Orvosi Hetilap, 1932. szeptember (76. évfolyam, 35-38. szám)
1932-09-03 / 35. szám
782 ORVOSI HETILAP 1932. 35. sz. szintén le nem becsülhető — előnye az, hogy ellentétben a hosszú csatornával, dehiscentiát rajta alig-alig lehet látni 0/2—1—2 m/m hosszúság mellett pedig éppen sohasem láttam). Hosszabb csatorna (6—7—8 m/m) esetén nemcsak az iköböllel való érintkezés jóval kiadósabb, hanem a többi melléküreggel is szorosabb vonatkozásba kerülhet. Ilyen esetekben pl. szinte állandónak mondható a rostasejtekkel közvetlen szomszédság. Megtörténik nem egyszer még az is, hogy a hosszú csatorna érintkezik a homloküreggel, ha ez — ami különben elég gyakran elő szokott fordulni — az orbita egész tetején végighúzódik. Ugyanezt láttam bekövetkezni néha a csatorna és a Hyghmor-üreg között is, ha ezen utóbbi a megszokottnál kissé hátrább és fönnebb nyúlt. Mindezekből már megállapítható annyi, hogy a csatorna hosszának magában véve is nagy jelentősége lehet a következményes szemidegbántalmak létrejövetelében, hiszen a topographiai viszonyokat döntő módon befolyásolja. Fokozzák azonban a canalis hosszúságával járó kellemetlenségeket még a következők is: minél hosszabb a csatorna, annál vékonyabb s ami még ennél is fontosabb, annál rongyosabb annak a fala. 6—7—8—9%1 hosszúságú canalisoknak ugyanis körülbelül a 25%-ában a melléküregek felé dehiscentiát láttam. Azonkívül a hoszszú csatornák kalibere jóval szűkebb, mint a rövideké (az átmérők középértékben 1 "^-nyi különbséget mutatnak). Egészen természetes, hogy a vékony, s hozzá még nagyon rongyos fal is a baj áttevődését nagymértékben megkönnyíti s a szűkebb kaliber súlyosbítja a lefolyást. Hogy a rövidebb csatorna általában tökéletesebb megoldást jelent, mutatják már a kaliber formabeli különbségei is. A rövid csatorna ugyanis legtöbbször kör, illetve ellipszis forma s szabályos egyformaságot mutat ezenkívül — tágasságban is — egész lefutása alatt. A hosszú csatornák kalibere ezzel szemben csak ritkán ellipsis, illetve kör formájú, hanem inkább különböző oldalszámú szabálytalan sokszög (4—5—6, sőt néha még ennél több oldalú is) s — ami még ennél is sokkal fontosabb, — a csatorna lefutása alatt igen sokszor változik e szabálytalan forma s ezzel együtt nem egyszer hol szűkül, hol tágul. Beláthatjuk, hogy a rhinogen-neuritisek létrehozásában tényleg fontos szerepe lehet a szemideget övező csatornának, hiszen az esetek igen tekintélyes számában olyan az összeállítása, hogy mág magában ez bizonyos dispositiót jelent a betegség áttevődésére. Egészen másképpen bírálandó el az ideg retrobulbaris szakaszának az a része, mely a canalis opticus előtt direct az orbitában fekszik. Az elkülönítésre alapul szolgál az az egészen különböző viszony, amelyben az ideg csatornabeli és szemgödri része áll a melléküregekkel. Az a kérdés vetődhetik fel most, hogy vájjon nem lehet esetleg klinikailag is különbséget tenni az ideg két részének a betegsége között. Az igenlő feleletnek igen fontos gyakorlati jelentősége lenne, melynek a rhinológusok is nem egyszer hasznát tudnák venni. Ilyen irányú megfigyeléseim közben nagy segítségemre voltak a melléküreg-megbetegedésekkel kapcsolatban évekkel ezelőtt végzett vakfolt-vizsgálataim, melyekről „Az orrbetegség okozta neuritis retrobulbaris kórisméje“ című dolgozatomban számoltam be.* A topographiai különbségekből már következtethetünk arra, hogy a canalicularis eredetű (az ideg canalicularis részének a betegségéből előálló) neuritis retrobulbaris jóval gyakoribb s egyúttal jóval súlyosabb is kell, hogy legyen. Gyakoribb azért, mert az ideg csatornabeli szakasza jóval közelebb áll a melléküregekhez, mint a szemgödri, súlyosabb már csak azért is, mert az ideg ezen része szorosan hozzásimuló csontos csatornában fekszik, amelyben esetleg már egy egyszerű hyperaemiának is kellemetlen következménye lehet, amennyiben fokozott nyomás alá kerülhetnek az idegrostok. Még fokozottabb mértékben áll természetesen mindez a csatornában lejátszódó gyulladásra. A canalisban levő idegszakasszal — amint már fentebb is láttuk — szoros vonatkozásba kerülhet bármely melléküreg. Ebből következik az, hogy betegségét is kiválthatja bármelyik sinus, s egyúttal az is, hogy ha még biztosan meg is tudnók állapítani, hogy az idegnek éppen ezen része beteg, még nem lehetnénk bizonyosak afelől, hogy vájjon melyik sinus betegsége hozta létre azt. Nem sokkal lenne a helyzet akkor se könnyebb, ha a csatornával csakis az úgynevezett hátsó melléküregek (iköböl, hátsó rostasejtek) kerülnének szomszédságba. Az lenne az igazán ideális, ha olyan tünetet, vagy tüneteket tudnánk találni, melyek birtokában képesek lennénk eldönteni nemcsak azt, hogy az ideg mely szakasza beteg, hanem egyúttal azt is, hogy melyik sinus gyulladásáról van szó, egyszóval pontos topographiai diagnosist tudnánk csinálni. Ilyen irányú törekvéseim megvalósításához önkéntelenül is útmutatóul szolgáltak azok a vakfolt-vizsgálatok, melyekről már az előbb is említést tettem s amelyeket tovább folytatva és tökéletesbítve, a következőket sikerült megállapítani. A melléküregek betegségeiben a vakfolt megnagyobbodásának nagyjában háromféle formáját különböztethetjük meg. Az elsőben a megnagyobbodás rendszerint minden irányban egyenletes, a többé-kevésbbé ellipsis formát mutató megnagyobbodott vakfolt átmérője ugyanis az ellenkező oldali átmérőknek szabályos többszöröse (1/3—x/2—1—2—3 stb. szorosa). A másodikban ugyan szintén minden irányú a megnagyobbodás, azonban már nem egyenletes, amennyiben bizonyos irányban a növekedés igen feltűnő ettől kétoldalt valamivel kevesebb s vele szemben (tehát a maximális megnagyobbodással szemközt) legtöbbször igen minimális. Az esetek harmadik s egyúttal utolsó részében a vakfolt megnagyobbodása csakis egyirányú. Ezekből már nemcsak a résztvevő idegszakaszra, hanem az illető melléküregre is tudunk következtetni, amit azután rhinológiai vizsgálattal, illetve operatív beavatkozással s Röntgennel is tudunk igazolni. Ha az első és második csoportba osztott vakfoltnagyobbodást látjuk, elsősorban az ideg csatornabeli szakaszának a betegségére kell gondolnunk, ha pedig a harmadik formáját észleljük, csakis a szemgödörbeli rész részvételéről lehet szó. Ami pedig e két idegszakasz betegségének a melléküregekhez viszonyát illeti, röviden a következőket emelhetjük ki: Az első csoport vakfoltja az egész kiterjedésében hátulfekvő melléküreg (tehát az iköböl), a másodiké pedig valamelyik előlfekvő, de a csatornához hátrahúzódó sinus, a harmadiké pedig csakis az előlfekvő melléküregek betegségére mutat. Az egyes sinusitisekben jelentkező vakfolt-nagyobbodásokat a túloldali táblázat mutatja: Amint látjuk a nagyobbodás az iköbölben minden irányban egyenletes, a hátsó rostasejteknél (ha a canalis opticus szomszédságába kerülnek) a temporalis növekedés feltűnően nagy, a medialis minimális, a felső és alsó a kettő között áll. A canaliculushoz hátrahúzódó sinus frontálisnál legnagyobb a növekedés le- és kissé kifelé, legkisebb föl- és kissé befelé, e két irány között a neve- * Orvosi Hetilap LXX. évf. 2. sz.