Orvosi Hetilap, 1935. május (79. évfolyam, 18-21. szám)
1935-05-04 / 18. szám
492 fát tudná fokozni, míg más szervek sejtjeire hatástalan, ami kétségtelen erős támasza lenne a thyroxin centralis hatásának. Tekintettel ezekre az ellentmondó adatokra, megnyugvást keltett, amikor H. H. Meyer 23 a vitát azzal próbálta eldönteni, hogy egy elméletet állított fel, mely szerint a physiologiás hatású thyroxin, mint a szövetsejtek nélkülözhetetlen alkatrésze magukban a sejtekben fejtené ki katalytikus hatását, míg a többletként bevitt, tehát gyógyszeres hatású thyroxin a központi idegrendszer ingerlése által befolyásolná a szerveket. * Ez volt a thyroxin-kérdés állása, mikor mintegy három évvel ezelőtt azt tűztük ki célul, hogy a thyroxin támadáspontját rendszeres vizsgálatokkal tisztázzuk. A vizsgálatok, melyeket Horváth Géza dr. tanársegéd úrral közösen végeztem, tulajdonképpeni kiindulópontja az imént említett Verebély-féle kísérletek voltak, melyeknek eredménye igen fontosnak látszott. Elsősorban tehát azt vizsgáltuk meg, hogy a thyroxin valóban fokozza-e Warburg módszerével vizsgálva az agysejtek oxygen-elhasználását. Kísérleteinkben azonban nem utánoztuk hűségesen a Verebély-féle kísérleteket, mert módszerünk két lényeges pontban eltért úgy az ő, valamint a legtöbb előttünk dolgozó búvár módszerétől. Mi ugyanis minden kísérletünket szigorú asepsis mellett végeztük, mert régebbi vizsgálatainkból ismertük azt a veszélyt, amit ilyen vizsgálatokban a baktériumos fertőzés jelent. Az asepsis azonban nem csupán magára az anyagcsere-kísérletre és annak apparátusára szorítkozott, hanem a szervek kivétele, felaprítása és mérése közben is a műtéteknél szokásos asepsis szabályai szerint jártunk el. Ezenfelül ismételt bakteriológiai vizsgálatokkal győződtünk meg anyagunk csíramentességéről. A másik különbség az volt, hogy kísérleteinkben a thyroxint nem tettük hozzá eleve a szervpéphez, mint azt tenni szokták és a thyroxin esetleges hatását nem a controllokkal való összehasonlításból állapítottuk meg, hanem minden szervrészletben először meghatároztuk az alapanyagforgalmat és csak azután adtuk hozzá az oldalcsőből a thyroxint, illetve a controllokban a thyroxinmentes oldószert. Ily módon vizsgáltuk meg házinyulakon a thyroxin hatását a szervek oxygenfogyasztására és pedig io-6— io-14 (gr pro liter) töménységben, de sem agysejtekben, sem izom-, máj- és vesesejteken egyetlen egy esetben sem láttuk az oxygenfogyasztás meggyorsulását. E negatív eredmények után áttértünk az ú. n. oxygenmentes oxydatio vizsgálására Lipschitz illetve Thunberg módszere szerint. Ismeretes, hogy ezekkel az eljárásokkal anaerob körülmények között mérjük a hydrogénlehasadásintensitását valamely ú. n. hydrogen-acceptor, pl. methylenkék jelenlétében. E vizsgálatainkból csakhamar kiderült hogy Lipschitz és Adler, továbbá Ahlgren, valamint Euler eredményeit hideg- és melegvérű állatok szervein egyaránt minden esetben könnyűszerrel meg lehet ismételni és pedig valóban olyan végtelen kicsiny thyroxinmennyiségekkel, mint azt Ahlgren állította és amely thyroxinhatás optimumát mi is kb. io—13 töménység mellett észleltük, mint azt az i. sz. ábrán néhány kísérleti példán bemutatjuk. Hogy helyes fogalmat adjak arról, hogy itt milyen thyroxin-mennyiségekről van szó, meg kell említeni, hogy egy io—12 higítású thyroxinoldat köbcentiméterenként egymilliomod thyroxint tartalmaz, ami azt jelenti, hogy * Valószínűleg ilyen »gyógyszeres« thyroxin hatásról van szó Issekutz nemrég megjelent kísérleteiben (Arch. f. exp. Path. u. Pharm. 177. k. 435—449. 1.), amelyek azt mutatják, hogy normális macskákon nagy thyroxinadagokra (2—3 mgr . kg) a légzési térfogat, valamint a légzésszám, továbbá a testhőmérsék és az őselhasználás már rövid időn belül megnőnek ; decapitált és tartós adrenalin infusiókkal életben tartott állatokon ellenben ezek a hatások nem következnek be. Elszintelenedés ennek az oldatnak 1-1 1 köbcentiméterében még mindig kerek ezermillió molekula thyroxin foglaltatik. A thyroxinnak ez az ellentétes hatása egyfelől az oxygen-elhasználásra, másfelől a hydrogén-lehasadásra egyugyanazon vizsgáló kezében kétségtelenül figyelemreméltó volt. A kísérletek arra az időre estek, amikor a sárga fermentum még ismeretlen volt és így Warburg25 és Wieland25 oxydatiós elméletei között az ellentét szinte áthidalhatatlannak látszott. Az a körülmény, hogy a thyroxinnak a szervezetből jól ismert égészfokozó hatása nem mutatható ki a Warburg-féle módszerrel, ahol az O2-fogyasztást mérjük, ellenben könnyűszerrel reprodukálható a methylenkék kísérletben, ahol a hydrogén-lehasítás intensitását állapítjuk meg, első percben a Wieland-elmélet hatalmas támaszának látszott. Eszerint ugyanis a biológiai oxydatiókban nem az oxygennek, hanem a hydrogénnek az activálása volna a lényeges, és ennek megfelelően vizsgálataink is azt látszottak bizonyítani, hogy a thyroxin a sejtekben nem az oxydatiót, hanem az ú. n. dehydrálási folyamatot sietteti. Ettől az elhamarkodott következtetéstől azonban szerencsére megóvott bennünket két további megfigyelés. Hogy ugyanis közelebbről megismerjük a thyroxinhatás feltételeit, megvizsgáltuk a thyroxin hatását az Ohlsson26, Anderson21, Lehmann28 és Alvall29 szerint előállított dehydrogenasokra. Ezek a dehydrogenasok a sejtekben előforduló olyan fermentumok, melyek hatása abból áll, hogy ú. n. hydrogendonatorokból, amilyenek pl. a borostyánkősav, glycerinphosphorsav stb. valamely hydrogenacceptor, pl. methylenkék jelenlétében hydrogent le tudnak hasítani. Vizsgálataink azt mutatták, hogy a thyroxinnak ezekre a fermentumokra semminemű hatása nincs. A methylenkék Normál conc. Házinyúl-agyvelő X. ábra, ORVOSI HETILAP 1935. 18. sz.