Orvosi Hetilap, 1925. február (69. évfolyam, 5-8. szám)
1925-02-01 / 5. szám
82 ORVOSI HETILAP heveny, sárga máj sorvadásnak tartott. Fischl 1884-ben a colonból felszívódott mérges anyagok által okozott megbetegedésnek tartja a hyperemesist. Az első részletes kórbonctani leírást Lindemannak köszönhetjük, ki egyes idegek degenerativ elváltozásai mellett, a vese és főleg a máj sejtjeinek zavaros duzzadását, zsíros elfajulását találta. Hofbauer az acinusok peripheriáján vacuolaképződést és sejtmagszétesést látott. Az acinusok centrálisan elhelyezett sejtjeiben a gyilkos galócamérgezésre jellegzetes nagyfokú zsíros elfajulást talált. Hasonlókép Czyzewiecz10 is, Williams11 pedig még nekrosisokat is látott a majacinusok centrumában, mint atrophia hepatis flavánál. Bouffe H. Blaise,11 Champetier de Robes,13 Stone, Edgar14 és Dienst15 felületes megfigyelései alapján Behmie Veith syncitium-deportatiós elméletét a hyperemesisre is alkalmazta. E két betegség kórbonctani képe között azonban lényeges különbség van, amit Schmorl állapított meg. Eklampsiánál a degeneratio mindig peripheriás sejtekben a legerősebb, az acinusok centrumában kevésbbé súlyos, viszont a toxikus hyperemesisnél a centrális sejtekben van mindig a legnagyobb fokú elváltozás, ami arra mutat, hogy a folyamat a májlebenykéken belől, belülről kifelé terjed. Úgy látszik a méreg elsősorban a májat támadja meg. A vesék bántalma nem ily általános jelenség, de ha megvan, a terhes vesétől kezdve, a legsúlyosabb nephritisig fokozódhatik. Egyedül Erismann11 ismertet egy boncleletet, hol ép máj mellett csak a vese volt megtámadva. A boncselet egyáltalán nem specifikus. Sok más mérgezésnél találunk hasonló elváltozásokat. Magát a mérget nem ismerjük. Schwartzenbach szerint a gyomorban képződik és ezért hány az asszony reggel éhgyomorra a leggyakrabban, mert a virus concentratiója akkor a legnagyobb. Dirmoser18 viszont a belekből kiinduló intoxicatiónak tartja s ő ezeket a mérges anyagokat állítólag ki is tudta mutatni a vizeletben. De Pick,TMki Dirmoser nyomán kísérletezett, soha nem talált ilyen anyagokat (skatol, indol) számottevő mennyiségben. Mivel a betegség szoros összefüggésben áll a terhességgel, azt hisszük, helyesebb úton járnak azok, kik a méreg forrását a terhes genitaliákban keresik. És ha tekintetbe vesszük, hogy a terhesség megszakadása után hányás csakugyan megszűnik, jogosan tételezhetjük fel, hogy a méreg a pete folytán kerül a szervezetbe. Pick19 és Mangiagalli20 még praecisebben határozzák meg a termőhelyét. Szerintük az a syncitium és a Langhans-réteg sejtjeinek a productuma. Feltevésüknek alapjául az a tapasztalatuk szolgál, hogy a hányás incomplet abortus után tovább tartott és csak akkor szűnt meg, ha a visszamaradt placentaris elemeket is eltávolították. Elméletük mellett szól az a körülmény is, hogy a chorion-bolyhok elfajulásánál a hyperemesis gyakrabban lép fel. Pinarda 27 mola terhességnél 19-szer látott fokozott hányást. De még ma sincsen a betegség aethiológiája véglegesen tisztázva. Winter11 most is Kaltenbach theoriáját fogadja el olyképen módosítva, hogy az essentialis hyperemesis gravidarum eredetileg reflex neurosis, mely a graviditás által különben is befolyásolt psychének zavara következtében könnyen átmehet hysteriába. A hysteriás hányást kísérő kiéhezés teszi tönkre a májat, mely most már átereszti a vérbe a magzati anyagcsere mérges productumait és ezáltal tényleg intoxicatio fejlődik ki. Seitz11 szerint viszont a legenyhébb és a legsúlyosabb lefolyású megbetegedés között is csak fokozati eltérés van. Az ok mindig autointoxicatio és az idegesség csak mint a hányásra diszponáló körülmény játszik szerepet. Kizárólag szélsősége miatt említjük meg Schwaib23 véleményét, ki a hányást nem is tartja betegségnek. Szerinte csak psychikus momentumok játszanak szerepet, így pl. undor vagy félelem a terhességtől. Ha mégis halálosan végződik, úgy exaltált emberek éhségsztrájk útján elkövetett öngyilkosságához hasonlíthatjuk. Szerintünk az említett theoriáknak az a hibájuk, hogy a klínikailag hasonló tünetek alapján, minden megbetegedést azonos aetiológiai alapra vezetnek vissza. Mi a baltimorei Williams11 véleményéhez csatlakozunk s mint ő, háromféle hányást különböztetünk meg: 1. Neurotikus vagy neuropathikus hányás. Rendszerint idegesen terhelt nőknél lép fel. Gyakran látjuk neurastheniás, hysteriás asszonyoknál. De előfordul egészséges idegzetű terheseknél is, főleg olyankor, ha a nő a terhességnek nem örül, az tényleges lelki teher reá nézve. 2. Reflectorikus hányás. A rendesen is fellépő terhességi reflexhányás fokozott mértékben jelentkezik, ha a gravida genitaliái betegek. Ilyen betegségek a méh helyzetváltozásai, tumorai, endometritise stb. Fokozhatják a hányást chronikus oophoritis, ovarialis cysta, a petemosás elfajulása, továbbá ikerterhesség, mikor a pete gyorsabban növekszik, kiváltképen egypetéjű ikreknél a hevenyen fellépő hydramnion. 3. Toxikus hányás. Ha sem a genitaliákban nem találunk olyan elváltozásokat, melyek a fokozott hányást előidézhetnék, sem a suggestiv therapia nem hozza meg a javulást, mely pedig a neurotikus hányásnál majdnem mindig eredményes szokott lenni, toxikus hányásra kell gondolnunk Álláspontunk helyességéről a betegágy mellett szerzett tapasztalataink győztek meg. 1903 óta 101 gravidát vettünk fel hyperemesises panaszokkal. Az alaposabb klinikai vizsgálat azonban kiderítette, hogy két asszony hányását a terhességgel egyidőben fennálló más baj okozta, sohase mulasszuk el tehát a hányó terhes alapos megvizsgálását, mert a hasonló tünetek alapján könnyen téves diagnosist állíthatunk fel. Nyolc betegünknek panaszai nem haladták meg a rendes terhességi reflexhányás mértékét, tizenkét aszszony pedig a kezelés befejezése előtt önkényűleg hagyta el az intézetet. Tehát csak 74 beteg áll rendelkezésünkre kritikai feldolgozásra. Ha tekintetbe vesszük, hogy ezen idő alatt 40.093 asszony szült az intézetben, úgy a hányó asszonyok kicsi száma a megbetegedés ritkaságát bizonyítja, bár feltételezhető, hogy sok gravida akkor sem fordul orvoshoz, vagy a klinikához, ha hányása tényleg meghaladja a physiologiás kereteket, mert azt a graviditás kellemetlen, de elkerülhetetlen következményének tartja. S ha hányásuk nem toxikus eredetű, az első hónapok után valószínűleg kezelés nélkül is meggyógyul. Az a tizenkét asszony pedig, ki a kezeléssel elégedetlenkedve mindjárt az első napokban elhagyta az intézetet, egy nagyon fontos körülményre hívja fel a figyelmünket. Közülük nyolc a háború után vétetett fel és a nyolc közül négy kimondottan azért távozott, mert az óhajtott művi abortust nem hajtották végre. Tudjuk, hogy a háborús nyomor milyen ijesztő mértékben növelte a kriminális abortusok számát. Az aszszonyok egymástól hallják, hogy hányás miatt is megszakítják a terhességet, tehát a klinikát kísérlik meg félrevezetni, hogy ott a nekik kellemetlen gyermekáldástól olcsón és a tiltott műtétekkel együtt járó annyi veszélyt is elkerülve megszabaduljanak. Vigyázzunk tehát, hogy felületességünkkel ne szaporítsuk az abortusok amúgy is óriási számát. Betegeink közül 32 gravida neurotikus hányásban szenvedett. Nyolc betegünknél a felvételkor meglátszott, hogy a hányás következtében sokat szenvedtek, tehát minden valószínűség szerint nem félrevezetési szándékkal keresték fel a klinikát, mégis maga a környezetváltozás azonnali gyógyulást hozott. Négy aszszonynál hysteriát diagnosztizáltunk és miután a gyógyulás mind a négy betegnél suggestiv kezelésre következett be, azt hisszük, jogosan tételezzük fel, hogy a rendes terhességi reflexhányást idegbetegségük fokozta. A suggestiv kezelés hatásossága még feltűnőbb volt 1925. 5. sz.