Orvosi Hetilap, 1937. október (81. évfolyam, 40-44. szám)
1937-10-02 / 40. szám
1937. 40 sz. ORVOSI HETILAP ahelyett, hogy a javulás tovább fokozódnék. Means szerint bármennyire biztosan számíthatunk a kedvező hatásra, a prognosist és a további lefolyást —, ha közben aktív therápiás beavatkozás nem csatlakozik hozzá — nem befolyásolja, a betegség tartama és progresszója végeredményben ugyanolyan marad, mintha jódot közben nem adtunk volna. A jódtherapia ezen sajátosságai állandó belorvosi kezelésre alkalmatlanná, ugyanakkor azonban más célra, aktív therapia előkészítésére, elsőrangúan alkalmassá teszik. Mindezt a jódtherapiáról — bár tudom, hogy ismert tényeket ismételek — azért voltam bátor itt elmondani, hogy indokolhassam azt, amit a jódelőkészítésről később mondani fogok. Ugyancsak nem kielégítőek azok az eredmények, amelyeket az ú. n. antithyreoidea anyagokkal véltek elérni; a haemokrynin, thyronorman vagy katechin, csontvelő kezelések még eddig nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Ugyanez áll a vitamintherápiáról is; a különböző vitaminokkal — első helyen áll közöttük az A-vitamin — elért eredmények enyhén szólva is bizonytalanoknak mondhatók, annál is inkább, mert a betegségnek csak néhány tünetét tudjuk azzal befolyásolni. A hypophysis thyreotrop működésének csökkentésére irányuló kísérletek kétségtelenül a hyperthyreosis therapiájának újabb lehetőséget nyújtják. Úgy látszik, hogy a hypophysis thyreotrop hormonja a pajzsmirigy hatalmas — Maríné szerint talán egyetlen — izgatója, amiért is működésének csökkentése ésszerű therapiának látszik. Ez a therapia, amiről még lesz szó, még csak kísérletezés stádiumában van. Az elmondottak tehát a belorvost nem elégíthetik ki, mert egyik említett eljárás vagy gyógyszer sem tudja a pajzsmirigy működését biztosan, lényegesen és maradandóan csökkenteni. Ez ma csak két után lehetséges: röntgen besugárzás vagy műtét útján. Sebészkörökben bizonyos ellenszenv él a röntgenbesugárzással szemben, ami szerencsére az utóbbi években csökkenőben van. A helyes technikával végzett besugárzások, mint azt sebészi részről ma már túlnyomóan elismerik, sem a felületen, sem a mélyben nem okoznak olyan elváltozást ill. hegesedést, mely a későbbi műtétnek akadálya lenne. Természetesen a helyes besugárzási technika nagyon fontos. Az I. sz. Belklinikán besugárzott betegek közül a műtétre került betegek között évek óta egy sem volt olyan, akinek műtétje alkalmával az operatőr a röntgenbesugárzás okozta nehézségek miatt nekünk szemrehányást tett volna, pedig minden alkalommal eziránt egyenes kérdést intéztünk hozzájuk. Nem csodálható és nem kifogásolható tehát ha mi belorvosok ehhez a gyógymódhoz mely az egyetlen többé-kevésbbé causalis therápiánk és mellyel a bajt bizonyos fokig gyökerében foghatjuk meg, ragaszkodunk. A röntgenbesugárzás eredményeit nem vagyok hivatva tárgyalni, az röntgenszakorvos dolga, csak annyit szabadjon leszögezni, hogy az eredményeket sokszor igen jónak láttam magam is és azt hiszem közel járok az igazsághoz, ha általában 40% maradandó gyógyulást könyvelek el a röntgenbesugárzás előnyére, míg másik 30% lényeges javulás a további — esetleg sebészi — therápia szempontjából is komoly hasznot jelent. Means Amerikában a gyógyult esetek számát Basedow és toxikus adenoma eseteiben 33%-ra, a javultakétUgyanannyira teszi, míg a többi 1/3 részben a röntgenbesugárzás eredménytelen, volt. Ha tekintetbe vesszük azt, hogy a belorvosi therapia röntgenbesugárzás nélkül is gyakran ér el eredményeket és röntgentherápiával karöltve a Basedow-betegek igen szép számában maradandó gyógyulást és sok esetben lényeges javulást ér el, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a műtéti megoldásra általában a belorvosok legnagyobb része csak másodsorban gondol. Nem tagadhatja azonban ma egy belorvos sem, hogy a kórosan fokozott pajzsmirigyműködést radikálisan, véglegesen csakis sebészi után, a pajzsmirigy subtotális eltávolítása útján, lehet legbiztosabban és legeredményesebben csökkenteni. A belorvosi és sebészi therápiás eredményeket igazságosan összehasonlítani nem lehet, mert míg részletes műtéti statisztikák egész halmaza áll rendelkezésre, addig pontos számadatokat tartalmazó belorvosi statisztika alig van. A belorvosi eredmények — a röntgentherápiát is beleértve — legfeljebb 40—50% gyógyulást mutathatnak fel, további kb. 20—30% javulást, de körülbelül az esetek 1/3-ában a kezelés eredménytelen lesz és bizonyos, hogy jó néhány a mortalitás is. A sebészi therápia eredményei egyszerűbben foglalhatók össze: a sikeresen subtotálisan resecáltak majdnem valamennyien maradandóan gyógyulnak, ha ezekhez az esetlegesen reoperáltakat is hozzászámíthatjuk, akik az első műtét után recidiváltak. A műtéti halálozás évről évre csökken, elsősorban a jódelőkészítés bevezetése óta és főképen annak következtében. Mayo klinikájának 1935-ben közzétett statistikája 37.228 golyva operatióról számol be, ezek közül 15.973 volt „exophthalmic goster”, tehát Basedow-hyperthyreosis. E statistika szerint a mortalitás 1898 óta 8%ról 0.75%-ra csökkent és pedig rohamosan a jódelőkészítés bevezetése óta. Mi belorvosok ezt a kis számot — 0.75 — kétkedve kell, hogy fogadjuk, mert hiszen saját operáltatott eseteink halálozási arányszáma is nagyobb. Legújabb adatokat Európából Schindler (München) szolgáltatja: saját eseteiben a műtéti halálozás 5% körül van és azt hiszem, hogy nálunk, Európában, ahol a Basedow-betegség lefolyása biztosan más, mint Amerikában, általában súlyosabb lefolyású esetekről lévén szó, ennyi műtéti halálozást másutt is biztosan elkönyvelhetünk. Aki azonban nem operáltatja betegeit és csak bel- és röntgentherápiára akar szorítkozni, az körülbelül ugyanannyi beteget fog elveszteni. Kétségtelenül el kell ismerni a sebészi részről gyakran felhozett érvet, hogy ha válogatás nélkül műtét alá kerülnek a könnyű és súlyos esetek, akkor a műtéti halálozás lényeges csökkenésre számíthatunk. A belorvosi és sebészi therápia összeegyeztetése, a szoros együttműködés az, ami a gyógyulási eredményeket lényegesen feljavíthatja. Magam bevallom, hogy a műtéttől való túlságos félelmet helytelennek tartom és azt hiszem, hogy ma többször és hamarább kell operáltatnunk mint az általában szokásos. Elismerem, hogy kezdetben általában belorvosi kezelés a leghelyesebb, de annak minden eszközével és semmiesetre sem avval a tudattal, hogy a hyperthyreosis nem sebészi, hanem belgyógyászati megbetegedés; értem ezalatt azt, hogy a műtéti megoldás szükségességének lehetőségét már a kezdetkezdetén minden esetben mérlegelni kell és a therápia folyamán állandóan ébren kell tartani. A belorvosi therápia lényeges fejlődésére minden remény megvan ugyan de ma az a helyzet, hogy addig Basedow-betegeinkkel szemben igen sok esetben más választásunk nincs, mint az idejében való műtéti beavatkozás. Az akut hyperthyreosis — ideszámít az akutan támadó súlyos jódbasedow is — műtéti kezelése alig kerülhető el. Ha a röntgentherapia két turnusa (egy turnusra általában 500 r-t számítok) 1—1 hónap—6 hét időközben végezve lényeges eredménnyel nem jár, késedelem nélkül műtétnek kell következni és méginkább, ha az első röntgenturnus után a rosszabbodás fokozódik. Első eset 1003