Orvosi Hetilap, 1932. szeptember (76. évfolyam, 35-38. szám)

1932-09-03 / 35. szám

782 ORVOSI HETILAP 1932. 35. sz. szintén le nem becsülhető — előnye az, hogy ellentétben a hosszú csatornával, dehiscentiát rajta alig-alig lehet látni 0/2—1—2 m/m hosszúság mellett pedig éppen soha­sem láttam). Hosszabb csatorna (6—7—8 m/m) esetén nemcsak az iköböllel való érintkezés jóval kiadósabb, hanem a többi melléküreggel is szorosabb vonatkozásba kerülhet. Ilyen esetekben pl. szinte állandónak mondható a rostasejtek­kel közvetlen szomszédság. Megtörténik nem egy­szer még az is, hogy a hosszú csatorna érintkezik a homloküreggel, ha ez — ami különben elég gyakran elő szokott fordulni — az orbita egész tetején végighúzódik. Ugyanezt láttam bekövetkezni néha a csatorna és a Hyghmor-üreg között is, ha ezen utóbbi a megszokottnál kissé hátrább és fönnebb nyúlt. Mindezekből már megállapítható annyi, hogy a csa­torna hosszának magában véve is nagy jelentősége lehet a következményes szemidegbántalmak létrejövetelében, hiszen a topographiai viszonyokat döntő módon befolyá­solja. Fokozzák azonban a canalis hosszúságával járó kel­lemetlenségeket még a következők is: minél hosszabb a csatorna, annál vékonyabb s ami még ennél is fontosabb, annál rongyosabb annak a fala. 6—7—8—9­­%1 hosszú­ságú canalisoknak ugyanis körülbelül a 25%-ában a melléküregek felé dehiscentiát láttam. Azonkívül a hosz­­szú csatornák kalibere jóval szűkebb, mint a rövideké (az átmérők középértékben 1 "^-nyi különbséget mu­tatnak). Egészen természetes, hogy a vékony, s hozzá még nagyon rongyos fal is a baj áttevődését nagymérték­ben megkönnyíti s a szűkebb kaliber súlyosbítja a le­folyást. Hogy a rövidebb csatorna általában tökéletesebb megoldást jelent, mutatják már a kaliber formabeli kü­lönbségei is. A rövid csatorna ugyanis legtöbbször kör, illetve ellipszis forma s szabályos egyformaságot mutat ezenkívül — tágasságban is — egész lefutása alatt. A hosszú csatornák kalibere ezzel szemben csak ritkán ellipsis, illetve kör formájú, hanem inkább különböző oldalszámú szabálytalan sokszög (4—5—6, sőt néha még ennél több oldalú is) s — ami még ennél is sokkal fon­tosabb, — a csatorna lefutása alatt igen sokszor válto­zik e szabálytalan forma s ezzel együtt nem egyszer hol szűkül, hol tágul. Beláthatjuk, hogy a rhinogen-neuritisek létrehozá­sában tényleg fontos szerepe lehet a szemideget övező csatornának, hiszen az esetek igen tekintélyes számá­ban olyan az összeállítása, hogy mág magában ez bizo­nyos dispositiót jelent a betegség áttevődésére. Egészen másképpen bírálandó el az ideg retrobul­baris szakaszának az a része, mely a canalis opticus előtt direct az orbitában fekszik. Az elkülönítésre alapul szol­gál az az egészen különböző viszony, amelyben az ideg csatornabeli és szemgödri része áll a melléküregekkel. Az a kérdés vetődhetik fel most, hogy vájjon nem lehet esetleg klinikailag is különbséget tenni az ideg két részének a betegsége között. Az igenlő feleletnek igen fontos gyakorlati jelentősége lenne, melynek a rhinoló­­gusok is nem egyszer hasznát tudnák venni. Ilyen irá­nyú megfigyeléseim közben nagy segítségemre voltak a melléküreg-megbetegedésekkel kapcsolatban évekkel ez­előtt végzett vakfolt-vizsgálataim, melyekről „Az orr­betegség okozta neuritis retrobulbaris kórisméje“ című dolgozatomban számoltam be.* A topographiai különbségekből már következtethe­tünk arra, hogy a canalicularis eredetű (az ideg canali­­cularis részének a betegségéből előálló) neuritis retro­bulbaris jóval gyakoribb s egyúttal jóval súlyosabb is kell, hogy legyen. Gyakoribb azért, mert az ideg csator­nabeli szakasza jóval közelebb áll a melléküregekhez, mint a szemgödri, súlyosabb már csak azért is, mert az ideg ezen része szorosan hozzásimuló csontos csatornában fekszik, amelyben esetleg már egy egyszerű hyper­­aemiának is kellemetlen következménye lehet, amennyi­ben fokozott nyomás alá kerülhetnek az idegrostok. Még fokozottabb mértékben áll természetesen mindez a csa­tornában lejátszódó gyulladásra. A canalisban levő idegszakasszal — amint már fen­tebb is láttuk — szoros vonatkozásba kerülhet bármely melléküreg. Ebből következik az, hogy betegségét is ki­válthatja bármelyik sinus, s egyúttal az is, hogy ha még biztosan meg is tudnók állapítani, hogy az idegnek éppen ezen része beteg, még nem lehetnénk bizonyosak afelől, hogy vájjon melyik sinus betegsége hozta létre azt. Nem sokkal lenne a helyzet akkor se könnyebb, ha a csatornával csakis az úgynevezett hátsó melléküregek (iköböl, hátsó rostasejtek) kerülnének szomszédságba. Az lenne az igazán ideális, ha olyan tünetet, vagy tüneteket tudnánk találni, melyek birtokában képesek lennénk eldönteni nemcsak azt, hogy az ideg mely szakasza beteg, hanem egyúttal azt is, hogy melyik sinus gyulladásáról van szó, egyszóval pontos topographiai diagnosist tudnánk csi­nálni. Ilyen irányú törekvéseim megvalósításához önkénte­lenül is útmutatóul szolgáltak azok a vakfolt-vizsgálatok, melyekről már az előbb is említést tettem s amelyeket tovább folytatva és tökéletesbítve, a következőket sike­rült megállapítani. A melléküregek betegségeiben a vakfolt megnagyob­bodásának nagyjában háromféle formáját különböztet­hetjük meg. Az elsőben a megnagyobbodás rendszerint minden irányban egyenletes, a többé-kevésbbé ellipsis formát mutató megnagyobbodott vakfolt átmérője ugyanis az ellenkező oldali átmérőknek szabályos több­szöröse (1/3—x/2—1—2—3­ stb. szorosa). A másodikban ugyan szintén minden irányú a megnagyobbodás, azon­ban már nem egyenletes, amennyiben bizonyos irányban a növekedés igen feltűnő ettől kétoldalt valamivel keve­sebb s vele szemben (tehát a maximális megnagyobbo­dással szemközt) legtöbbször igen minimális. Az esetek harmadik s egyúttal utolsó részében a vakfolt meg­nagyobbodása csakis egyirányú. Ezekből már nemcsak a résztvevő idegszakaszra, hanem az illető melléküregre is tudunk következtetni, amit azután rhinológiai vizsgálattal, illetve operatív be­avatkozással s Röntgennel is tudunk igazolni. Ha az első és második csoportba osztott vakfolt­nagyobbodást látjuk, elsősorban az ideg csatornabeli szakaszának a betegségére kell gondolnunk, ha pedig a harmadik formáját észleljük, csakis a szemgödörbeli rész részvételéről lehet szó. Ami pedig e két idegszakasz betegségének a melléküregekhez viszonyát illeti, röviden a következőket emelhetjük ki: Az első csoport vakfoltja az egész kiterjedésében hátulfekvő melléküreg (tehát az iköböl), a másodiké pedig valamelyik előlfekvő, de a csatornához hátra­húzódó sinus, a harmadiké pedig csakis az előlfekvő mel­léküregek betegségére mutat. Az egyes sinusitisekben jelentkező vakfolt-nagyobbo­dásokat a túloldali táblázat mutatja: Amint látjuk a nagyobbodás az iköbölben minden irányban egyenletes, a hátsó rostasejteknél (ha a canalis opticus szomszédságába kerülnek) a temporalis növeke­dés feltűnően nagy, a medialis minimális, a felső és alsó a kettő között áll. A canaliculushoz hátrahúzódó sinus frontálisnál legnagyobb a növekedés le- és kissé kifelé, legkisebb föl- és kissé befelé, e két irány között a neve- * Orvosi Hetilap LXX. évf. 2. sz.

Next