Orvosi Hetilap, 1925. szeptember (69. évfolyam, 36-39. szám)
1925-09-06 / 36. szám
356 ORVOSI HETILAP 1925. 36. sz. Ugyancsak Koch kísérleteiből tudjuk azt is, hogy ha egy bizonyos stádiumú tuberculotikus tengeri malacnak egy oly adag tuberculint, vagy elölt tuberculosisbakteriumot inficiálunk, amely egészséges állatnál teljesen hatástalan, a beteg malac 6—30 órán belül, bizonyos symptomák közt, t. i. a reára jellemző tuberculinshockban pusztul el. Ebből az következik, hogyha mi egy baktericide ható szer oly adagját inficiáljuk egy tuberculotikus malacnak, amely egészséges állaton teljesen hatástalan, az ugyancsak hasonló symptomák közt fog elpusztulni, mivel úgy a tuberculin, mint a baktericide hatóanyag injectiója után a szervezetben oly toxinok keletkeznek, amelyekkel szemben az állat immunitással nem bír. Möllgaard öt tuberculotikus malacnak öt héttel annak inficiálása után, inficiált 1—2 cg-nyi, tehát a dosis tolerata alatt lévő sanocrysinmennyiséget és azt tapasztalta, hogy ezen állatok teljesen hasonló symptomák közt, t. i. tuberculinshockban pusztulnak el és hasonló kórbonctani leletet mutatnak, mint a tuberculinnal elpusztított állatok. A tuberculin-shock állatnál albuminuriával kezdődik, amelynek elején a vizelet üledéke organizált alkotórészt nem tartalmaz. Ha kezelés nélkül hagyjuk, akkor egy idő múlva szemcsés cylinderek jelennek meg és kifejlődik egy súlyos parenchymas nephritis, amely főleg a tubuli contorti és a Henlé-féle kacsokat támadja meg. A shock második foka egy toxikus miocarditisnek a kifejlődése, harmadik foka pedig tüdőoedema. Utóbbinak a fellépésével az állat hőmérséke hirtelen esni kezd és rövidesen 3—4 fokkal süllyed. A halál rendszerint a legalacsonyabb hőfokon következik be. Midőn Möllgaard kb. 30 nagyobb és egy csomó kisebb állatot veszített el sanocrysin-injectio következtében fellépett tuberculinshockban, azt tapasztalta, hogy a shock különösen az állatok két csoportjánál fejlődik ki. A mesterségesen inficiált állatoknál az infectiót követő három héten belül, a spontán beteg állatoknál pedig kb. 1—2 héttel a várható haláluk előtt. Ebből arra következtetett, hogy azok az állatok, amelyeknél a betegség chronikusabb lefolyást mutat, bizonyos antianyagok birtokában vannak, amelyek a sanocrysin-injectio által szabaddá váló toxinokat neutralizálni képesek, míg viszont ezen antianyagok az előbb említett állatok két csoportjánál hiányzanak, illetőleg csak igen kis mennyiségben vannak jelen. Hogy következtetésének helyességét megbírálja, serumot vett egy chronikusan tuberculotikus borjúból és azt 1—1 sanocrysin-injectio után erős albuminuriában szenvedő és súlyos klinikai képet mutató állatoknak insiciálta azon eredménnyel, hogy az állatok kb. négy óra múlva jelentékenyen javultak, maguktól felálltak és enni kezdtek. Az albuminuhájuk pedig 24 óra múlva eltűnt. Mivel ezen kísérleteiből azt a következtetést vonta, hogy ilyen úton sikerülhet az állatokat a tuberculinshock ellen megvédeni, nagy adag elölt tuberculosisbacillust és tuberculint inficiált borjúknak nyolc napi időközökben addig, amíg vérsavójukból 40 cm3 intravénásan adva oly albuminuriát képes megszüntetni, amely egy 1 g-os sanocrysin-adag után lépett fel oly tuberculotikus borjúnál, amely három hét előtt lett inficiálva 2 cg-nyi bacillusculturával 100 kg testsúlyra számítva. Az így nyert vérsavóval nemcsak a sanocrysin után fellépő albuminuriát, hanem a teljesen kifejlődött shockot is sikerült állatoknál, sőt embereknél is intravénás seruminjectióval kupirozni. Állatoknál méghozzá Möllgard úgyszólván az utolsó percet használta fel, amikor ugyanis a temperatura már nagyon alacsony volt és az állat közeli volt az exitushoz. Meg kell jegyeznem, hogy azóta a savó előállítása zsírtalaníttatott és rendes élő bacillusculturáknak a felhasználásával történik, amelyeket a culturhártya közepéből vesznek. Möllgard ugyanis azt az érdekes megfigyelést tette, hogy a hártya közepén lévő bacillusok toxikusabbak és virulentiájuk kisebb, a hártya széle felé nő a virulentia és kisebbedik a toxicitás. Mindezekből Möllgard azt a jogos következtetést vonhatta le, hogy a sanocrysin tuberculotikus állatnál egy tuberculinshockot képes előidézni és hogy ezt a tuberculinshockot antitoxikus serumának használatával megelőzni, illetőleg, ha fellépett, meggyógyítani képes. Ezen kísérletek után Möllgard inficiált tuberculotikus állatoknak gyógykezelését próbálta meg, természetesen akként, hogy adagolásával a tuberculinshockot lehetőleg elkerülte és ilyen módon sikerült több mesterségesen inficlált borjút és két spontán beteg majmot meggyógyítania. Ezen kísérleteket jelenleg Berlinben, Párizsban és New Yorkban vizsgálják felül. Valamennyi kísérlete igen nagy gonddal és körültekintéssel történt és azoknak pontosabb ismeretére melegen ajánlom könyve első részének elolvasását is, ahol fejtegetésemnek eddigi részéről bővebb anyagot találni. A sanocrysin klinikai alkalmazása 1923 novemberében kezdődött a kopenhágai Bisbepjerg-kórház belgyógyászati osztályán Secher dr. vezetése alatt. A kísérleteknél természetesen az állatkísérleteket vették alapul, az anyagot pedig a legsúlyosabb tuberculotikus egyének szolgáltatták. Ezen súlyos betegek a mai fogalmaink szerint igen erőszakos adagolásra oly hatalmas és nem kívánt reactiókkal válaszoltak, hogy Secher dr. bevallása szerint többször voltak azon a ponton, hogy a kísérleteket abbahagyják. Ez annyival is inkább érthető, mert Secher egy sterilisatio magnára törekedett, amit egy cummulativ therapiával képzelt elérhetőnek és azt gondolta, hogy a klinikán is oly simán fog menni a felszabadult endotoxinok neutralizálása serummal, mint az állatkísérleteknél történt. A klinika reácáfolt ezekre, mint azt majd a későbbiekben látni fogjuk. Onnan magyarázható az a csalódás is, amely az embert éri, hogyha Möllgaard könyvének II. klinikai részét olvassa el. A fényesnek mondható állatkísérletek után éppen olyan klinikai eredményeket várunk, ezeket azonban a könyvben még csak igen gyér számmal találjuk meg. Nagy lépést jelentett a sanocrysin használatában, amidőn a szert múlt év október havában a koppenhágai belgyógyászati klinikán Faber professor is alkalmazni kezdte. Ő már sokkal óvatosabban és kíméletesebben jár el és míg Secher pl. eleinte 5—7 napon át adott naponta, majd 1, később 2 napi intervallummal 1—1 g-nyi sanocrysint, addig Faber 4—5 napi intervallummal ad csupán 1 g-nyi mennyiséget. Az ő jelenlegi technikája különben az, hogy 05 g-mal kezdi, majd két nap múlva ad 1 g-ot és azt 4—5 napi időközökben ismétli, ha a reactiók valamelyike mint hőemelkedés, albuminuria és erythema ebben nem gátolják. Ami a hőemelkedést illeti, az kétféle lehet. Beállhat az injectio után 1—6 óra múlva, 10—14 órán belül éri el tetőfokát és másnapra elmúlik. Egy másik esetben a hőmérsék az injectio után 1—3 nap múlva kezd fokozatosan emelkedni, mint a typhus kezdetén és további 3—5 nap múlva éri el maximumát, azután lytikusan esik le. Ezen késői, ú. n. „Ce láztypus ismerete nagyon fontos, mert ha a beteg pl másnap vagy harmadnap kap egy újabb sanocrysin-injectiót — amint az eleinte megtörtént —, hőmérséke hirtelen felszökik és igen könynyen kifejlődhetik egy tuberculinshock. Ez volt különben legtöbbször oka is a tuberculinshocknak, de amióta e typust különös figyelemmel kísérik, illetőleg előfordulásával számolnak, ez nem fordult elő. Ezen láztypussal a betegek nagy százalékánál találkozunk, de érdekes, hogy ugyanazon betegnél rendszerint csak egyszer fordul elő. A többi injectio azután már csak az először említett hőemelkedést váltja ki, amely másnapra rendesen elmúlik. A hosszabb ideig tartó reactiónak a tetőfokán jelentkezik gyakran egy először morbilliszerű, majd később skarláthoz hasonló exanthema, amelynek elmúltával a bőr néha kisebb-nagyobb hámlást is mutat. Nagyobb kellemetlenséget a betegnek rendszerint