Orvosi Hetilap, 1934. április (78. évfolyam, 14-17. szám)

1934-04-07 / 14. szám

1934. 14 sz. synergista jól bevált, a bék­e nagyon gyengén hat, ezért itt nem használható. Irodalom: 1. Issskutz: O. H. 1916. — 2. Handowsky: D. Med. Wsohr. 1929. 1423. o. — 3. Gordonoff: Therap. d. Gegen­wart. 1931. 2. fűz. — 4. Dirner: Arch. f. exp. Path. u. Pharm. 1930. 157. k. 154. o. — 5. Issekutz—Leinzingci—Dirner: U o 1932. 164. k. 158. o. ORVOST HÉTTÍZ AP A Ferenc József Tud.­Egyetem sebészeti klinikájának (igaz­gató: Vidakovits Kamil ny r. tanár) és belgyógyászati klini­kájának (igazgató Rusznyák István ny. r. tanár) közleménye. Vizsgálatok a postoperativ keringési zavarok keletkezéséről, írták: Rusznyák István, Karády István és Szabó Dénes. A műtétek utáni veszedelmek közül a thrombosison, embólián és a pneumonián kívül különösen a keringési rendszer zavarai fenyegetik a beteg életét. Sajnos, még mindig nem tartozik a ritkaságok közé, hogy­­a helyes javaslat alapján szakszerűen végrehajtott műtét után azonnal vagy hosszabb-rövidebb idő múlva az egyébként jó erőben lévő betegen „­szívgyengeség“ tünetei mutatkoz­nak, amelyek szerencsétlen esetben halállal végződhet­nek. Kétségtelen, hogy ez a szívgyengeség a műtéttel függ össze: hosszabb beavatkozás után inkább jelentkezik, mint rövid műtét után; chloroform- és avertinnarkosis után gyakoribb, mint aether után; hasi műtétet köve­­tőleg gyakoribb, mint végtagműtétek után, sőt még a sebész és segédlete ügyességétől is függ, amennyiben kí­méletes beavatkozás esetén ritkábban fordul elő. Mind­amellett kétségtelen, hogy azonos külső körülmények kö­zött is bizonyos egyénekben könnyebben áll elő, másokban pedig nem. A postoperatív keringési zavarok kórtana ma már elég jól tisztázott. Kiderült, hogy az u. n. szívgyengeségnek az oka csak nagyon ritkán kereshető a szívizomzat meg­romlott működőképességében ,hanem az esetek legnagyobb részében a hiba peripheriásan, az érrendszerben van. Ezt az állapotot ezért helyesebben nem szívgyengeségnek, ha­nem collapsusnak vagy shoknak kell nevezni. A collap­­sus lényege Wollheim, Bergmann, Eppinger és mások viszgálatai alapján az, hogy a keringő vér mennyisége megkisebbedik, a peripherián, főleg a hasi cap­llarisok­­ban és ú. n. vérraktárakban stagnál, ezért a vénákon át a szív a normálisnál kevesebb vért kap, „üresen ver“, az artériás nyomás csökken, az agy, a szívizom, a bőr stb. vérellátása romlik, ami által a collapsus ismert klinikai képe fejlődik ki. Wollheim a collapsust éppen ezen mecha­­nismusa miatt „minus decompensatió“-nak nevezi, a „plus­­decompensatió“-val, vagyis a keringés azon insufficien­­tiájával szemben, amikor a keringő vér mennyisége meg­nő, amint azt a kardialis eredetű decompen­satióban (viti­­um, myodegeneratio) lehet találni. A kardialis és peri­­pideriás eredetű keringési insufficientia formákat ma már úgy kóroktani, mint diagnostikus és therápiás szempont­ból élesen elválasztjuk egymástól. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy ha a collapsus bizonyos ideig tart, akkor a szívnek a coronariák útján történő vérellátása is csök­ken, a szívizom tálpláltsága, oxygenellátása romlik és e­lőbb-utóbb a collapsushoz a c­ardialis decompensatio tünetei is csatlakozni fognak. A collapsus nemcsak műtéti beavatkozásokkal kap­csolatban fordul elő. Állatkísérletekben Eppinger a kö­vetkező féleségeket különbözteti meg: pepton, histamin, elvérzéses, vasomotoros, orthostatikus, égés okozta, szö­­vetroncsolások utáni és akapniás (s hyperventillatiós) col­­lapsusok. Mindezen formáknak közös vonása a keringő vér mennyiségének megkeveslekedése, azonban keletkezésük különböző módja bizonyos részjelenségek különbözőségét okozhatja, így pl. a histamin-collapsusra jellemző a vér besűrűsödése és­­a vörösvértestszám erős növekedése, az­által, hogy a histamin hatására a máj­ capillarisok fala átjárhatóbb lesz és azon keresztül a vérplasma egy része kinyomul. Emberen collapsus Eppinger szerint a következő állapotokban fordul elő: fertőző betegségben, bizonyos mérgezésekben, peritonízisben, műtétek után, sú­lyos égés mellett, vasomotoros ájulás kapcsán és néha idült,­­ a keringő vér megkeveslekedésével járó állapot esetén. Minket főleg a műtétekkel kapcsolatos collapsus ér­dekelt A háború alatt az angol shok-bizottság megbí­zásából végzett kísérletekkel Cannon és Bayliss bebizo­nyították, hogy az ú. n. sejbcollapsus nem reflectorikus, hanem immorális eredetű. Narkotizált kutya egyik vég­tagjának vena femoralisát leszorították és azután a com­bon súlyos zúzott sebet ejtettek. Az állat vérnyomásán e beavatkozásnak semmi hatását sem lehetett észlelni, ha azonban a végtag zúzása után a leszorított vénát újra szabaddá tették, azonnal bekövetkezett a vérnyomás erős süllyedése. Ezt csak úgy lehetett magyarázni, hogy a trauma hatására a szövetekben bizonyos mérgek keletkez­nek, amelyeknek a keringésbe kerülése okozza a collap­­sust. Bayliss, Cannon és mások szerint a keletkező mér­ges anyagok histamin és hozzá hasonló hatású vegyüle­­tek. Ezen vizsgálatok nyomán az a felfogás alakult ki, hogy a postoperath collapsus nem más, mint a műtéti szövetroncsolás kapcsán keletkező histamin okozta mér­gezés. A legutolsó években ily irányban végzett számos vizsgálat azonban ezt a álláspontot nem tudta bizonyí­­tani.Epping­er, Rehn és munkatársaik, Janssen és Gutten­­tag, Schneider és mások nem tudtak collapsusos betegek vérében fokozott histamintartalmat kimutatni s a vörösvér­­testek várható megszaporodása is csak az esetek egy részé­ben következett be, úgy, hogy e szerzők arra gondolnak, hogy a collapsust nem histamin, hanem talán valamilyen más anyag, (esetleg peptonok?) okozzák. Nem tartjuk fontosnak annak eldöntését, hogy az említett vizsgálatok tényleg kizárják-e a histamin szerepét, hogy az alkalma­zott eljárások elég érzékenyek-e a rendkívül kis mennyi­ségben is igen hatásos histamin kimutatására, hogy a vörösvértestek megszaporodása tényleg elengedhetetlen kelléke-e az esetleg­ idültebb Ihistaminhatásnak. Az or­vost elsősorban az a tény érdekli, hogy miként van az, hogy azonos körülmények között az egyik beteg a műtét után collapsusban meghal, vagy legalább is súlyos álla­potba kerül, míg egy másik ugyanazt a beavatkozást minden baj nélkül kibírja. Újabban különösen Rehn freiburgi sebész és isko­lája foglalkozott behatóan azzal a kérdéssel, hogy hogyan lehetne már műtét előtt jelét találni annak, hogy vala­mely beteg számára a műtét vagy a narkosis nagyobb veszélyt rejt-e magában, vagy nem; vagyis, hogy ki lehetne-e mutatni a collapsus iránti hajlamot? Rehn és munkatársai különösen a májfunctio megromlására, az a­lkalitartalék csökkenésére (acidosis), az albumin-globu­lin hányados megváltozására hívják fel a figyelmet, azon­ban eddigi közleményeik alapján határozott gyakorlati következtetéseket alig lehet levonni. Saját vizsgálatainkban más utat választottunk. Azt gondoltuk, hogy akár a histamin oka a műtét utáni col­lapsusnak, akár nem, az kétségtelen, hogy a histamin typusos collapsust tud okozni és joggal várható, vlfogj'/./' az az egyén, aki hajlamos arra, másképpen 'fog $i£t,a­­minnal szemben is viselkedni mint az, akinek /ajjjpcs „collapsuskészsége.“ Hogy ezt megállapíthassuk ,oszefi kiterjedt vizsgálatokra volt szükség, melyek falápjárt­a lák? /v . \vS 1 299

Next