Orvosi Hetilap, 1923. szeptember (67. évfolyam, 34-38. szám)
1923-09-02 / 34. szám
414 ORVOSI HETILAP 1923. 34. sz. nyomás 475 mm, összesen tehát 37 cm5, a mérőeszközben lévő 5 cm5-rel 42 cm5 liquort bocsátottunk le és 37 cm5 levegőt fújtunk be. A liquornyomás a physiologiásnak vehető csekély változástól eltekintve ingadozást nem mutatott, a behívás után ugyanannyi volt mint előtte. A beteg a műtétet jól tűrte, az egyes befúvási szakokban fejében fájdalmat érez. Befúvás után két óráig magasra polcolt medencével fektetjük. Csak homloktáji fejfájásról panaszkodik, antineuralgicumokra (exalgin-pyramidon) fejfájása enyhül, pulzus telt, percenkint 84. Félórával a befúvás után mély alvás, mely egypár óráig tart. Liquor cerebrospinalis vizsgálata teljesen negatív. V/1-én. Befúvás után 18 órával körülbelül 8 cm, erősen zavaros, kisfokban bevérzett liquort bocsátottunk le lumbalpunctio útján. Liquornyomás 390 mm. Pándy-reactio : + + +. Nonne-Appelt: ++. Sejtszám: 10.891, polynuclearis leukocyták nagyfokú praevalentiéjával. Hőmérséklefúvás után hat órával 375 C°. Este láztalan, V/2-án. A felső és alsó végtagokban, a nyakizmokban a permanens hypertonia nagyfokban csökkent, mozdulatainak lassúsága s lassú járása javulást mutatnak. Agitáló kéztremor kisebb fokban jelentkezik, ínreflexek élénkek, V/4-én. A beteg törzsét egyenesen tartja, fejét csak igen kevéssé tartja előre, mimikai merevség alig áll fenn, fogmutatás egész rendesen sikerül, száját ad maximum képes kinyitni. Nyakszirti nyakcsigolya és atlas-epistropheus ízületben fejét rendesen tudja mozgatni. Felső és alsó végtagokban hypertoniája igen nagyfokban enyhült. A beteg térdben és csípőizületben lábát jól meghajlítva képes járni, törzsnek előre-hátra és oldalra hajlítása sikerül, cipője orrát könnyűszerrel megfogja, beszéde élénkült, saját maga vetkezik és öltözik, amire azelőtt nem volt képes. Mozgásszegénység is enyhült, bár nem tűnt el, itt-ott kezeivel szemét dörzsöli vagy bajuszát pödri, betegtársaival beszélget. Parkinson-tremor megvan. V/5-én. Javulása fennáll, beszéde folyékony, szívesen beszélget, tekintete is élénkebb. V/8-án. Pneumoenkephaliás befúvás délelőtt 11 órakor, fractionált módon, összesen 45 cm5 liquort bocsátottunk le és 34 cm5 levegőt fújtunk be. Befúvás után kisfokú, főképen homloktáji fejfájás. V/9-én. Fejfájás antineuralgicumokra enyhült, maximális hőmérsék 378 C°. Este a beteg ágyából felkel. V/ 10-én hőmérsék normális. A testizomzat és végtagok hypertoniája megszűnt. Ez a passiv mozgásellenállás eltűnésében jut leginkább kifejezésre. Beszéde folyékony, szívesen segédkezik a napi munkákban, testtartása közel rendes, mozdulatai eléggé élénkek. Munkaképessé vált, két nap óta naponta több órán át favágást folytat, V/19-én. A beteg állapota változatlan, javulása fennáll. A beavatkozás a beteget munkaképessé tette, durvább testi munkákra is (favágás), és így, miután tapasztalataink szerint az általunk ajánlott cautelákkal végzett levegőbefúvások nem látszanak különöskép veszélyesnek, ezért az eljárást, therapeutikusan is, az említett siker ajánlatossá teszi. Emellett azonban elméleti szempontból jelentőségteljes ez az észlelet, amennyiben a hiányos és részben megcáfolt morphologiai leletekre alapított parathyreogen theoriákkal szemben, a cerebrospinalis döntő súlyát a Parkinson-kór cardinalis tünetét alkotó rigiditás létrehozásában élénken szemlélteti. Az észlelet továbbá azt is tanúsítja, miszerint a mozgásszegénység nem a permanens izomfeszülésből következő másodlagos jelenség, hanem elsődlegesen áll fenn, mert az utóbbinak megszüntetésével csak csökkent, de nem tűnt el. Ezt egyébként más észleletek is igazolják. (Lásd többek közt Zingerle.) Az első levegőbefúvás után előállott mély alvás azon vegetatív centrumokra való behatással magyarázható, amelyek az agyalapon, a központi szürkeállományban, illetve a harmadik és negyedik agygyomrács alapján tételezhetők fel, és amelyeknek az alvással való vonatkozásaira a járványos encephalitis esetei, a klinikánkon is észlelt „intracranialis növésű“ hypophysistumor, szintúgy az enkephalographiás célból végzett levegőbefúvással kapcsolatban W. Weigeldt adatai is reámutattak (1. M. med. Woch., 1922, 51.). Az intralumbalis levegőbefúvást therapiás célra meningitiseknél próbálták alkalmazni, így Scharp kísérletei három esetben sikerre vezettek, míg Reich eseteiben a beavatkozást eredmény nem kísérte. E helyen emlékezünk meg egy posttraumás epilepsiában szenvedő betegünkről, akinél a diagnostikai célból végzett levegőbefúvás után öt hétig a rohamok elmaradtak. A budapesti kir. magy. Pázmány Péter tudományegyetem III. sz. belklinikájának közleménye (igazgatóig báró Korányi Sándor dr. egyet. ny. r. tanár). Thrombolytikus purpura és aplastikus anaemia. írta : Sternberg Ferenc dr. tanársegéd. Az aplastikus anaemiákat a kifejezett klinikai képen kívül jellemzi az „aplastikus vérkép“ és a központi vérképző szerv pusztulása, illetőleg atrophiája. Aplastikus vérkép alatt értjük a fehérvérsejtek (főleg granulocyták) és thrombocyták nagyfokú csökkenését combinálva a secundaer anaemiákra jellemző vörösvérképpel, azzal a különbségséggel, hogy ezekben az esetekben hiányoznak a postembryonalis típusú magvas vörösvérsejtek (normoblastok). A normoblastok hiánya adta ennek az anaemiának az aplastikus jelleget, amellyel a csontvelő regenerálóképességének megszűntét akarták kifejezni. Az aplastikus anaemia elvileg különbözik a Biermer-anaemiától. Az utóbbit jellemzi az embryonalis typusú vérképzés, a megalocytaer reactio. Ez az Ehrlich-Naegeliféle elv. Valószínű, hogy a Biermer-anaemia csak bizonyos constitutio mellett keletkezhetik. Ezzel szemben az aplastikus anaemia a csontvelő kimerülése következtében bármely anaemiával kapcsolatban keletkezhetik, anélkül természetesen, hogy a vérképzés az embryonalis típusra térne vissza. A két anaemia közti különbség Eppinger anyagforgalmi vizsgálataiban is kifejezésre jut, amennyiben Biermer-anaemiánál a csontvelő fokozott erythropoétikus működése állapítható meg. Teljes határozottsággal állította szembe egymással a két kórképet Frank, aki a pathogenesisükre vonatkozólag is fontos megállapításokhoz jutott. Míg a Biermeranaemiának aplastikus anaemiába való átmenetét tagadja, addig az aplastikus anaemia és az essentialis thrombopenia közt gondol szorosabb összefüggésre, mindkettőt ugyanis ugyanazon kórokra vezeti vissza. Előbbinél szerinte a leuko- és thrombopoétikus rendszer, utóbbinál pedig csak a thrombopoétikus rendszer bántalmáról van szó. Az aplastikus anaemia és az essentialis thrombopenia közti összefüggés megállapítása céljából ismernünk kell utóbbinak lényegét: tudnunk kell, milyen módon tűnnek el ilyenkor a vérből a vérlemezkék. Frank, bár a a peripherikus thrombocyta-szétesés lehetőségét kizárni nem tudja, mégis inkább a thrombocyta-képzés primaer zavarát, a megakaryocyták elpusztulását tartja valószínűnek. Ezzel szemben Karnelson a thrombopenia okát a thrombocyták peripherikus szétesésében keresi. Ezért ajánlja az essentialis thrombopenia helyett a thrombolytikus purpura elnevezést. Bármennyire meggyőzőek is Kaznelson érvei, határozott bizonyítékot természetesen — amint azt Kaznelson is elismeri — csak a csontvelő histológiai vizsgálata szolgáltathat. Tényleg sikerült is neki két esetben, ahol a thrombopenia secundaer módon lépett fel, a csontvelőben óriássejteket kimutatni. Ami a Werlhof-kór essentiális alakját illeti, úgy utalunk egy már előbb közölt esetünkre, ahol thrombopeniéban szenvedő és meningealis vérzés következtében meghalt betegünk csontvelejében bőven találtunk óriássejteket. Azóta módunkban van még egy hasonló leletről beszámolni, ahol a 45 éves nőbeteg az essentialis thrombopenia és kezdődő arteriosclerosis következtében halt meg és ahol a csontvelőben szintén bőven voltak óriássejtek. Ezen két leletből joggal levonhatjuk a következtetést: a Werlhof-kórnál, az essentialis thrombopeniánál a csontvelő óriássejtjei nem pusztulnak el és így a vérlemezképzés zavartalan; a thrombopenia oka csak peripherikus szétesés lehet. Ha a fenti leleteket az aplastikus anaemiáknál található csontvelőelváltozásokkal összehasonlítjuk (ugyanis elpusztulnak az óriássejtek), úgy a két körfolyamat közt lényeges különbséget állapíthatunk meg. Mielőtt ezzel a kérdéssel foglalkoznánk, ismertetjük másik betegünk történetét. A 22 éves nőbeteget, kinek családi terheltsége nincs s aki megelőzőleg beteg nem volt, 1920 aug. 5-én vettük fel a