Orvosi Hetilap, 1935. május (79. évfolyam, 18-21. szám)

1935-05-04 / 18. szám

492 fát tudná fokozni, míg más szervek sejtjeire hatástalan, ami kétségtelen erős támasza lenne a thyroxin centralis hatásának. Tekintettel ezekre az ellentmondó adatokra, megnyug­vást keltett, amikor H. H. Meyer 23 a vitát azzal próbálta eldönteni, hogy egy elméletet állított fel, mely szerint a physiologiás hatású thyroxin, mint a szövetsejtek nélkülöz­hetetlen alkatrésze magukban a sejtekben fejtené ki kata­­lytikus hatását, míg a többletként bevitt, tehát gyógy­szeres hatású thyroxin a központi idegrendszer ingerlése által befolyásolná a szerveket. * Ez volt a thyroxin-kérdés állása, mikor mintegy három évvel ezelőtt azt tűztük ki célul, hogy a thyroxin támadás­pontját rendszeres vizsgálatokkal tisztázzuk. A vizsgálatok, melyeket Horváth Géza dr. tanársegéd úrral közösen végez­tem, tulajdonképpeni kiindulópontja az imént említett Verebély-féle kísérletek voltak, melyeknek eredménye igen fontosnak látszott. Elsősorban tehát azt vizsgáltuk meg, hogy a thyroxin valóban fokozza-e Warburg módszerével vizsgálva az agysejtek oxygen-elhasználását. Kísérleteink­ben azonban nem utánoztuk hűségesen a Verebély-féle kísérleteket, mert módszerünk két lényeges pontban eltért úgy az ő, valamint a legtöbb előttünk dolgozó búvár mód­szerétől. Mi ugyanis minden kísérletünket szigorú asepsis mellett végeztük, mert régebbi vizsgálatainkból ismertük azt a veszélyt, amit ilyen vizsgálatokban a baktériumos fertőzés jelent. Az asepsis azonban nem csupán magára az anyagcsere-kísérletre és annak apparátusára szorítkozott, hanem a szervek kivétele, felaprítása és mérése közben is a műtéteknél szokásos asepsis szabályai szerint jártunk el. Ezenfelül ismételt bakteriológiai vizsgálatokkal győződ­tünk meg anyagunk csíramentességéről. A másik különb­ség az volt, hogy kísérleteinkben a thyroxint nem tettük hozzá eleve a szervpéphez, mint azt tenni szokták és a thyroxin esetleges hatását nem a controllokkal való össze­hasonlításból állapítottuk meg, hanem minden szervrész­letben először meghatároztuk az alapanyagforgalmat és csak azután adtuk hozzá az oldalcsőből a thyroxint, il­letve a controllokban a thyroxinmentes oldószert. Ily módon vizsgáltuk meg házinyulakon a thyroxin hatását a szervek oxygenfogyasztására és pedig io-6— io-14 (gr pro liter) töménységben, de sem agysejtekben, sem izom-, máj- és vesesejteken egyetlen egy esetben sem láttuk az oxygenfogyasztás meggyorsulását. E negatív eredmények után áttértünk az ú. n. oxygen­­mentes oxydatio vizsgálására Lipschitz illetve Thunberg módszere szerint. Ismeretes, hogy ezekkel az eljárásokkal anaerob körülmények között mérjük a hydrogénlehasadás­­intensitását valamely ú. n. hydrogen-acceptor, pl. methylen­­kék jelenlétében. E vizsgálatainkból csakhamar kiderült hogy Lipschitz és Adler, továbbá Ahlgren, valamint Euler eredményeit hideg- és melegvérű állatok szervein egyaránt minden esetben könnyűszerrel meg lehet ismételni és pedig valóban olyan végtelen kicsiny thyroxinmennyiségekkel, mint azt Ahlgren állította és amely thyroxinhatás optimu­mát mi is kb. io­—13 töménység mellett észleltük, mint azt az i. sz. ábrán néhány kísérleti példán bemutatjuk. Hogy helyes fogalmat adjak arról, hogy itt milyen thyroxin-mennyiségekről van szó, meg kell említeni, hogy egy io—12 higítású thyroxinoldat köbcentiméterenként egymilliomod­­ thyroxint tartalmaz, ami azt jelenti, hogy * Valószínűleg ilyen »gyógyszeres« thyroxin hatásról van szó Issekutz nemrég megjelent kísérleteiben (Arch. f. exp. Path. u. Pharm. 177. k. 435—449. 1.), amelyek azt mutatják, hogy normális macskákon nagy thyroxinadagokra (2—3 mgr . kg) a légzési térfogat, valamint a légzésszám, továbbá a test­­hőmérsék és az ős­elhasználás már rövid időn belül megnőnek ; decapitált és tartós adrenalin infusiókkal életben tartott álla­tokon ellenben ezek a hatások nem következnek be. Elszintelenedés ennek az oldatnak 1-1 1 köbcentiméterében még mindig kerek ezermillió molekula thyroxin foglaltatik. A thyroxinnak ez az ellentétes hatása egyfelől az oxygen-elhasználásra, másfelől a hydrogén-lehasadásra egy­ugyanazon vizsgáló kezében kétségtelenül figyelemreméltó volt. A kísérletek arra az időre estek, amikor a sárga fer­­mentum még ismeretlen volt és így Warburg25 és Wieland25 oxydatiós elméletei között az ellentét szinte áthidalhatat­lannak látszott. Az a körülmény, hogy a thyroxinnak a szervezetből jól ismert égészfokozó hatása nem mutatható ki a Warburg-féle módszerrel, ahol az O2-fogyasztást mér­jük, ellenben könnyűszerrel reprodukálható a methylen­­kék kísérletben, ahol a hydrogén-lehasítás intensitását állapítjuk meg, első percben a Wieland-elmélet hatalmas támaszának látszott. Eszerint ugyanis a biológiai oxy­­datiókban nem az oxygennek, hanem a hydrogénnek az activálása volna a lényeges, és ennek megfelelően vizsgá­lataink is azt látszottak bizonyítani, hogy a thyroxin a sej­tekben nem az oxydatiót, hanem az ú. n. dehydrálási folyamatot sietteti. Ettől az elhamarkodott következtetés­től azonban szerencsére megóvott bennünket két további megfigyelés. Hogy ugyanis közelebbről megismerjük a thyroxinhatás feltételeit, megvizsgáltuk a thyroxin hatását az Ohlsson26, Anderson21, Lehmann28 és Alvall29 szerint előállított dehyd­­rogenasokra. Ezek a dehydrogenasok a sejtekben előfor­duló olyan fermentumok, melyek hatása abból áll, hogy ú. n. hydrogendonatorokból, amilyenek pl. a borostyánkő­sav, glycerinphosphorsav stb. valamely hydrogenacceptor, pl. methylenkék jelenlétében hydrogent le tudnak hasítani. Vizsgálataink azt mutatták, hogy a thyroxinnak ezekre a fermentumokra semminemű hatása nincs. A methylenkék Normál conc. Házin­yúl-agyvelő X. ábra, ORVOSI HETILAP 1935. 18. sz.

Next