Orvosi Hetilap, 1933. szeptember (77. évfolyam, 35-39. szám)

1933-09-02 / 35. szám

1933. 35. sz. ORVOSI HETILAP sen; így pl. közismert, hogy a streptococcus haemolyticus vértestoldó tulajdonságát változott körülmények, biológiai áthangolások következtében elveszítheti. Amerikai szerzők (Birkhwag és munkatársai) bio­lógiai, így elsősorban agglutinatiós és agglutinin­­absorptiós kísérleteikből azt a következtetést vonták le, hogy az erysipelast okozó streptococcus-törzsek bioló­giailag legalább is 90%-ban egy csoportba tartoznak, a scarlatinát előidéző streptococcus-törzsektől azonban a fenti eljárásokkal élesen elkülöníthetők. Az erysipelas aetiologiájának és pathogenesisének még fel nem derített volta kétségkívül e betegség therápiájának kialakulására is ráütötte, bélyegét s ezt még ma is magán hordja. Az or­­báncos fertőzés létrejöttében, annak súlyosságában, lefo­lyásában stb. a kórokozók virulentiáján kívül még két­ségkívül fontos szerepet játszik — talán a legfonto­sabbat — a szervezet is: a constitutio, sőt bizonyára a pillanatnyi diepositio is. Mindezekből érthető tehát, hogy az orbánc gyógyítá­sában a gyógyszerek és gyógyeljárások nagy seregével ta­lálkozunk, amelyek közül egyeseket az ajánló szerzők nemcsak jóknak, hanem csalhatatlanoknak is tartanak, így pl. Summers és Lewis antitoxin-kezeléssel az orbánc gyógyítását teljes mértékben megoldottnak véli, főleg ak­kor, ha az antitoxin-kezelés a betegség korai szakában történik. Az erysipelas-therapiában — bármilyen nagy számban is állanak gyógyszerek és gyógyeljárások ren­delkezésünkre — mégis be kell vallanunk, hogy igazán hatásos, megbízható, souverain gyógyszerrel, illetve gyógyeljárással eddig nem rendelkezünk. E téren még ki­forrott irányelveket sem ismerünk, sőt még abban sem történt teljes megegyezés, vájjon jogosult-e az erysipelas elleni beavatkozás, vagy sem. A szerzők egy része, főleg a régebbi iskoláké, azt tanította, illetve egyesek még ma is tanítják, hogy az orbánc egyike ama fertőző betegsé­geknek, amelyek tulajdonképen orvosi beavatkozásra nem szorulnak, mert az erysipelas-fertőzés alkalmával a szer­vezet a legtöbb esetben olyan mértékben termel fajlagos védőanyagokat, amelyek ártalmatlanokká tudják tenni a szervezetbe behatolt kórokozókat, úgyszintén mé­­regtelenítik a képződött toxinokat, szóval a szervezet ma­ga is úrrá tud lenni a behatolt mikrobák és a képződött toxinok felett. Az esetek egy részében e felfogás tényleg helytálló — mint többé-kevésbbé minden fertőző betegség esetében —, amikor az orbánccal fertőzött betegek egy ré­szénél a spontán képződött nagyobb mennyiségű faj­lagos védőanyag a kórokozókat gyengíti, vagy el­öli, ami klinikailag a betegség javulásában, esetleg gyó­gyulásában nyilvánul. Azt hiszem azonban, hogy ezt a nihilista és cinikus felfogást ma már nem tehetjük magun­kévá, mert nem nézhetünk végig tétlenül egy esetleges élet-halálküzdelmet, főleg akkor nem, ha a szervezet szá­mára megfelelő segítséget tudunk nyújtani, még­pedig oly módon, hogy ezzel az utóbbit nem veszélyez­tetjük. E küzdelembe már csak azért is be kell avat­koznunk, mert az erysipelas nemcsak komoly megbe­tegedés, hanem szövődményekkel, sőt halállal is jár­hat. Ma már senki sem kételkedhetik abban, hogy e be­tegség subacut, vagy chronikus szakában pl. a fénykezelés (quart, röntgen stb.), vagy „nem specifikus“ therapia (gem­intej, olajkészítmények, omnadin stb.) kiváló hatást gyakorol e betegség lefolyására, mert velük a hetekig el­húzódó, vagy pl. vándorló folyamatok megállíthatók, a beteget pedig jóval rövidebb idő alatt meggyógyíthatjuk. Az erysipelas elleni küzdelemben a fajlagos therapia ma még gyermekkorát éli, noha e téren már számos ko­moly kísérlet történt, mindenesetre különösebb eredmény nélkül. A fajlagos therapiában kezdetben az antistrepto­­coccus-serum-gyógymód állott előtérben; voltak, akik tőle kitűnő hatást láttak. Marmorek-serummal végzett (Petruschky, Lenhartz és mások) későbbi controllvizsgá­­latok azonban nem tudták ezeket a sikereket igazolni. E munkának szűk keretében nem foglalkozom a kü­lönböző elgondolások alapján végzett fajlagos therápiás kísérletek tömegével, az idevágó irodalmat Delbanco és Callomon részletesen és kitűnő áttekintésben ismer­teti.*) A fajlagos therapia kialakulásának néhány mozzana­tára kívánok csak kitérni. Birkhaug különösen passiv im­munizálással — lóimmunsavóval — végezte fajlagos the­rapiás kísérleteit s általában jó eredményekről számol be. Lusk pedig azt javasolta az amerikai kormánynak, hogy rendelje el, miszerint minden amerikai orbáncos beteg antitoxin-kezelésben részesüljön; ez a terv részben sike­rült is, még­pedig Lusk szerint jó eredménnyel, amennyi­ben az antitoxin-kezelésben részesült betegek csak 5,3%-a halt meg a régebbi 10,1% -kal szemben. A Mayo-klinikán az antitoxinnal kezelt erysipelasos betegek elhalálozási arányszáma a régebbi, egyéb gyógyeljárásokban részesült 13,51%-kal szemben 2,3%-ra esett. Az Amerikában sike­resnek talált antitoxin-kezelés azonban korántsem része­sült hasonló elismerésben Európában. Többen sajátvérrel (Torday, Pines, Cattoli) és sajátserummal is kísérleteztek, az eredmények azonban ezekben a vizsgálatokban is igen eltérők; nem lehet belőlük tiszta képet nyernünk. Még diphtheria­ serumtól is láttak egyesek jó gyógyhatást, amely kezelés természetszerűleg már nem tudható be faj­lagos therapiának, hanem a „nem fajlagos“ kezelések csoportjába tartozik. A fajlagos therapiával nyert eredményekben bizo­nyára azért mutatkozik olyan sok ellentmondás, mert a szerzők a fajlagos therapiával kezelt eseteiket többnyire nem controllálták megfelelő számú s lehetőleg hasonló súlyosságú, nem fajlagos gyógymódban részesült esetek­kel. Hasonló tévedések elkerülésére a reconvales­­cens serummal kezelt erysipelas-betegeink kórlefolyását régebben történt nem fajlagos kezelések eredményeivel hasonlítottuk össze, még­pedig a legkülönbözőbb szempon­tokból. Régebben tulajdonképen már Hofer von Sulmt­al, újabban pedig Jordan és Austin kezeltek orbáncos bete­geket reconvalescens­ serummal, azonban nem biztató ered­ménnyel, amennyiben az utóbbiaknak 13 meggyógyult betegével szemben 3 meghalt, az előbbiek pedig csak 5— 10 ccm reconvalescens-serumot adtak 1—1 alkalommal, amely adagok eseteinkben csak mérsékelt gyógyhatást vál­tottak ki. Kísérleteink azonban nemcsak a reconvalescens­­serum adagolásában, hanem annak elkészítésében is új alapokra helyezkedtek, miért is a fentebb említett vizsgá­latokkal közösséget semmi esetre sem vállalhatnak. Reconvalescens­serummal végzett therapiás kísérle­teinkben azt tapasztaltuk, hogy a reconvalescens­ serum elkészítésében s annak adagolási módjában rejlik elsősor­ban a gyógyhatás kulcsa. Egyes szerzők szerint az erysi­­pelas-védőanyagok frigóban hetekig, sőt hónapokig vál­tozatlanul maradnak, ezzel szemben mégis azt figyeltük meg, hogy minél újabb keletű volt a reconvalescens­ se­rum, annál gyorsabban, biztosabban és energikusabban ha­tott. Tulajdonképen a véletlen játszott közre, hogy ezeket a megállapításokat tehettük. Eseteink kb. első harmadá­ban az orbáncos betegek csak szórványosan jelentkeztek, ennélfogva csak nagyobb időközökben vehettünk reconva­lescens-serumot s a kezelés ezzel színtér csak na­gyobb időközökben történhetett. 1932 november havában azonban Debrecenben erysipelas-epidemia tört ki, ennélfogva egyszerre sok eset s mindenkor friss *) Hb. d. Haut u. Geschlechtskrankheiten 1929. IX. k. I. r. 773

Next