Orvosi Hetilap, 1924. május (68. évfolyam, 18-21. szám)

1924-05-04 / 18. szám

268 a bakteriológusok, hanem különösen a Duna—Tisza közti területen talajhygienikusok, belgyógyászok, to­vábbá ezen mocsaras területek köznépének építkezési viszonyait tanulmányozó és az építkezéseket a modern hygieniának megfelelően vezető és ellenőrző szakem­berek teljes odaadással és buzgalommal támogatják. ORVOSI HETILAP 1924. 18. sz. Mikor indikált a tonsillektomia septikus megbetegedés esetében? Irta: sz. Liebermann Tódor dr. A tonsillektomia indicatióival századszor is érde­mes foglalkozni, mert, mint azt a gyakorlat lépten­­nyomon mutatja, még ma is igen nagy bizonytalanság és rendszertelenség uralkodik ebben a kérdésben. És valljuk meg őszintén, ebben nemcsak azok a hibásak, akik dacára annak, hogy nem a különszakma képviselői, és a műtét technikai kivitelének módjához, esélyeihez, nehézségeihez vagy ezen nehézségek helyes felbecsülésé­hez nem értenek és mégis beleszólnak a műtét időpont­jának elhatározásába, hanem hibásak maguk a szak­emberek is, akik ebben a kérdésben álláspontjukat nem dolgozták ki egységesen, logikusan és következetesen. Ebből azután az származik, hogy senkitől sem hallunk határozott véleményt, mert senki sem bízik abban, hogy álláspontját más esetleg meghallgatott szakember iga­zolni fogja, hogy napirenden van a felelősség és az indikálás terhének egyik vállról a másikra való áthárí­tása és olyan huzavona, melynek kárát a beteg látja, akinek többnyire testi épségébe, nem egyszer azonban életébe is kerül a dolog. Odáig már lassan eljutottunk, hogy az elfogultság nélkül szemlélő és tapasztalataikat registráló orvosok nagy többsége felismeri sok, nagy általánosságban a sep­­sisekhez tartozó megbetegedésnek a tonsillák fertőzésé­ből származását és az­t olyan esetben, melyben más hasonló okot, mint pl. idült prostatitist vagy orális (dentalis) sepsist ki tud zárni, el is ismeri. Kénytelen természetesen elismerni azt is, hogy kívánatos volna az elsődleges gócot minél előbb kiirtani. És mégis, mikor cselekvésre kerülne a sor, akkor mindennapos az a ki­jelentés, hogy a tonsillektomia csak akkor, lesz indikált, amikor a beteg már nem lázas és összeszedte magát. Hát­­nem nyilvánvalóan eső utáni köpönyeget kínálunk ezzel a betegnek? Hát van annak értelme, hogy a ton­­sillogen polyarthritisben szenvedő lázas beteget hagy­juk sínylődni, míg kifejlődik nála a vitium is, míg ízü­leteiben esetleg állandóbb elváltozások is keletkeznek, míg ereje a sokáig tartó láztól és szenvedéstől kimerül? Hát van abban logika, hogy a tonsillogen sepsisben élet­­halál­ küzdelmét vívó betegnél várunk a láztalanodásra és ölhetett kézzel nézzük, hogy betegünknél septikus meta­stasisok támadnak, infarktusokat kap tüdejében, amyloi­­dosist veséjében, iritist a szemében, és figyeljük, hogy az intravénásan adott collargol hogyan viszi le a lázat egy-egy napra vagy néhány órára, hogy az, úja­bban a keringésbe került bacteriumok hatására, újra és újra felszökjék? És látjuk-e ezt az illogikus gondolkozást másutt? Várunk-e a megbetegedett gyökerű fog eltávo­lításával? Halogatjuk-e az osteomyelitises csont fel­tárását? Nem! Mi ennek az oka? Nehéz erre olyan embernek felelni, akinek hasonló esetekben sohasem volt ilyen Fabius Cunctator állás­pontja, mert ezt az álláspontot mindig annyira ért­­hetetlenenk találta, hogy meg sem tudta magyarázni, és mert ezirányú kérdésére sohasem kapott választ! Kíséreljük meg az elképzelhető okokat sorra venni. Az első ok kétségtelenül az, hogy a legtöbb orvos a tonsillektomiában bizonyos mértékig félelmetes ope­rációt lát, mely nincsen teljesen az Operateur kezében, és amelynek esélyeit nem akarja rontani azal, hogy egy amúgy is éppen beteg szervezeten hajtatja végre. Úgy gondolja talán, hogy az operatív vérvesztéssel jár, ne veszítsen a lázas beteg vért, akinek a szíve úgyis szapo­rán ver. Arra gondol, hogy a műtét izgalommal jár, ne izgassunk egy amúgy is elcsigázott embert. Azt hiszi, hogy a beteget hevesen öklöndözteti a műtét, ne bánt­sunk­­tehát egy embert, aki amúgy sínesen egyensúlyban. Mindezekre egy szóval felelhetek: technika. Ezeket a nehézségeket egytől-egyig ki lehet kerülni helyes tech­nikával, körültekintéssel, türelemmel és gondos elő­készítéssel. Előzetes medicatio, gondos és helyes érzés­telenítés, lassú és kíméletes műtét, absolut gondos seb­­t őrlette mindezen ártalmakat kiküszöbölheti. Ha kell, a beteget az ember ágyában fekve, öklöndözés nélkül és nem több vérvesztéssel, mint amennyi néhány kicsi, nyélbefogott törlő megfestéséhez elég, megszabadít­hatja tonsilláitól. Lehet orvos, aki a sebgyógyulást tartja rosszabb­nak a septikus, kimerült, lázas betegnél. Utóvérzési haj­lamtól is félhet. Erre azt felelhetem, hogy olyan esetben, mikor a beteget hibánkon kívül már annyira despe­­rátus állapotban kapjuk kézhez, hogy sepsije már tel­jesen megtörte, helytálló lehet ez az ellenvetés. De ezek az esetek vajmi ritkák! Többnyire az observáló orvos hagyta az ügyet már eddig fajulni. Az ilyen beteg pedig már amúgy is elveszett, és ilyenkor még helytelenebb a mentő­kísérlettől elállni, mert nincsen veszteni való. Ilyenkor az orvos ne gondoljon saját statisztikájának esetleges romlására, ne védje önös érdekeit, hanem tegyen meg mindent, amitől, ha még oly kicsi valószínű­séggel is, betege megmentését várhatja, ahogyan azt fenkölten és önzetlenül gondolkodó drága mesterünk, Dollinger, mindig hirdette és tette is! De mint mondom, ezek ritka esetek. A küzdelem elején vagy tetőfokán a dolog­ nem így áll. A még ereje teljében, magas lázzal fekvő beteg gyógyulási hajlama tapasztalataim szerint nem hogy rosszabb volna, inkább nagyobb, mint a láz­­talan betegé. Lehet, hogy az activált protoplasma teszi, lehet, hogy a sejtekre éppen a magas hőfok, mint reaetio-gyorsító faktor hat így. A hámosodás is gyor­sabb, a beteg hamarább tud normálisan táplálkozni. Az utóvérzés veszélye pedig semmi esetre sem nagyobb, mint láztalan betegnél. Nem is jutott még senkinek sem eszébe a septikus beteget amolyan haemophil-félének tekinteni, más műtétekkel kapcsolatban és másfajta ope­­ratiótól láz miatt elállni! Gondolhatnánk még arra a körülményre is, hogy a tonsillektomia után a beteg táplálása egy pár napig meg van nehezítve és talán ez tartja vissza az embereket a műtéttől. Ez az ellenvetés sem áll meg. A beteg a műtét előtt körülbelül 4 órával kaphat concentrált, folyékony táplálék alakjában (tej- vagy borleves tojással, cukor­ral, ovomaltin stb.) bőven táplálékot a műtét napjára. A műtét után néhány órával ismét táplálhatjuk már folyékony táplálékkal és a műtét utáni napokban annyi folyadékot kaphat, amennyit akar. 5 nappal a műtét után, néha már előbb is, már félkemény, lépes táplá­lékra is áttérhetünk, míg 8—10 nap múlva már húsféléket is ehetik. A lázas beteg amúgy sem szokott ettől nagyon eltérő diaetán élni. Még egy gondolatmenet magyarázhatná a műtét­nek állítólagos halaszthatóságát. Az orvos talán azt gon­dolja, hogy a sepsis a tonsillából indul ugyan ki, de az csak mint a lavina megindítója szerepelt. A hegytetőn, ahonnan elindult, azóta már minden csendes, hiszen a tonsilla teljesen gyógyultnak látszik. Feladatunk tehát csak az lehet, hogy egy későbbi újabb lavina-képződés-

Next