Orvosi Hetilap, 1936. május (80. évfolyam, 18-22. szám)
1936-05-02 / 18. szám
408 ORVOSI HETILAP 1936. 18. 12. EREDETI KÖZLEMÉNYEK A Tisza István Tud.Egyetem belklinikájának közleménye (igazgató: Fornet Béla ny. r. tanár). Máj parenchyma és vízforgalom. Irta: Paul Benő dr. és Végh Pál dr. A máj szerepe a vízforgalomban kétségtelen. Mechanikus szabályozó szerepe Mautner és Pick munkái óta közismert. Ők hívták fel a figyelmet a májvenák lumenének izomösszehúzódáson alapuló záródására, az ú. n. májvenazárra, mely pl. sirokban vagy nagy vízfelvétel esetén zsilipszerűen képes a keringésből nagyobb mennyiségű folyadékot kiiktatni. Ezt bizonyítják azon kísérletek is, melyekben nagyobb mennyiségű víz itatása után, a máj volumenének a megnövekedését észlelték, így Landau és Pappliter sóoldat infusiója után tapintással a májat nagyobbnak találta, ami megerősíti Cohnheim és Lichtheim régebbi kísérletei. Duzár csecsemőkön sorozatos röntgenfelvétel segítségével hypertoniás oldat infuziója után a máj megduzzadását tudta kimutatni, míg Marx kutyák májának szélére erősített ezüstkapcsok és láncok segítségével röntgenképen a májnak vízivásra beálló térfogatnagyobbodását állapította meg. (Számos, más, hasonló eredményűkísérlet felsorolását J. H. Marx: Der Wasserhaushalt des gesunden u. kranken Menschen, Berlin, J. Springer, 1935.) Valószínű azonban, hogy nemcsak a máj érrendszere tud folyadékot (vért) felhalmozni, hanem számolnunk kell a májparenchyma folyadékfelhalmozó képességével is. Erre az utóbbi évek kísérletei vetnek fényt. Lampe savanyú alkoholos májkivonattal a diuresis gátlását érte el, míg Glaubachnak és Molitornak mind diuresist gátló, mind serkentő anyagot sikerült a májból előállítania. A forgalomba hozott standardizált májkészítmények az irodalmi adatok egyöntetű megállapítása szerint a vizelést fokozzák, a szervezetet víztelenítik. Mind állatkísérletekben, mind nephrosisban, májcirrhosisban, portathrombosisban szenvedő embereken a májkivonatok víztelenítő hatása kimutatható volt. (Fujita, Joshinaka, Ha rada, Grossmann, Porges, Hammerschlag, Hüber, Gaspa rini.) Claussen szerint a higanyhúgyhajtók hatásossága epesavak jelenlétéhez van kötve, az epesavaknak önmagukban is van diuretikus hatásuk, mint ezt többen hangsúlyozzák. Hogy a májparenchymának mily nagy szerepe van a vízanyagcserében, azt bizonyítják Molitor és Pick kísérletei, melyekben májtalanított békák szerveinek víztartalom-emelkedését mutatták ki, míg Fröhlich és Zak phosphor mérgezett állatokon jutottak , hasonló eredményre, hamson és Roca állatkísérletekben isotoniás oldatok infusiójára támadó hydraemia lezajlását elhúzódottabbnak találták májnélküli, mint ép állatokban. Már az eddig felsorolt kísérletek is valószínűvé teszik, hogy a májparenchymának a víz kiválasztásában döntő szerep jut. Még jobban támogatja ezt a feltevést Guisberg kísérlete, mely szerint a bőr alá, vagy a vena jugularisba adott vizet a szervezet visszatartja, míg valamely mesenterialis vénába juttatott folyadék, mely tehát a májon halad keresztül, épen úgy kiürül, mint a megivott víz. Joggal mondja tehát Meyer és Pick, hogy a víz a májban jut olyan anyaghoz, mely szöveti visszatartását gátolja. Ezek után úgy gondoljuk, joggal állítható, hogy a májnak, a fent röviden vázolt mechanikus szabályozó szerepénkívül van ép parenchymájához kötött, mondjuk „hormonális” vízszabályozó képessége is, melynek segítségével egyrészt a rajta keresztül áramló vizet kiürülésre alkalmassá („veseképessé”) teszi, másrészt távollévő szervek víztartalmát szabályozza. Úgy látszik, helyesen készült májkivonatoknak is megvan ez a tulajdonságuk. A májparenchyma betegségeiben ezek után a vízanyagcsere zavarára számíthatunk. Ikterus catarrhalisban is, decompensatio okozta májpangásban is a vizeletkiürülés lassúbbodását észlelte Gilbert és Lerebouillet, amit hepatalis opsiuriának neveztek el. Landau és Papp kísérleteiben az 1 liter normosaloldat infusiója utáni hydraemia májbetegekben 2—3 óra hosszat tartott, míg ez egészségesekben már 1 óra alatt lezajlott. Ikterusos és sárgaság nélküli májbetegeken végezve a Volhard-féle vízkísérletet, a folyadék nagymérvű visszatartását észlelte Adler, Adlersberg és ugyancsak vízkiválasztás zavaráról tesz említést Bergmark, továbbá Villart, Labbé és Violle. Úgy látszik, hogy a vízanyagcsere zavarával együtt romlik, a vízvisszatartás szempontjából olyannyira fontos konyhasókiválasztás is (Kriss és Pollak, Rósa), aminthogy a májnak a szervezet általános ion-milienfenntartásában fontos szerep jut. (Beckmann és munka,társai.) Végh kísérleteiben a bevitt konyhasó nagyrészét minden valószínűség szerint a máj tartotta vissza, feltevése szerint azért, mert a hepatocellularis betegségekben maga a máj is vizenyős (lásd később Eppinger). Azonban nemcsak a megterhelésekből derül ki ez a rejtett oedemakészség, hanem aklinikai észlelés is ezt bizonyítja. A bevitt és a kiürített víz mennyisége között parenchymabetegségek első szakában különbség mutatható ki. A betegek a napi folyadékmennyiség egy részét visszatartják. Nagyobb beteganyagon végzett vizsgálataiban Adler úgy találta, hogy a betegség első szakában a napi diuresis nem éri el a napi víz mennyiségét, a szervezet tehát folyadékot tart vissza. Amikor a betegség a csúcsponton túljutott, a diuresis a bevitt folyadékmenynyiséget meghaladja, a szervezet tehát fölös mennyiségű vizet ad le. Hasonló nézetet vall Bergmark és Adlersberg, valamint újabban Brüll is. Klinikánk beteganyagán nagy számmal volt alkalmunk magunknak is friss hepatocellularis ikterusokat ebből a szempontból megfigyelni. Pontosan mértük a bevitt víz és a kiürített vizelet mennyiségét. A székkel és a perspiratio insensibilissel ürülő vízmennyiséggel így nem számolhatunk. Észleléseink a betegek egész klinikai tartózkodására kiterjedtek, eredményeink táblázatos összefoglalását mellőzzük, csupán néhány görbe közlésére szorítkozunk. Megjegyezzük, hogy a különbség sok esetben elmosódó, kiugrások tarkítják a képet, vagy a fordulópont nem ismerhető fel élesen. Uralkodó az első szakban a retentio, a másodikban a fokozott ürítés. Görbék. A görbék megtekintésekor önkénytelen összehasonlítás kínálkozik Joliffe nemrég közölt beosztásával, ő ugyanis 19 hepatocellularis sárgaságot vizsgált meg a serumbilirubin- , a vizelet urobilin- és bilirubintartalma szempontjából, melyek segítségével három szakaszt különböztet meg: 1. gyulladásos szak (átlagos időtartama 11 nap), mely alatt a sárgaság növekszik, urobilin a vizeletben negatív, a bromsulphaleinkiválasztás a sárgaság fokának megfelelő, a laevolusepróba positiv, 2. kritikus szak (átlagosan 4 nap) a vizeletben az urobilin hirtelen positivá válik, a serumbilirubin és bromsulpholeinkiválasztás csökken, 3. gyógyulási szak (átlag 9 napos) serumbilirubin további esésével, miközben a laevulosetolerantia és a bromsulphosavretentio a rendesre visszatérnek. Saját kísérleteinkben zavartalan gyógyuláskor szövődménytelen esetekben a diuresisgörbe átcsapási pontja