Orvosi Hetilap, 1930. november (74. évfolyam, 43-47. szám)
1930-11-01 / 43. szám
1106 ORVOSI HETILAP 1930. 43. sz. A vese sav-basis kiválasztási képességének megállapítása a hydrogenionconcentratio meghatározása útján egy újabb vesefunctiós vizsgálat, melyet Rehn és Günsburg ajánlottak s amely azon alapszik, hogy miután a vesének a szervezetbeli sav-basis egyensúly fenntartásában fontos szerepe van, savnak vagy alkálinak a szervezetbe vitele után fel lehet használni a hydrogenion concentratio változásait a veseműködés megállapítására. Ezen próbát a klinikán Huth és Szeld,, más próbákkal párhuzamosan sok esetben végezték, úgy hogy adtak a betegnek higított sósavat s a pH érték meghatározásával megálapították a savkiválasztás fokát. Majd következett az alkali megterhelés nátrium hydrocarbonicum bevitele által s ugyancsak megállapították a vizelet reactio változását. Egészséges veseműködés mellett a sósav bevitele után a vizelet csakhamar savanyú lesz, a pH leesik s a savanyúság maximumát 15—20 perc múlva éri el. Az alkalisálás után a vizelet pár perc múlva neutrális lesz, az alkalicitás legnagyobb fokban pedig 10—12 perc múlva szokott bekövetkezni, mikor is a pH a legnagyobb értékét éri el. Kóros veseműködésnél eleinte az alkalikiválasztás, később a savkiválasztás is zavart lesz, vagy nagyon elhúzódik s eszerint lehet a veseműködési zavar különböző fokait felismerni. A vizsgálat menetét egyes extrarenalis tényezők nagyon befolyásolják, különösen a gyomorsav okozhat zavarokat, mert úgy a túlságosan képződő, mint a normálisnál kisebb mennyiségben keletkező gyomorsav nagyon zavarja a vizsgálat eredményeit és úgy, mint ideges egyéneknél a vizsgálat okozta izgalmak is befolyásolják a vizelet vegyhatását. Az a tapasztalatunk, hogy separált vizeleteknél ezen próba mindig párhuzamosan halad az indigocarmin kiválasztásai vagy a kryoskopiával, de ezen próba sem mond többet, mint azok. Érdekes a pituitrinnak felhasználása diagnostikus célból. Ismeretes, hogy a pitustrin injectióra rövid átmeneti diureticus hatás után egy hosszabb antidiureticus phasis következik. Jó veseműködés mellett az antidiureticus hatás a fajsúly megnövekedésében nyilvánul, ami rossz veseműködésnél nem következik be, mert minél rosszabb a vesefunctio, annál kisebb különbség van a fajsúlyban a pituitrinhatás előtt és után. Mindez a klinikán használatos concentrálási higítási próbával párhuzamosan adott pituitrin injectiót s azt tapasztalta, hogy jó veseműködés mellett, midőn a concentrálás és hígítás között igen nagy értékkülönbség van, a pituitrin injectio után a magas fajsúly órákon át változatlan marad a vízivás dacára; rossz veseműködésnél a vese concentráló képessége a pituitrin dacára sem változik meg, hanem alacsony érték marad. Mérsékelt veseműködési zavarnál azonban a pituitrin injectio okozta hatalmas veseinger következtében egyes esetekben a concentrálási próba által elért sokkal nagyobb értéket kaptunk a fajsúlyban akkor, ha a vesének volt még reserv ereje arra, hogy ezen ingerre reagáljon, amiből prognosticus következtetéseket lehet levonni; vagyis azt mondhatjuk, hogy ahol a pituitrin injectióval hypostenuriánál a concentráló képességet emelni tudjuk, ott inkább számíthatunk megfelelő kezelés mellett a vesefunctio megjavulására, mint olyan esetben, hol a pituitrin concentratioemelkedést nem képes létrehozni. A separált vizeletek refractiós értékének meghatározásával a klinikán Minder és Szili foglalkoztak olyan módon, hogy ugyanakkor az indigokiválasztást is nézték s a kryoskopiás értéket is megállapították. Tapasztalat szerint a refractiós értékek is a vizelet concentratiójától függnek úgy, mint a fajsúly és a fagypontsülyedés. Vizsgálat előtt a beteget szomjaztatni kell, hogy minél concentráltabb vizeletet kapjunk, ha a vizelet erősen véres, vagy sok fehérjét tartalmaz, azt előbb ki kell csapni, mert ennek magas a fénytörése. A separált vizeletek refractiós értékének összehasonlítása útján kapunk képet egyik vagy másik vese állapotáról , tekintve azt, hogy egyszerű physicális vizsgálatról van szó, az adatok megbízhatók. Előnye ezen módszernek az, hogy keresztülviteléhez pár csepp vizelet elegendő, úgyhogy olyan esetekben, hol az uretercatheterrel nem kaptunk elég vizeletet a kryoskopia végzéséhez, ezt a módszert alkalmazhatjuk a két vese functiós értékének meghatározása céljából. A functiós vizsgálati módszerek alkalmazása után ki kell használnunk a pontos és részletes kórisme megállapítása céljából a röntgenvizsgálatot is, amely a vese anatómiai állapotáról tájékoztat különösen akkor, ha contrastanyag bevitele által a vese üreges részét teszszük szemléltetővé, vagy az ureter lefutását állapítjuk meg. Ilyen contrastossá tett eszköz volt az az uretercatheter, melyet 30 év előtt én írtam le először, amelynek űrterébe egy ólommandrint vezettem be s amelyet felvezetve az ureterbe, a röntgenfényképen annak egész lefutását megláthattuk. Többször volt alkalmam ez úton valamely mozgó, veseszerű képletről megállapíthatni azt, hogy az a vese-e vagy valamely más szerv (vándorlép, ovariumdaganat, mozgó epehólyag stb.), mert ha a mozgó képletet kezünkkel jól lehúztuk s így készítettünk röntgenfényképet, akkor láttuk azt, hogy a mandrinos catheter oda húzódik-e a lehúzot képlethez, tehát a mozgó képlet a vese vagy pedig felmegy a rendes helyén fekvő veséhez, vagyis a mozgó szerv nem a vese. Ha pedig valamely árnyékfoltot látunk az ureter körül, úgy a contrastos catheter, mely jelzi az ureter lefutását, megmutatja, hogy beleesik-e az árnyék az ureterbe, tehát ureterkő-e vagy távolabb esik tőle, tehát medencefolt, ha a kismedencében fekszik vagy valamely meszes mirigy, ha feljebb látható. Völcker és Lichtenberg bevezették vizsgálati módszereink közé a pyelographiát, amely a vesemedence és kelyhek contrastossá tételében áll, valamely contrastot adó folyadék befecskendezése által. Ezen vizsgálati eljárásnak különösen ott van nagy jelentősége, hol vizeletpangás folytán a vesemedence és kelyhek kitágultak, mert általa a tágulásnak helyét, kiterjedését és fokát megláthatjuk, sőt a vese anatómiai állapotáról bizonyos tájékozódást nyerhetünk. A franciák újabban egy vizsgálati módot írnak le, amely abban áll, hogy a pyelum contrastanyaggal való megtöltését s a pyelum kiürülését az uretercatheter kivétele után nem fényképen állapítják meg, hanem átvilágítás útján a röntgenernyőn figyelik meg annak egyes lefolyásbeli részleteit. Pyeloskopiának nevezik ezen eljárást, amely különösen elhúzódó medence, vagy rosszul kiürülő vesemedencék eseteiben kórjelző, főleg kezdeti esetekben, hol ez úton bizonyos korai tünetek (fájdalmak) megmagyarázhatók. Legújabban amerikai vizsgálók útján az uroselectánban és az abrodill nevű német készítményben egy-egy olyan jódtartalmú anyagot nyertünk, melyet ha intravénásan befecskendezünk, azt a vesék olyan töménységben választják ki, hogy a felső húgyutak (pyelum, ureter) s a hólyag is rövid idő múlva a befecskendezés után a röntgenfényképen contrastosan láthatóvá válnak. Ezáltal bizonyos esetekben az uretercatheter felvezetése elkerülhető, illetve a vizsgálat ott is elvégezhető, hol az uretercatheterismus nem vihető keresztül. Most még azt kell néznünk, hogy az egyes kórformák szerint a vizsgálati eredmények hogyan változnak és milyen jelentőségűek.