Orvosi Hetilap, 1927. szeptember (71. évfolyam, 36-39. szám)
1927-09-04 / 36. szám
1008 ORVOSI HETILAP pathicus kerül túlsúlyra — e központ parasympathicus izgalmát tápláló működésére visszavezetni az álmosságot, bár Hess kísérletei, aki ergotaminnak az agyvelőgyomorba juttatása után álmot látott fellépni állatkísérletekben, jeléül az ergotamin sympathicus izgalmat csökkentő hatásának, szemben az ellenkező hatású cocainnal, ezt bizonyítaná. A 3. gyomor körüli szürkeállomány mellett foglal állást Pette, kinek esetében szigorúan körülhatárolt góc a 3. gyomor körüli szürkeállományt, a bal nucleus rabért és a bal thalamus medialis részét puszította el. Ehhez hasonló Adler esete, melynek bonctani részét Luksch referálta. Az endocarditisben megbetegedett és genyes pleuritisben elhalt beteg 14 nappal az exitus előtt lethargiás álomba esett és a boncolás borsónagyságú emboliás abscessust talált a 3. gyomor központi szürkeállományában, a hypothalamus és thalamus szomszédos részletében bal oldalt, friss lágyulást ad. 0.3. frontális tekervényben, valamint a szürke állomány és a hypothalamus jobb oldalán. Lencsényi lágyulást is megemlít a cikk a bal thalamusban és egy kis lágyulást a baloldali frontalis tekervényben, valamint heget a jobb nyakszirtlebeny velőállományában. A jobboldali thalamus teljesen ép, a baloldalinak laesiója pedig jelentéktelen volt Adler szerint. Ezekkel szemben Hirsch, akinek multiplex lágyulásokban hemiplegiában és kényszersírásban szenvedő 67 éves betege állandóan aludt s akinek boncolása mogyorónyi tályogot talált, amely a commissura anteriornál kezdődve a bal thalamust a ventralis részek és a pulvinar kivételével teljesen kitöltötte hátra a commissura posteriorig és a nucleus ruber fölöttig, utóbbiakat és a központi szürkeállományt azonban épen hagyva, hangsúlyozza, hogy Pette és Adler esetében sem volt ép a thalamus medialis része, az, amelynek épségéhez a többi psychoreflex, a sírás és nevetés kötve van, hangsúlyozza, hogy az ő esetében a sensibilitas ép volt, tehát nem lehet szó blokádról. Hirsch szerint az oculomotorius magvak körüli szürkeállományhoz hasonlóan a baloldali thalamus is valóságos activ alvási központnak tekintendő, a thalamus vezeti be az alvást az alvási testtartás (embryonalis tartás Freud szerint, az izomzat elernyedése, fej lógatása, lábak, kezek felhúzása, stb.) okozásával, a központi szürkeállománytól függ pedig a szemállás megváltozása, mindenek előtt aszemhéjzáródás és a vegetatív functiók. Külön-kilön laesio esetében az alvás részletkomponenseinek zavarát ügyelhetnénk meg, ez pedig azért nem fordul elő, mert a mondott részek oly közel esnek egymáshoz, hogy egyik a másik laesiójának hatása alól nem szabadulhat. Lotmánnak az éberségi központról és Hirschnek a thalamus szerepéről vallott felfogását már sokkal előbb kifejtette Trömner, aki a thalamusban actív gátlóközpontot látott, amely az alvási előkészület motoros és vegetatív, sőt — ami Strümpell felfogása tekintetében fontos — sensoros, ingerkizáró részletét is szabályozza. Ha ilyen innervatiós reflexcentrumot a közölt boncolási lelet alapján fel is kell vennünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy a nagy agyvelőkéreg befolyása sem tagadható. Gotzmak nagy agyvelejétől megfosztott kutyája állandóan aludni kívánt, a régebben ismeretes Edinger-Fischer- és az újabban tanulmányozott Gamper-féle esetben pedig olyan gyermekről volt szó, kinek agyvelejében a hemisphaerák nem fejlődtek ki. Hamper Mittelbimwesenről beszél, kinek a thalamusa is részben torzképződésű volt. Ezekben az esetekben az alvásnak és ébrenlétnek sajátságos zavarai voltak megfigyelhetők, s míg a Golz-féle megfigyelés nézetünk szerint a Trömner-Lotmár-Hirsch-féle felfogással megegyeztethető, Gamper a Mautimer-féle localisatiós nézethez csatlakozik. Az agyvelőkéreg alatti részeknek az agyvelőkéregtől való blokádját nem ilyen innervatiós, hanem biológiai módon magyarázza a reflexes és a circulatorikus elméletek csoportja. Tulajdonképen e kettő élesen nem is választható szét. Lechner Károly álomelméletét arra alapította, hogy más a kéreg érberendezése, amely anastomosisokban bővelkedik és más az agyalapi szürke dúcok és a rhombenkephalon vérellátása, ahol végartériák vannak. A két érrendszer közötti részek vérellátását a vérnyomásnak az a különbsége biztosítja, amely e két érrendszer között fennáll. Mihelyt ez a vérnyomáskülönbség megszűnik, azért mert vagy az egyik, vagy a másik érterület vasómotoros reflexei kifáradnak, bénulnak vagy izgalomba jutnak, a kéreg és a kéregakizti területeket összekötő, valamint a kéreg egyes területeit egymással összekötő pályák táplálkozása és ezzel vezetése megszűnik és így az agyvelő kérge vagy egészben vagy részeiben elválasztatik az idegrendszer többi részétől, az agyvelőkéreg kiiktatása okozza az álmot. Ugyancsak az agyvelő kéregállományában keresi az álom substratumát újabban Marburg, de szerinte az enkephalitisből és a tumor után észlelt álomzavarokból nem lehet helyesen következtetni, mert ezek sokkal gorombább kieséseket okoznak az agyvelő működésében, mint aminek az álom létrejöttekor szerepelnek. Marburg szerint az álom abban áll, hogy megszakad az összeköttetés az agyvelőkéreg külső, kissejtű receptoros működésű rétegei és a nagyobb sejtekből álló belső, effectuáló működésük agyvelőkéregrétegek között, amely rétegre szakadást Marburg szerint reflexes úton subcorticalis gócok, így tehát a thalamus is okolhatja. Az álom a külső rétegek munkája, a somnambulismusban való mozgás a belsőké. Azt, hogy az agyvelőkéreg a mélyebb részletektől, így a Mauthner-féle helytől függése, mint innervatiós gátlás értelmezhető, Pötzl is állította. Ezzel szemben Minkowsky azt hangsúlyozza, hogy histológiailag nincs direct öszszeköttetés a 3. agyvelőgyomor és az aquae ductus szürkeállománya, másfelől a kéreg között, hogy tehát egyéb momentumokat is számba kell venni mint az esetleges kapcsolatbontás elemeit, így elsősorban a vér és a liquorcirculatiót, a belsősecretiós termékeket, a plexus chorioideus és a neuroglia működését, aztán psychés behatásokat és kedélyi mozgalmakat. Ezzel Minkowsky is közel kerül Lechner Károly felfogásához, ami különös jelentőséget nyer, ha az álom és éberség állapotának periodicitására gondolunk. Éppen a periodicitás kérdését világítja meg Schilder, Weissmann és Humpert észlelése, akik magas láz és polydipsia, tehát dienkephalontünetek váltakozása közben lethargiát láttak egy a harmadik agyvelőgyomor alapján az infundibulumtól a ponsig terjedő normális hypophysis fölött fejlődött tumor és cysta következtében elhalt nőn, amely alvás lumbalpunctio után az ellenkező végletbe csapott át. Straussler is a hypophysis nyelének autopsiásan ellenőrzött cystája esetében látta az álmosság intermittálását, Hirsch pedig a középagy felé terjedő hypophysis tumor minden esetében aluszékonyságot tapasztalt, ami a műtétre mindig megszűnt. Mindezeket a nézeteket összevetve, azt látjuk, hogy a négy csoport: 1. a physiologia; 2. a psychologiai; 3. az innervatorikus; 4. a biológiai (a) reflexes, b) circulatorikus, c) incretiós) álomelméletek egymást szükségképen kiegészítik, tehát egyik sem emelhető ki a többi közül. Valószínűleg egészen más oka van az enkephalitises lethargiának, mint a napszúrás utáni, az anaemia kapcsán, tumor következtében vagy a coitus után vagy az epilepsiás roham után beálló álmosságnak. Mint ezt a felfogásunkat megerősítő érdekes gon 1927. ,86 sz.