Orvosi Hetilap, 1925. szeptember (69. évfolyam, 36-39. szám)

1925-09-06 / 36. szám

356 ORVOSI HETILAP 1925. 36. sz. Ugyancsak Koch kísérleteiből tudjuk azt is, hogy ha egy bizonyos stádiumú tuberculotikus tengeri malac­nak egy oly adag tuberculint, vagy elölt tuberculosis­­bakteriumot inficiálunk, amely egészséges állatnál tel­jesen hatástalan, a beteg malac 6—30 órán belül, bizo­nyos symptomák közt, t. i. a reára jellemző tuberculin­­shockban pusztul el. Ebből az következik, hogyha mi egy baktericide ható szer oly adagját inficiáljuk egy tuberculotikus ma­lacnak, amely egészséges állaton teljesen hatástalan, az ugyancsak hasonló symptomák közt fog elpusztulni, mi­vel úgy a tuberculin, mint a baktericide ható­anyag in­­jectiója után a szervezetben oly toxinok keletkeznek, amelyekkel szemben az állat immunitással nem bír. Möllgaard öt tuberculotikus malacnak öt héttel annak inficiálása után, inficiált 1—2 cg-nyi, tehát a dosis tolerata alatt lévő sanocrysinmennyiséget és azt tapasz­talta, hogy ezen állatok teljesen hasonló symptomák közt, t. i. tuberculinshockban pusztulnak el és hasonló kórbonctani leletet mutatnak, mint a tuberculinnal el­pusztított állatok. A tuberculin-shock állatnál albuminuriával kez­dődik, amelynek elején a vizelet üledéke organizált alkotórészt nem tartalmaz. Ha kezelés nélkül hagyjuk, akkor egy idő múlva szemcsés cylinderek jelennek meg és kifejlődik egy súlyos parenchymas nephritis, amely főleg a tubuli contorti és a Henlé-féle kacsokat tá­madja meg. A shock második foka egy toxikus miocar­­ditisnek a kifejlődése, harmadik foka pedig tüdő­­oedema. Utóbbinak a fellépésével az állat hőmérséke hir­telen esni kezd és rövidesen 3—4 fokkal süllyed. A halál rendszerint a legalacsonyabb hőfokon következik be. Midőn Möllgaard kb. 30 nagyobb és egy csomó ki­sebb állatot veszített el sanocrysin-injectio következté­ben fellépett tuberculinshockban, azt tapasztalta, hogy a shock különösen az állatok két csoportjánál fejlődik ki. A mesterségesen inficiált állatoknál az infectiót kö­vető három héten belül, a spontán beteg állatoknál pedig kb. 1—2 héttel a várható haláluk előtt. Ebből arra követ­keztetett, hogy azok az állatok, amelyeknél a betegség chronikusabb lefolyást mutat, bizonyos antianyagok bir­tokában vannak, amelyek a sanocrysin-injectio által szabaddá váló toxinokat neutralizálni képesek, míg viszont ezen antianyagok az előbb említett állatok két csoportjánál hiányzanak, illetőleg csak igen kis mennyi­ségben vannak jelen. Hogy következtetésének helyességét megbírálja, serumot vett egy chronikusan tuberculotikus borjúból és azt 1—1 sanocrysin-injectio után erős albuminuriá­­ban szenvedő és súlyos klinikai képet mutató állatok­nak insiciálta azon eredménnyel, hogy az állatok kb. négy óra múlva jelentékenyen javultak, maguktól fel­álltak és enni kezdtek. Az albuminuh­ájuk pedig 24 óra múlva eltűnt. Mivel ezen kísérleteiből azt a következtetést vonta, hogy ilyen úton sikerülhet az állatokat a tuberculin­­sh­ock ellen megvédeni, nagy adag elölt tuberculosis­­bacillust és tuberculint inficiált borjúknak nyolc napi időközökben addig, amíg vérsavójukból 40 cm3 intravéná­san adva oly albuminuriát képes megszüntetni, amely egy 1 g-os sanocrysin-adag után lépett fel oly tuber­culotikus borjúnál, amely három hét előtt lett inficiálva 2 cg-nyi bacillusculturával 100 kg testsúlyra számítva. Az így nyert vérsavóval nemcsak a sanocrysin után fellépő albuminuriát, hanem a teljesen kifejlődött shockot is sikerült állatoknál, sőt embereknél is intra­vénás seruminjectióval kupirozni. Állatoknál még­hozzá Möllgard úgyszólván az utolsó percet használta fel, amikor ugyanis a temperatura már nagyon alacsony volt és az állat közeli volt az exitushoz. Meg kell jegyeznem, hogy azóta a savó előállítása zsírtalaníttatott és rendes élő bacillusculturáknak a fel­­használásával történik, amelyeket a culturhártya köze­péből vesznek. Möllgard ugyanis azt az érdekes meg­figyelést tette, hogy a hártya közepén lévő bacillusok toxikusabbak és virulentiájuk kisebb, a hártya széle felé nő a virulentia és kisebbedik a toxicitás. Mindezekből Möllgard azt a jogos következtetést vonhatta le, hogy a sanocrysin tuberculotikus ál­latnál egy tuberculinshockot képes előidézni és hogy ezt a tuberculinshockot antitoxikus serumának hasz­nálatával megelőzni, illetőleg, ha fellépett, meggyógyí­tani képes. Ezen kísérletek után Möllgard inficiált tuberculo­tikus állatoknak gyógykezelését próbálta meg, termé­szetesen akként, hogy adagolásával a tuberculinshockot lehetőleg elkerülte és ilyen módon sikerült több mes­terségesen inficlált borjút és két spontán beteg majmot meggyógyítania. Ezen kísérleteket jelenleg Berlinben, Párizsban és New­ Yorkban vizsgálják felül. Valamennyi kísérlete igen nagy gonddal és körül­tekintéssel történt és azoknak pontosabb ismeretére melegen ajánlom könyve első részének elolvasását is, ahol fejtegetésemnek eddigi részéről bővebb anyagot találni. A sanocrysin klinikai alkalmazása 1923 novem­berében kezdődött a kopenhágai Bisbepjerg-kórház bel­gyógyászati osztályán Secher dr. vezetése alatt. A kísér­leteknél természetesen az állatkísérleteket vették alapul, az anyagot pedig a legsúlyosabb tuberculotikus egyé­nek szolgáltatták. Ezen súlyos betegek a mai fogalmaink szerint igen erőszakos adagolásra oly hatalmas és nem kívánt reactiókkal válaszoltak, hogy Secher dr. beval­lása szerint többször voltak azon a ponton, hogy a kísér­leteket abbahagyják. Ez annyival is inkább érthető, mert Secher egy sterilisatio magnára törekedett, amit egy cummulativ therapiával képzelt elérhetőnek és azt gondolta, hogy a klinikán is oly simán fog menni a felszabadult endotoxinok neutralizálása serummal, mint az állatkísérleteknél történt. A klinika reácáfolt ezekre, mint azt majd a ké­sőbbiekben látni fogjuk. Onnan magyarázható az a csalódás is, amely az embert éri, hogyha Möllgaard könyvének II. klinikai részét olvassa el. A fényesnek mondható állatkísérletek után éppen olyan klinikai eredményeket várunk, ezeket azonban a könyvben még csak igen gyér számmal találjuk meg. Nagy lépést jelentett a sanocrysin használatában, amidőn a szert múlt év október havában a koppenhá­gai belgyógyászati klinikán Faber professor is alkal­mazni kezdte. Ő már sokkal óvatosabban és kímélete­sebben jár el és míg Secher pl. eleinte 5—7 napon át adott naponta, majd 1, később 2 napi intervallummal 1—1 g-nyi sanocrysint, addig Faber 4—5 napi interval­lummal ad csupán 1 g-nyi mennyiséget. Az ő jelenlegi technikája különben az, hogy 05 g-m­al kezdi, majd két nap múlva ad 1 g-ot és azt 4—5 napi időközökben ismétli, ha a reactiók valamelyike mint hőemelkedés, albuminuria és erythema ebben nem gátolják. Ami a hőemelkedést illeti, az kétféle lehet. Be­állhat az injectio után 1—6 óra múlva, 10—14 órán belül éri el tetőfokát és másnapra elmúlik. Egy másik eset­ben a h­őmérsék az injectio után 1—3 nap múlva kezd fokozatosan emelkedni, mint a typhus kezdetén és további 3—5 nap múlva éri el maximumát, azután lytikusan esik le. Ezen késői, ú. n. „Ce láztypus ismerete nagyon fon­tos, mert ha a beteg pl­ másnap vagy harmadnap kap egy újabb sanocrysin-injectiót — amint az eleinte meg­történt —, hőmérséke hirtelen felszökik és igen köny­­nyen kifejlődhetik egy tuberculinshock. Ez volt külön­ben legtöbbször oka is a tuberculinshocknak, de amióta e typust különös figyelemmel kísérik, illetőleg előfor­dulásával számolnak, ez nem fordult elő. Ezen láz­­typussal a betegek nagy százalékánál találkozunk, de érdekes, hogy ugyanazon betegnél rendszerint csak egyszer fordul elő. A többi injectio azután már csak az először említett hőemelkedést váltja ki, amely más­napra rendesen elmúlik. A hosszabb ideig tartó reactiónak a tetőfokán jelentkezik gyakran egy először morbilliszerű, majd később skarláthoz hasonló exanthema, amelynek el­múltával a bőr néha kisebb-nagyobb hámlást is mu­tat. Nagyobb kellemetlenséget a betegnek rendszerint

Next