Orvosi Hetilap, 1933. szeptember (77. évfolyam, 35-39. szám)
1933-09-02 / 35. szám
1933. 35. sz. ORVOSI HETILAP sen; így pl. közismert, hogy a streptococcus haemolyticus vértestoldó tulajdonságát változott körülmények, biológiai áthangolások következtében elveszítheti. Amerikai szerzők (Birkhwag és munkatársai) biológiai, így elsősorban agglutinatiós és agglutininabsorptiós kísérleteikből azt a következtetést vonták le, hogy az erysipelast okozó streptococcus-törzsek biológiailag legalább is 90%-ban egy csoportba tartoznak, a scarlatinát előidéző streptococcus-törzsektől azonban a fenti eljárásokkal élesen elkülöníthetők. Az erysipelas aetiologiájának és pathogenesisének még fel nem derített volta kétségkívül e betegség therápiájának kialakulására is ráütötte, bélyegét s ezt még ma is magán hordja. Az orbáncos fertőzés létrejöttében, annak súlyosságában, lefolyásában stb. a kórokozók virulentiáján kívül még kétségkívül fontos szerepet játszik — talán a legfontosabbat — a szervezet is: a constitutio, sőt bizonyára a pillanatnyi diepositio is. Mindezekből érthető tehát, hogy az orbánc gyógyításában a gyógyszerek és gyógyeljárások nagy seregével találkozunk, amelyek közül egyeseket az ajánló szerzők nemcsak jóknak, hanem csalhatatlanoknak is tartanak, így pl. Summers és Lewis antitoxin-kezeléssel az orbánc gyógyítását teljes mértékben megoldottnak véli, főleg akkor, ha az antitoxin-kezelés a betegség korai szakában történik. Az erysipelas-therapiában — bármilyen nagy számban is állanak gyógyszerek és gyógyeljárások rendelkezésünkre — mégis be kell vallanunk, hogy igazán hatásos, megbízható, souverain gyógyszerrel, illetve gyógyeljárással eddig nem rendelkezünk. E téren még kiforrott irányelveket sem ismerünk, sőt még abban sem történt teljes megegyezés, vájjon jogosult-e az erysipelas elleni beavatkozás, vagy sem. A szerzők egy része, főleg a régebbi iskoláké, azt tanította, illetve egyesek még ma is tanítják, hogy az orbánc egyike ama fertőző betegségeknek, amelyek tulajdonképen orvosi beavatkozásra nem szorulnak, mert az erysipelas-fertőzés alkalmával a szervezet a legtöbb esetben olyan mértékben termel fajlagos védőanyagokat, amelyek ártalmatlanokká tudják tenni a szervezetbe behatolt kórokozókat, úgyszintén méregtelenítik a képződött toxinokat, szóval a szervezet maga is úrrá tud lenni a behatolt mikrobák és a képződött toxinok felett. Az esetek egy részében e felfogás tényleg helytálló — mint többé-kevésbbé minden fertőző betegség esetében —, amikor az orbánccal fertőzött betegek egy részénél a spontán képződött nagyobb mennyiségű fajlagos védőanyag a kórokozókat gyengíti, vagy elöli, ami klinikailag a betegség javulásában, esetleg gyógyulásában nyilvánul. Azt hiszem azonban, hogy ezt a nihilista és cinikus felfogást ma már nem tehetjük magunkévá, mert nem nézhetünk végig tétlenül egy esetleges élet-halálküzdelmet, főleg akkor nem, ha a szervezet számára megfelelő segítséget tudunk nyújtani, mégpedig oly módon, hogy ezzel az utóbbit nem veszélyeztetjük. E küzdelembe már csak azért is be kell avatkoznunk, mert az erysipelas nemcsak komoly megbetegedés, hanem szövődményekkel, sőt halállal is járhat. Ma már senki sem kételkedhetik abban, hogy e betegség subacut, vagy chronikus szakában pl. a fénykezelés (quart, röntgen stb.), vagy „nem specifikus“ therapia (gemintej, olajkészítmények, omnadin stb.) kiváló hatást gyakorol e betegség lefolyására, mert velük a hetekig elhúzódó, vagy pl. vándorló folyamatok megállíthatók, a beteget pedig jóval rövidebb idő alatt meggyógyíthatjuk. Az erysipelas elleni küzdelemben a fajlagos therapia ma még gyermekkorát éli, noha e téren már számos komoly kísérlet történt, mindenesetre különösebb eredmény nélkül. A fajlagos therapiában kezdetben az antistreptococcus-serum-gyógymód állott előtérben; voltak, akik tőle kitűnő hatást láttak. Marmorek-serummal végzett (Petruschky, Lenhartz és mások) későbbi controllvizsgálatok azonban nem tudták ezeket a sikereket igazolni. E munkának szűk keretében nem foglalkozom a különböző elgondolások alapján végzett fajlagos therápiás kísérletek tömegével, az idevágó irodalmat Delbanco és Callomon részletesen és kitűnő áttekintésben ismerteti.*) A fajlagos therapia kialakulásának néhány mozzanatára kívánok csak kitérni. Birkhaug különösen passiv immunizálással — lóimmunsavóval — végezte fajlagos therapiás kísérleteit s általában jó eredményekről számol be. Lusk pedig azt javasolta az amerikai kormánynak, hogy rendelje el, miszerint minden amerikai orbáncos beteg antitoxin-kezelésben részesüljön; ez a terv részben sikerült is, mégpedig Lusk szerint jó eredménnyel, amennyiben az antitoxin-kezelésben részesült betegek csak 5,3%-a halt meg a régebbi 10,1% -kal szemben. A Mayo-klinikán az antitoxinnal kezelt erysipelasos betegek elhalálozási arányszáma a régebbi, egyéb gyógyeljárásokban részesült 13,51%-kal szemben 2,3%-ra esett. Az Amerikában sikeresnek talált antitoxin-kezelés azonban korántsem részesült hasonló elismerésben Európában. Többen sajátvérrel (Torday, Pines, Cattoli) és sajátserummal is kísérleteztek, az eredmények azonban ezekben a vizsgálatokban is igen eltérők; nem lehet belőlük tiszta képet nyernünk. Még diphtheria serumtól is láttak egyesek jó gyógyhatást, amely kezelés természetszerűleg már nem tudható be fajlagos therapiának, hanem a „nem fajlagos“ kezelések csoportjába tartozik. A fajlagos therapiával nyert eredményekben bizonyára azért mutatkozik olyan sok ellentmondás, mert a szerzők a fajlagos therapiával kezelt eseteiket többnyire nem controllálták megfelelő számú s lehetőleg hasonló súlyosságú, nem fajlagos gyógymódban részesült esetekkel. Hasonló tévedések elkerülésére a reconvalescens serummal kezelt erysipelas-betegeink kórlefolyását régebben történt nem fajlagos kezelések eredményeivel hasonlítottuk össze, mégpedig a legkülönbözőbb szempontokból. Régebben tulajdonképen már Hofer von Sulmtal, újabban pedig Jordan és Austin kezeltek orbáncos betegeket reconvalescens serummal, azonban nem biztató eredménnyel, amennyiben az utóbbiaknak 13 meggyógyult betegével szemben 3 meghalt, az előbbiek pedig csak 5— 10 ccm reconvalescens-serumot adtak 1—1 alkalommal, amely adagok eseteinkben csak mérsékelt gyógyhatást váltottak ki. Kísérleteink azonban nemcsak a reconvalescensserum adagolásában, hanem annak elkészítésében is új alapokra helyezkedtek, miért is a fentebb említett vizsgálatokkal közösséget semmi esetre sem vállalhatnak. Reconvalescensserummal végzett therapiás kísérleteinkben azt tapasztaltuk, hogy a reconvalescens serum elkészítésében s annak adagolási módjában rejlik elsősorban a gyógyhatás kulcsa. Egyes szerzők szerint az erysipelas-védőanyagok frigóban hetekig, sőt hónapokig változatlanul maradnak, ezzel szemben mégis azt figyeltük meg, hogy minél újabb keletű volt a reconvalescens serum, annál gyorsabban, biztosabban és energikusabban hatott. Tulajdonképen a véletlen játszott közre, hogy ezeket a megállapításokat tehettük. Eseteink kb. első harmadában az orbáncos betegek csak szórványosan jelentkeztek, ennélfogva csak nagyobb időközökben vehettünk reconvalescens-serumot s a kezelés ezzel színtér csak nagyobb időközökben történhetett. 1932 november havában azonban Debrecenben erysipelas-epidemia tört ki, ennélfogva egyszerre sok eset s mindenkor friss *) Hb. d. Haut u. Geschlechtskrankheiten 1929. IX. k. I. r. 773