Orvosi Hetilap, 1932. augusztus (76. évfolyam, 31-34. szám)

1932-08-06 / 31. szám

690 ORVOSI HETILAP 1932. 31. sz.­ ­— és azonos kritériumokat állítva fel a gastritis meg­állapításánál, mint a gastritis-theoria hívei — egész­séges egyének gyomrán is szinte kivétel nélkül feltalál­hatók gastritises elváltozások (Klason). Különbségek vannak tehát az egyes gastritisek között, illetve az egyes gastritises egyének között olyan értelemben, hogy az egyik­­esetben a lobos nyálkahártyán chronikus fekély képződik, a másikon nem. Ez a különbség pedig nyilván egyértelmű azzal a különbséggel, ami ulcusos és nem ulcusos egyének között van. Éppen ezért csakis ezen igen jelentős újabb keletű kutatások eredményének túlérté­kelése magyarázhatja meg azt a sajátságos körülményt, hogy számos nagyérdemű kutató szem elől tévesztette azt a különbséget, ami egy közbeeső, előkészítő helyi folyamat és a valódi értelemben vett pathogenesis kö­zött fennáll. Bármennyire fontos és gyakorlati eredmé­nyekkel is bíztató legyen tehát a fekélyképződés gyul­ladásos menetének felismerése, nem nélkülözhetjük vala­mely constitutionális tényezőnek a feltételezését. Ezen szükségletnek felismeréséből származtak azok a theoriák, amelyek a belső secretio, a vegetatív ideg­­rendszer, a szervezet allergiás reactiója (Moszkovicz), a sejtek colloidalis állapotának és a vérlipoidok meg­változásában (Jarno), valamint a szervezet belső milien­­jének eltolódásában (Bálint) jelölték meg az ulcus-dis­­positio lényegét. Ezen theoriák közül Bálintét már csak azért is a legjelentősebbnek tarthatjuk, mert teljes harmóniában áll a klinikai észleletekkel, leginkább képes a többi theoriákban levő positivumokat is magyarázni és mert kísérletileg is a legjobban documentált az eddigi theóriák között. Mindezek dacára horderejét sokan nem ismerték fel, mások pedig félremagyarázták, vagy kísér­letes alapjainak helyességét vonták kétségbe. Ezért szükségesnek­­tartom, hogy vele kissé bővebben foglal­kozzam. Bálint szerint az ulcus­ betegség létrejöttéhez dis­positio szükséges, amelynek híjján a gyomorban esetleg keletkezett fekély nem válik chronikussá, hanem be­gyógyul. Ezen dispositio lényege savanyú diathesis, azaz a belső szervezet reactióját szabályozó berendezés­nek oly irányú zavara, amelynek következtében a szer­vezet savanyúbb lesz.* Kiindult ezen theória annak fel­ismeréséből,­­hogy az ulcus­ betegség legszembetűnőbb sajátossága a fekélynek chronikus fennállása, amely körülmény viszont a szövetpótlás, a gyógyulás kérdését hozza előtérbe. Mivel ezeknek a folyamatoknak a nor­mális menete nagymértékben függ a szervezet belső milienjének reactiójától, felmerült az a kérdés, nem az a regulatio elégtelen-e tilcusosokban, amely ennek állan­dóságát van hivatva biztosítani. Eleve támogatni lát­szott a feltevés valószínűségét a sodának közismerten kiváló gyógyhatása, amelyet több oknál fogva szinte lehetetlen volt helybeli hatásokkal magyarázni. Éveken át céltudatosan és törhetetlen meggyőződéssel folytatott vizsgálatainak köszönhetjük, hogy theóriását bőséges és meggyőző bizonyítékokkal tudta igazolni. A bizonyíté­kok egyrészt közvetlenek, másrészt közvetettek. Az első közvetlen bizonyíték az ivott, midőn nagy ulcusos és egész­séges anyag összehasonlításából kiderült, hogy az ulcu­­sosok vérének actuális reactiója általában inkább sava­nyúbb a normálisnál. Itt mindjárt megjegyzem, hogy ezen megállapítás vezetett a legtöbb félreértéshez. Vol­tak (Popper), akik ezek alapján vér pH meghatározásá­ból az ulcus differentialdiagnosisához akartak jutni, mások kisszámú ulcus-beteg végértékeit hasonlították különböző betegségekben szenvedők véréhez. Az a tö­mege az összehasonlító meghatározásoknak, amelyen Bálint, valamint Bálint és Weiss monographiái alapul­nak, meggyőzően bizonyítják az ulcusosok belső reactió­­jának savanyú irányú eltolódását. Közvetlen bizonyíték­nak tekinthetjük még inkább azon megállapítást, mely szerint ulcus-betegek vére a betegségre oly jellemző pe­riodikus tünetmentes szakokban lúgosabb értékeket ad. Közvetlen bizonyítéknak tekinthetjük továbbá azon je­lenséget, hogy ulcusosok nagyobb mennyiségben kötik meg a szervezetükbe juttatott alkaliákat. Az ulcus patho­­logiájából számos közvetett bizonyíték is áll azonban rendelkezésünkre, így sikerült Bálintnak és munkatár­sainak kimutatni azt, hogy úgyszólván mindazok a kö­rülmények, amelyek egyrészt az ulcus gyógyulását elő­segítik, másrészt pedig az ultusos panaszokat elismerten szüntetik, alkalmasak arra, hogy a szervezet reactióját alkalikusabbá tegyék. Első helyen említem a pihenést, amely úgy az egész szervezetre, valamint egyes szer­vekre vonatkoztatva is csökkenti a vér aciditását. A vegetatív idegrendszernek talán közvetett szerepére val­lanak azok a kísérletek, amelyek szerint a vagus izgatása azonnali savanyodást vált ki, ami megfelel azon felfo­gásnak, melynek alapján az ulcusokat vegetativ stigmatizáltaknak tekintjük. Atropin, Röntgen mély­besugárzás, fajidegen fehérjék parenteralis adása alka­­lozist eredményez. Tudjuk, hogy ulcusos panaszok a terhesség idején, valamint nagyobb vérveszteség után szűnni szoktak, ugyanakkor a szervezet reactiója lúgo­sabbá válik. Az ulcus-betegek klinikájából vett­­szén közvetett bizonyítékok mellett Bálint a kísérleti bizonyítékok to­vábbi nagy számát tudta előteremteni, amelyek a belső milien megváltozásának nagy jelentőségét számos vi­szonylatban megállapították, így állatkísérletekből ki­tűnt, hogy a gyomron, vagy máshol ejtett mesterséges sebek gyógyulását az állat savanyítása nagymértékben hátráltatja és így pl. chronikus gyomorfekély volt elő­idézhető. Nagy kísérleti sorozatokban bizonyítást nyert a belső miliemnek szinte döntő jelentősége a sejt prolife­­ratióra, a növekedés, a csontképződés menetére, speci­fikus és nem specifikus gyulladások lefolyására, a sejt­tenyésztés folyamatára, valamint a daganat prolifera­­tióra is. Ezen vizsgálatok és a velük kapcsolatban fel­vetett kérdések túlnőttek ugyan a kiindulás keretein, de ha csak közvetve is, mégis további bizonyítékait ad­ták a theoria hor­der­ejének. Ezen újabb vizsgálatok Bálint és Weiss „Gewebsproliferation und Säurebasen­gleichgewicht“ című monographiájában (Springer) csak nemrégen, 1930-ban jelentek meg. Részben ez a körül­mény, részben a nagy kérdéscomplexum újszerűsége ma­gyarázhatja, hogy Bálint úttörő munkássága nem domi­nálja m­ég az ulcuspathogenesis kérdését. A tudományos világ nagy érdeklődésére és elismerésére vall azonban már azon körülmény, hogy ezen ponthumus megjelent munkája már angol kiadóknál is sajtó alatt áll. Ha ezenkívül keressük meg az okokat, amelyek Bálint theóriájának általános elfogadását késleltették, úgy elsősorban említeném a hasonló méretű klinikai munkálatok megindításának rendkívüli nehézségeit. Hiszen egy ember csakis, mint szervező vezethet ilyen nagy­szabású vizsgálatokat, amikhez számos bedolgozott munkatárs, egészen speciálisan beállított laboratórium és klinika szükséges. Ez a körülmény magyarázhatja az első monographiát követő utánvizsgálatoknak sokban eltérő eredményeit, amelyek nem azonos feltételek mel­lett folytak és számos esetben hibás okfejtéssel levont következtetéseket, félreértéseket tartalmaztak. Ezen dolgozatoknak egy része még így is számos pont­ * A szervezet actuális reactiója mindenkor lúgos. Nor­málisan 7.54 és 7.64 közt ingadozik és átlagos értéke 7.59. Ultusok átlagértéke 7.55.

Next