Orvosi Hetilap, 1924. május (68. évfolyam, 18-21. szám)
1924-05-04 / 18. szám
268 a bakteriológusok, hanem különösen a Duna—Tisza közti területen talajhygienikusok, belgyógyászok, továbbá ezen mocsaras területek köznépének építkezési viszonyait tanulmányozó és az építkezéseket a modern hygieniának megfelelően vezető és ellenőrző szakemberek teljes odaadással és buzgalommal támogatják. ORVOSI HETILAP 1924. 18. sz. Mikor indikált a tonsillektomia septikus megbetegedés esetében? Irta: sz. Liebermann Tódor dr. A tonsillektomia indicatióival századszor is érdemes foglalkozni, mert, mint azt a gyakorlat léptennyomon mutatja, még ma is igen nagy bizonytalanság és rendszertelenség uralkodik ebben a kérdésben. És valljuk meg őszintén, ebben nemcsak azok a hibásak, akik dacára annak, hogy nem a különszakma képviselői, és a műtét technikai kivitelének módjához, esélyeihez, nehézségeihez vagy ezen nehézségek helyes felbecsüléséhez nem értenek és mégis beleszólnak a műtét időpontjának elhatározásába, hanem hibásak maguk a szakemberek is, akik ebben a kérdésben álláspontjukat nem dolgozták ki egységesen, logikusan és következetesen. Ebből azután az származik, hogy senkitől sem hallunk határozott véleményt, mert senki sem bízik abban, hogy álláspontját más esetleg meghallgatott szakember igazolni fogja, hogy napirenden van a felelősség és az indikálás terhének egyik vállról a másikra való áthárítása és olyan huzavona, melynek kárát a beteg látja, akinek többnyire testi épségébe, nem egyszer azonban életébe is kerül a dolog. Odáig már lassan eljutottunk, hogy az elfogultság nélkül szemlélő és tapasztalataikat registráló orvosok nagy többsége felismeri sok, nagy általánosságban a sepsisekhez tartozó megbetegedésnek a tonsillák fertőzéséből származását és azt olyan esetben, melyben más hasonló okot, mint pl. idült prostatitist vagy orális (dentalis) sepsist ki tud zárni, el is ismeri. Kénytelen természetesen elismerni azt is, hogy kívánatos volna az elsődleges gócot minél előbb kiirtani. És mégis, mikor cselekvésre kerülne a sor, akkor mindennapos az a kijelentés, hogy a tonsillektomia csak akkor, lesz indikált, amikor a beteg már nem lázas és összeszedte magát. Hátnem nyilvánvalóan eső utáni köpönyeget kínálunk ezzel a betegnek? Hát van annak értelme, hogy a tonsillogen polyarthritisben szenvedő lázas beteget hagyjuk sínylődni, míg kifejlődik nála a vitium is, míg ízületeiben esetleg állandóbb elváltozások is keletkeznek, míg ereje a sokáig tartó láztól és szenvedéstől kimerül? Hát van abban logika, hogy a tonsillogen sepsisben élethalál küzdelmét vívó betegnél várunk a láztalanodásra és ölhetett kézzel nézzük, hogy betegünknél septikus metastasisok támadnak, infarktusokat kap tüdejében, amyloidosist veséjében, iritist a szemében, és figyeljük, hogy az intravénásan adott collargol hogyan viszi le a lázat egy-egy napra vagy néhány órára, hogy az, újabban a keringésbe került bacteriumok hatására, újra és újra felszökjék? És látjuk-e ezt az illogikus gondolkozást másutt? Várunk-e a megbetegedett gyökerű fog eltávolításával? Halogatjuk-e az osteomyelitises csont feltárását? Nem! Mi ennek az oka? Nehéz erre olyan embernek felelni, akinek hasonló esetekben sohasem volt ilyen Fabius Cunctator álláspontja, mert ezt az álláspontot mindig annyira érthetetlenenk találta, hogy meg sem tudta magyarázni, és mert ezirányú kérdésére sohasem kapott választ! Kíséreljük meg az elképzelhető okokat sorra venni. Az első ok kétségtelenül az, hogy a legtöbb orvos a tonsillektomiában bizonyos mértékig félelmetes operációt lát, mely nincsen teljesen az Operateur kezében, és amelynek esélyeit nem akarja rontani azal, hogy egy amúgy is éppen beteg szervezeten hajtatja végre. Úgy gondolja talán, hogy az operatív vérvesztéssel jár, ne veszítsen a lázas beteg vért, akinek a szíve úgyis szaporán ver. Arra gondol, hogy a műtét izgalommal jár, ne izgassunk egy amúgy is elcsigázott embert. Azt hiszi, hogy a beteget hevesen öklöndözteti a műtét, ne bántsunktehát egy embert, aki amúgy sínesen egyensúlyban. Mindezekre egy szóval felelhetek: technika. Ezeket a nehézségeket egytől-egyig ki lehet kerülni helyes technikával, körültekintéssel, türelemmel és gondos előkészítéssel. Előzetes medicatio, gondos és helyes érzéstelenítés, lassú és kíméletes műtét, absolut gondos sebt őrlette mindezen ártalmakat kiküszöbölheti. Ha kell, a beteget az ember ágyában fekve, öklöndözés nélkül és nem több vérvesztéssel, mint amennyi néhány kicsi, nyélbefogott törlő megfestéséhez elég, megszabadíthatja tonsilláitól. Lehet orvos, aki a sebgyógyulást tartja rosszabbnak a septikus, kimerült, lázas betegnél. Utóvérzési hajlamtól is félhet. Erre azt felelhetem, hogy olyan esetben, mikor a beteget hibánkon kívül már annyira desperátus állapotban kapjuk kézhez, hogy sepsije már teljesen megtörte, helytálló lehet ez az ellenvetés. De ezek az esetek vajmi ritkák! Többnyire az observáló orvos hagyta az ügyet már eddig fajulni. Az ilyen beteg pedig már amúgy is elveszett, és ilyenkor még helytelenebb a mentőkísérlettől elállni, mert nincsen veszteni való. Ilyenkor az orvos ne gondoljon saját statisztikájának esetleges romlására, ne védje önös érdekeit, hanem tegyen meg mindent, amitől, ha még oly kicsi valószínűséggel is, betege megmentését várhatja, ahogyan azt fenkölten és önzetlenül gondolkodó drága mesterünk, Dollinger, mindig hirdette és tette is! De mint mondom, ezek ritka esetek. A küzdelem elején vagy tetőfokán a dolog nem így áll. A még ereje teljében, magas lázzal fekvő beteg gyógyulási hajlama tapasztalataim szerint nem hogy rosszabb volna, inkább nagyobb, mint a láztalan betegé. Lehet, hogy az activált protoplasma teszi, lehet, hogy a sejtekre éppen a magas hőfok, mint reaetio-gyorsító faktor hat így. A hámosodás is gyorsabb, a beteg hamarább tud normálisan táplálkozni. Az utóvérzés veszélye pedig semmi esetre sem nagyobb, mint láztalan betegnél. Nem is jutott még senkinek sem eszébe a septikus beteget amolyan haemophil-félének tekinteni, más műtétekkel kapcsolatban és másfajta operatiótól láz miatt elállni! Gondolhatnánk még arra a körülményre is, hogy a tonsillektomia után a beteg táplálása egy pár napig meg van nehezítve és talán ez tartja vissza az embereket a műtéttől. Ez az ellenvetés sem áll meg. A beteg a műtét előtt körülbelül 4 órával kaphat concentrált, folyékony táplálék alakjában (tej- vagy borleves tojással, cukorral, ovomaltin stb.) bőven táplálékot a műtét napjára. A műtét után néhány órával ismét táplálhatjuk már folyékony táplálékkal és a műtét utáni napokban annyi folyadékot kaphat, amennyit akar. 5 nappal a műtét után, néha már előbb is, már félkemény, lépes táplálékra is áttérhetünk, míg 8—10 nap múlva már húsféléket is ehetik. A lázas beteg amúgy sem szokott ettől nagyon eltérő diaetán élni. Még egy gondolatmenet magyarázhatná a műtétnek állítólagos halaszthatóságát. Az orvos talán azt gondolja, hogy a sepsis a tonsillából indul ugyan ki, de az csak mint a lavina megindítója szerepelt. A hegytetőn, ahonnan elindult, azóta már minden csendes, hiszen a tonsilla teljesen gyógyultnak látszik. Feladatunk tehát csak az lehet, hogy egy későbbi újabb lavina-képződés-