Orvosi Hetilap, 1927. szeptember (71. évfolyam, 36-39. szám)

1927-09-04 / 36. szám

1008 ORVOSI HETILAP pathicus kerül túlsúlyra — e központ parasympathicus izgalmát tápláló működésére visszavezetni az álmossá­got, bár Hess kísérletei, aki ergotaminnak az agyvelő­­gyomorba juttatása után álmot látott fellépni állat­kísérletekben, jeléül az ergotamin sympathicus izgalmat csökkentő hatásának, szemben az ellenkező hatású cocainnal, ezt bizonyítaná. A 3. gyomor körüli szürke­­állomány mellett foglal állást Pette, kinek esetében szi­gorúan körülhatárolt góc a 3. gyomor körüli szürkeállo­mányt, a bal nucleus rabért és a bal thalamus media­­lis részét puszította el. Ehhez hasonló Adler esete, mely­nek bonctani részét Luksch referálta. Az endocarditis­­ben megbetegedett és genyes pleuri­tisben elhalt beteg 14 nappal az exitus előtt lethargiás álomba esett és a boncolás borsónagyságú emboliás abscessust talált a 3. gyomor központi szürkeállományában, a hypothalamus és thalamus szomszédos részletében bal oldalt, friss lágyu­lást ad. 0.3. frontális tekervényben, valamint a szürke ál­lomány és a hypothalamus jobb oldalán. Lencsényi lágyu­lást is megemlít a cikk a bal thalamusban és egy kis lágyulást a baloldali frontalis tekervényben, valamint heget a jobb nyakszirtlebeny velőállományában. A jobb­oldali thalamus teljesen ép, a baloldalinak laesiója pedig jelentéktelen volt Adler szerint. Ezekkel szem­ben Hirsch, akinek multiplex lágyulásokban hemi­­plegiában és kényszersírásban szenvedő 67 éves be­tege állandóan aludt s akinek boncolása mogyorónyi tályogot talált, amely a commissura anteriornál kezdődve a bal thalamust a ventralis részek és a pul­­vinar kivételével teljesen kitöltötte hátra a commis­sura posteriorig és a nucleus ruber fölöttig, utóbbiakat és a központi szürkeállományt azonban épen hagyva, hangsúlyozza, hogy Pette és Adler esetében sem volt ép a thalamus medialis része, az, amelynek épségéhez a többi psychoreflex, a sírás és nevetés kötve van, hang­súlyozza, hogy az ő esetében a sensibilitas ép volt, tehát nem lehet szó blokádról. Hirsch szerint az oculomoto­­rius magvak körüli szürkeállományhoz hasonlóan a bal­oldali tha­lamus is valóságos activ alvási központnak tekintendő, a thalamus vezeti be az alvást az alvási testtartás (embryonalis tartás Freud szerint, az izom­­zat elernyedése, fej lógatása, lábak, kezek felhúzása, stb.) okozásával, a központi szürkeállománytól függ pedig a szemállás megváltozása, mindenek előtt a­­szem­héjzáródás és a vegetatív functiók. Külön-kilön laesio esetében az alvás részletkomponenseinek zavarát ügyel­hetnénk meg, ez pedig azért nem fordul elő, mert a mondott részek oly közel esnek egymáshoz, hogy egyik a másik laesiójának hatása alól nem szabadulhat. Lot­­mánnak­ az éberségi központról és Hirschnek a thala­mus szerepéről vallott felfogását már sokkal előbb ki­fejtette Trömner, aki a thalamusban actív gátlóköz­pontot látott, amely az alvási előkészület motoros és vegetatív, sőt — ami Strümpell felfogása tekintetében fontos — sensoros, ingerkizáró részletét is szabályozza. Ha ilyen innervatiós reflexcentrumot a közölt bonco­lási lelet alapján fel is kell vennünk, nem szabad elfe­lejtenünk, hogy a nagy agyvelőkéreg befolyása sem tagadható. Gotzmak nagy agyvelejétől megfosztott ku­tyája állandóan aludni kívánt, a régebben ismeretes Edinger-Fischer- és az újabban tanulmányozott Gam­­per-féle esetben pedig olyan gyermekről volt szó, kinek agy­velejében a hemisphaerák nem fejlődtek ki. Ham­per Mittelbimwesenről beszél, kinek a thalamusa is részben torzképződésű volt. Ezekben az esetekben az alvásnak és ébrenlétnek sajátságos zavarai voltak meg­figyelhetők, s míg a Golz-féle megfigyelés nézetünk sze­rint a Trömner-Lotmár-Hirsch-féle felfogással meg­egyeztethető, Gamper a Mautimer-féle localisatiós nézet­hez csatlakozik. Az agyvelőkéreg alatti részeknek az agyvelőkéregtől való blokádját nem ilyen innervatiós, hanem biológiai módon magyarázza a reflexes és a cir­­culatorikus elméletek csoportja. Tulajdonképen e kettő élesen nem is választható szét. Lechner Károly álom­elméletét arra alapította, hogy más a kéreg érberende­zése, amely anastomosisokban bővelkedik és más az agyalapi szürke dúcok és a rhombenkephalon vérellá­tása, ahol végartériák vannak. A két érrendszer közötti részek vérellátását a vérnyomásnak az a különbsége biztosítja, amely e két érrendszer között fennáll. Mi­helyt ez a vérnyomáskülönbség megszűnik, azért mert vagy az egyik, vagy a másik érterület vasómotoros reflexei kifáradnak, bénulnak vagy izgalomba jutnak, a kéreg és a kéregakizti területeket összekötő, valamint a kéreg egyes területeit egymással összekötő pályák táplálkozása és ezzel vezetése megszűnik és így az agy­velő kérge vagy egészben vagy részeiben elválasztatik az idegrendszer többi részétől, az agyvelőkéreg kiikta­tása okozza az álmot. Ugyancsak az agyvelő kéregállo­mányában keresi az álom substratumát újabban Mar­burg, de szerinte az enkephalitisből és a tumor után észlelt álomzavarokból nem lehet helyesen következ­tetni, mert ezek sokkal gorombább kieséseket okoznak az agyvelő működésében, mint aminek az álom létre­jöttekor szerepelnek. Marburg szerint az álom abban áll, hogy megszakad az összeköttetés az agyvelőkéreg külső, kissejtű receptoro­s működésű rétegei és a nagyobb sej­tekből álló belső, effectuáló működésük agyvelőkéreg­­rétegek között, amely rétegre szakadást Marburg sze­rint reflexes úton subcorticalis gócok, így tehát a tha­lamus is okolhatja. Az álom a külső rétegek munkája, a somnambulismusban való mozgás a belsőké. Azt, hogy az agyvelőkéreg a mélyebb részletektől, így a Mauth­­ner-féle helytől függése, mint innervatiós gátlás értel­­mez­hető, Pötzl is állította. Ezzel szemben Minkowsky azt hangsúlyozza, hogy histológiailag nincs direct ösz­­szeköttetés a 3. agyvelőgyomor és az aquae ductus szür­keállománya, másfelől a kéreg között, hogy tehát egyéb momentumokat is számba kell venni mint az esetleges kapcsolatbontás elemeit, így elsősorban a vér és a liquorcirculatiót, a belsősecretiós termékeket, a plexus chorioideus és a neuroglia működését, aztán psychés behatásokat és kedélyi mozgalmakat. Ezzel Minkowsky is közel kerül Lechner Károly felfogásához, ami külö­nös jelentőséget nyer, ha az álom és éberség állapotá­nak periodicitására gondolunk. Éppen a periodicitás kérdését világítja meg Schilder, Weissmann és Humpert észlelése, akik magas láz és polydipsia, tehát dien­­kephalontünetek váltakozása közben lethargiát láttak egy a harmadik agyvelőgyomor alapján az infundi­­bulumtól a ponsig terjedő normális hypophysis fölött fejlődött tumor és cysta következtében elhalt nőn, amely alvás lumbalpunctio után az ellenkező végletbe csapott át. Straussler is a hypophysis nyelének autopsiásan ellenőrzött cystája esetében látta az álmosság intermit­­tálását, Hirsch pedig a középagy felé terjedő hypophy­sis tumor minden esetében aluszékonyságot tapasztalt, ami a műtétre mindig megszűnt. Mindezeket a nézeteket összevetve, azt látjuk, hogy a négy csoport: 1. a physiologia; 2. a psychologiai; 3. az innervatorikus; 4. a biológiai (a) reflexes, b) cir­­culatorikus, c) incretiós) álomelméletek egymást szük­ségképen kiegészítik, tehát egyik sem emelhető ki a többi közül. Valószínűleg egészen más oka van az enke­­phalitises lethargiának, mint a napszúrás utáni, az anaemia kapcsán, tumor következtében vagy a coitus után vagy az epilepsiás roham után beálló álmosság­nak. Mint ezt a felfogásunkat megerősítő érdekes gon­ 1927. ,86 sz.

Next