Orvosi Hetilap, 1931. június (75. évfolyam, 23-26. szám)

1931-06-06 / 23. szám

1931. 23. sz. ORVOSI HETILAP ismét megjelentek és rohamosan súlyosbodtak a base­­dowos tünetek A lapocka lemezének háromnegyed részét ki kellett irtani s az eredmény ugyanez volt: a basedow megint eltűnt, hogy azután egy esztendei csend után két hátcsigolya testében fejlődő áttételek kapcsán ismét meg­jelenjék és már most újabb műtét dacára általános csont­­rákosodással egy hónap alatt a legsúlyosabb basedow tünetei között elpusztítsa a beteget. Sőt mindezeken túl a rákos sejtek még azt a képes­ségüket is megtartják, hogy azt a kötőszövetes vázat, amelyet terjeszkedésükre felhasználnak, úgy befolyásol­ják, úgy változtatják meg a sejtes együttélés (symbiosis) törvényei alapján áttételekben is, mint ahogy azt az ere­deti daganatban megszokták. Ha valamely emlőrák hám­sejtjei az emlőben olyan kötőszövetes vázat szoktak meg, amelyben az alapszövet nyákos, puha, akkor ez a rák csontos áttételeiben is elpusztítja, ellágyítja a csontot, a rákos csont megpuhul, elgörbül, összetörik. Ha az ere­deti daganatban a rákos sejt izgatólag hatott a környező kötőszövetre, szaporodást vált ki a rákos áttétel a cson­tokban is; a csont megkeményedik, megvastagszik olyanná lesz, mint a márvány, az elefántcsont. A daganatok összes felsorolt különlegességei közül, úgyis mint sejtprobléma, úgyis mint az egyéni lét vég­zete, s mint a­­kezelés alapkérdése, a legfontosabb a be­­szűremkedő, a korlátlan növekedés. Ezért az orvosi gya­korlat számára a rák fogalmát a növekedés ezen módjá­hoz köthetjük és azt mondhatjuk, hogy rák minden olyan daganat, amelynek bármilyen eredetű sejtjei korlátlan szaporodási képességgel, beszüremkedő növekedési haj­lammal s ez alapon pusztító hatással rendelkeznek. Ilyen sejtburjánzás kiindulhat a hámból (epithelioma, carci­noma), a kötőszövetből (sarkoma, fibroblastoma), a festé­­kes sejtekből (melanoblastoma), az izomsejtekből (myo­blastoma malignum), az idegsejtekből (neuroblastoma malignum) és a nyiroksejtekből (lymphocytom­a, lympho­blastoma). Mindezek között a különbség első­sorban szö­vettani, tehát górcsővel felismerhető. Arra a kérdésre, hogy miért nyugtalanítja a rákkér­dés az orvostársadalmon kívül manapság az egész embe­riséget, az újabb statisztikai munkák adataiban találjuk meg a feleletet. A statisztikák túlnyomó része mindenekelőtt meg­egyezik abban, hogy a rák az emberiségből rendkívül nagy számban szedi áldozatait sőt, hogy az élő emberek között a rákos betegek száma, illetve bizonyos számú la­kosságra átszámított halálesetek között a rákban elhal­tak száma, az utóbbi három évtized alatt fokozatos lassú emelkedésben van. 100.000 lakosra nálunk Magyarorszá­gon 1912-ben 18 rákos beteg esett, amely szám aránylag kicsiny az északi államok adataival szemben, amennyiben pl. Svédországban ugyanannyi lakosra 35, Dániában 42 rákos beteg esik. Viszont Magyarországon 100.000 la­kosra 1924-ben 95 rákos halál esett, ami igen magas, ha tekintetbe vesszük, hogy az Egyesült Államokban ugyan­akkor 34, Brazíliában csak 4 volt a rákos halottak száma. A rákhalandóságot hazánkban százalék szerint számítva azt olvassuk, hogy rákra 1897-ben az összes halálesetek­nek 2.19 %-a, 1913-ban 3.5%-a, a háború után pedig­ 3.2%-a esett. 1.000.000 lélekre számítva 1897-ben 274, 1928-ban, tehát 30 év múlva pedig 886 rákos haláleset esik, ami azt jelenti, hogy jelenleg 1000 élő ember közül, átlag 1 rákban hal meg. Kétségtelen, hogy az emelkedés­ben része van annak, hogy az utolsó három évtizedben hazánkban is jelentékenyen emelkedett a szakértő orvosi halottkémek száma és némi emelkedést mutat a rákbeteg­ségnek kitett idősebb korosztályok százalékos arányszáma is. Hogy a rákhalandóság emelkedése mennyiben függ össze azzal a körülménnyel, hogy az utóbbi évtizedekben a tüdővészes halálozás javulása folytán több ember éri el a rákos életkorhatárt, tehát jut az 50-es évek fölé, ez­­időszerint még el nem dönthető. Abban pedig, hogy a rákos halandóság különösen a nagy egyetemi és kórházas városokban emelkedett feltűnően, így pl., hogy Budapes­ten 10.000 lakosra számítva 1857-ben a rákos halálozás 1,8%, 1925-ben 6% volt, kétségtelenül nagy része van annak is, hogy a rákos betegek gyógyulást keresve a na­gyobb egészségügyi központokba tódulnak. Ezt bizonyítja klinikám műtéti statisztikája is, amelyben évi 3200 nagy műtétből 5% esik rákeltávolításra akkor, amikor 21% a vakbél, 8,4% a sérv és 7,3% az epekőműtétek száma, amely három műtétfaj egymagában több, mint egyhar­­madát teszi az összes műtéteknek. Pedig ha az európai nagy városokat rákos és tüdőbeteges elhalálozás szem­pontjából csoportosítjuk, akkor Budapest Rómával, Ná­­pollyal és Varsóval együtt abba a csoportba tartozik, amely kedvezőtlen összes tüdőhalandóság mellett kedvező rákhalálozási arányszámot mutat. Igaz, hogy újabb időben egyre több oldalról hangsú­lyozzák éppen a rákstatisztikák értékesíthetőségének ne­hézségeit. A rák kórisméjének bizonytalansága, kötelező boncolás hiányában az adatok egyoldalúsága, a csecsemő­halandóság döntő befolyása a százalékos számításokra stb. olyan ellenérvek, amelyek a statisztikák megbízható­ságát általános következtetések levonására nagyon is megingatják. Azt azonban a legkétkedőbbek is elismerik, hogy a rákos betegségek száma semmiesetre sem csök­kent az utolsó évtizedekben s ha valami ingadozás, csök­kenés volt is egyes rákfajok számarányában, ezt kiegyen­lítette más rákfajok emelkedése. Hogy csak egyet említ­sek: határozottan csökkenni látszik a női ivarszervek rákja, viszont ezzel szemben kétségtelenül megsokszoro­zódott a tüdőrák száma. A statisztikai adatok csoportosításából másodsorban az az ijesztő tény látszik kidomborodni, hogy a rák fel­lépése egyre jobban terjed a fiatalabb életkorok felé. Ma sincsen kétség az iránt, hogy a rák az 50 éven felüliek betegsége, de feltűnő, hogy a háború alatt és után is egyre gyakrabban találkozunk fiatalkori rákokkal és pedig hámrákokkal is, amelyekről pedig eddig azt tudtuk, hogy kizárólag az 50 éves koron túl jelentkeznek. 18 évesek emlőrákja, 20 évesek végbélrákja, 20­-25 évesek gyomor­rákja klinikámon ma nem tartozik a ritkaságok közé. Ugyancsak a statisztikai adatok alapján edződött a köztudatba az a megállapítás, hogy a férfiakat elsősorban a tápcsatorna, nőket az ivarszervek rákja fenyegeti, amennyiben férfiaknál az összes előforduló rákok 40%-a a tápcsatornára, nőknél az előforduló rákok 33%-a az ivarszervekre esik, és hogy a női nem a rákos megbete­gedésnek nagyobb áldozatokat hoz, mint a férfiak, amennyiben például Magyarországon 1925-ben 2831 rákban meghalt férfire, 3398 rákos női halál jut­t. Az összes rákban elhaltak között első helyen vezet a méh­­rák, amely mögött mindjárt a gyomor- és májrák követ­keznek. Jóval kevesebb az emlőrákban elhaltak száma, körülbelül egyenlő a bélrákok számával. Budapest 16 évi rákhalandóságának összesítésében 2830 méhrákra 2162 gyomorrák, 1017 májrák, 870 bélrák és 734 emlőrák­ha­lál esik. Ugyancsak statisztikai adatokkal iparkodtak bizonyí­tani, hogy egyrészt a foglalkozásnak, másrészt az anyagi helyzetnek is befolyása van a rákos megbetegedések szá­mára. A foglalkozások szerint nálunk 1925-ben a rákha­landóság úgy oszlott meg, hogy a napszámosokra 43, az őstermeléssel foglalkozókra 37, a magánzókra 15,7% rák­halálozás esett, míg a többi 4,3% az ipari, forgalmi, köz­­szolgálati és házicselédek hatalmas tömegében oszlik nagyjából egyformán. Feltűnő, hogy az önálló keresettel 575

Next