenumban levő gyomortartalom nem kerül tovább, illetőleg míg a savanyú­sága nem közömbösíttetik; mikor ez megtörtént, a pylo­­rusra ható mechano- és chemoreflex megszűnik, a pylorus megnyílik és új tartalom jut a duodenumba; ez reflex útján ismét zárja a pylorust és így tovább. Hogy a pylorus-játéknak ez a magyarázata tartha­tatlan, arra egyikünk már ismételten rámutatott. Hirsch, Mering és Moritz kísérleteit hibásan értel­mezték, ezek mást mondanak, mint amit a fenti magya­rázat nekik tulajdonít. A kísérletek szerint a duodenumra gyakorolt mechanikai és chemiai ingerek a gyomorból a duodenumba való ürülést szüntetik meg; ez azonban nem úgy történik, mint ahogy a fenti magyarázat tartja, hogy t. i. a duodenumból kiinduló ingerek közvetlen reflex útján zárják a pylorust, hanem ezek az ingerek reflec­­torikusan a gyomor tónusát csökkentik és peristaltikáját szüntetik meg és így megállítják azt a motort, mely a gyomortartalmat a duodenumba sajtolja. Hogy ez így van, erre vonatkozólag a sok közül csak Mering kísér­leteire utalunk. Mering resecált pylorusú gyomroknál is azt találta, hogy a duodenumon alkalmazott ingerek hatására meg­szűnik a gyomortartalomnak a duodenumba való ürülése. Hogy itt a duodenalis reflexek nem idézhettek elő köz­vetlen pylorus-zárást s hogy nem ennek a hatására állott meg a duodenumba való ürülés, ezt kétségtelenné teszi az, hogy ezeknek a kutyáknak nem volt pylorusuk. Mering különben maga is kiemeli, hogy a duodenumon alkal­mazott ingerek a gyomor motorikus működését szüntetik meg. Ugyanez tűnik ki Kirschner és Mangold vizsgálatai­ból is. Exact ballonsondás kísérleteik graphikusan ábrá­zolják, hogy a duodenumra ható ingerek hogyan szüntetik meg a gyomor peristaltikáját és hogyan csökkentik az antrum systoles nyomását; a pyloruson ál való ürülés ezzel egyidejűleg szűnik meg. Az állatkísérleteket tehát, ismételjük, eddig hibásan értelmezték, a helyes értelmezés szerint a duodenum felől kiváltott megfelelő ingerek, köztük a sósav is, nem a pylorust zárják közvetlen reflexszel, hanem a gyomor motorikus functióját csökkentik, izomdepressiót idéznek elő a gyomron. Ez azonban csak az állatkísérleteknél van így, az emberi pathologiában nem találjuk meg ezt az izomdepressiót. Hyperacid duodenalis fekély eseteiben, pl. Barclay-typusú gyomornál, erősen hyperacid gyomor­­tartalom kerül a duodenumba s mint ismeretes, mégis izomexcitatio van a gyomron. Mint ez a kiragadott példa is mutatja, az állatkísérletek és az emberi pathologia adatai között szembeötlő ellentmondás van. Ez ellent­mondás tisztázására indítottuk meg kísérleteinket, melyek­nek egyik sorozatát közöljük az alábbiakban. Kísérleteinket kutyákon végeztük. Az állatokat meg­felelő morphinozás után kevés aetherrel elaltattuk. A has megnyitása után Marey-dobbal összekötött ballont helyez­tünk az antrumba, majd a hasüreget 38°-os physio­logiai konyhasóoldattal töltöttük meg. Ezután a ballont felfújtuk. A ballon felfúvására rhythmusos peristaltika keletkezett a gyomron ; ezt kymographyonon rögzítve, meg­kezdtük kísérleteinket: a duodeumba sósavat fecskendez­tünk s vizsgáltuk, hogy milyen hatást gyakorol ez a gyomor peristaltikájára. Még mielőtt eredményeinkre rátérnénk, néhány adatot kell előrebocsátanunk. Amikor a ballont bizonyos nyomással felfújtuk, a legtöbb kutyánál peristaltika indult meg a gyomron. A peristaltika egyenletes rhythmusában eléggé szabályos idő­közökben ismétlődve arhythmiát találtunk, melynél a peri­staltika szaporább lett, kilengései nagyobbodtak s emellett a diaszolés nyomás is emelkedett. Ezt az időközönkint ismétlődő excitatiós szakot mindig nyomon követte egy depressiós szak, mely legtöbbször a peristaltika hosszabb szünetelésében nyilvánult meg. Ezt a szünetet postexcitatiós pausának neveztük el. Az excitatiós szak és a postexcita­tiós pausa ismerete kísérleteink szempontjából fontos azért, mert az eredmények megítélésében tévedésekre adhat al­kalmat. Ha a sósavat a duodenumba az excitatiós szak előtt visszük be, a létrejött excitatiót nem lehet az inger hatásának tulajdonítani, viszont az excitatio idején adott duodenalis ingernél számolnunk kell a normálisan is be­következő postexcitatiós pausával. Még két másik körülmény is zavarhatja eredményeink helyes megítélését. Egyik az, hogy a duodenum előhúzá­sával járó rongálás vagy a duodenum megnyomása izomdepressiót idéz elő a gyomron, a másik meg, hogy a befecskendezésnél esetleg szétfreccsenő sósav fokozott összehúzódást hozhat létre a gyomron. Kísérleteinknél a duodenumba különböző concen­­tratiójú és különböző mennyiségű sósavat fecskendeztünk be. Kezdtük 0'05°/o-on és fölmentünk 5%-ig, minden egyes concentratióból 1 cm3-től 50 cm3-ig fölmenőleg különböző mennyiséget adtunk és a fent említett kísérleti hibák tekin­tetbevételével arra az eredményre jutottunk, hogy a ballon­nal kiváltott rhythmusos gyomorperistaltikában a duodenu­mon alkalmazott fenti ingerek semmilyen elváltozást nem idéztek elő. Kísérleti eredményeink tehát megegyeznek az emberi pathologia adataival, de ellentétben állanak Mering és Kirschner-Mangold kísérleti eredményeivel, melyek pedig kétségtelenül megbízhatók. Nyilván az az oka az emberi biológia és az eddigi állatkísérleti adatok közötti ellentmondásnak, hogy az eddigi állatkísérletekben túllépték a physiologiás sósav­értékeket. A túl nagy ingerek olyan hatásokat idéztek elő (hányás, hányinger stb.), melyek egymagukban is meg­magyarázzák a gyomorizom-depressio létrejöttét; de ez az izomdepressio létrejön akkor is, ha egész más úton idézünk elő kellemetlen hatásokat a kísérleti állatokon (Cannon macskája, Pawlow kísérletei stb.). A fenti állat­­kísérleteknél éber állapotban a duodenumon alkalmazott sósav depressiv hatását a gyomorra tehát nem foghatjuk úgy fel,mint a duodenumból kiinduló specifikus reflectorikus hatást, hanem csak mint a psichét kellemetlenül befolyásoló akármilyen más ingert. Kísérleteink már eddig is megerősí­tik ezt a felvételünket: kevés aetherrel altatott kutyákon, ahol psych­ikus hatások nem érvényesülnek, még a maró hatású (5%) sósavval sem kaptunk semmi depressív hatást a gyomron. Folyamatban levő további kísérleteink­től várjuk a kérdés végleges tisztázását. A budapesti Stefánia-gyermekkórházzal kapcsolatos egyetemi gyermekklinika közleménye (igazgató: Bókay János egyet. ny. r. tanár). Naphtholos kenőcs utáni letalis mérgezés négyhetes csecsemőnél.* Irta: Rohrböck Ferenc dr. egyet. tanársegéd. Ismeretes a csecsemő- és gyermekkor érzékenysége különböző gyógyszerek iránt. Rendszerint nem az arány­­lagos alacsony dosis, de ennek sokkal kisebb hányada elég nem egyszer, hogy kellemetlen tünetek fejlődjenek ki, melyek természetesen sokkal vehemensebbek, ha a ren­desnél is nagyobb az adag a belsőleg adott, vagy erősebb a concentratiója a külsőleg alkalmazott gyógyszereknek. Tanulságos példa erre a következő eset: V. D. négyhetes csecsemő , egy hete zöldes széklete van, mitől kisebesedett a fajtája is. Két nap előtt lázas lett, és orvosa az intertrigo ellen kenőcsöt rendelt, amit két nap alatt csaknem teljesen elhasználtak, s azóta a csecsemő rosszul van. A kenőcs * Minden jog fenntartva.

Next