Orvosi Hetilap, 1937. november (81. évfolyam, 45-48. szám)
1937-11-06 / 45. szám
1937.45 sz. ORVOSI HETILAP gyakori a kötőszövetes callus a törés helyén, vagy a lecsiszolt felszínű törvégékből kialakult álízület, mely a megterhelés pillanatában kellő támpontot nem nyújt és a járást bizonytalanná és fájdalmassá teszi. A feleletet erre részben a bonctani viszonyok, részben bizonyos klinikai észlelések adják, amelyeket a múltban kevés figyelemre méltattak. A törvégek hiányos összecsontosodása a medikális combnyaktörések esetében tehát különböző okokra vezethető vissza. A múltban a combnyak hiányos gyógyulási hajlamában jelentős szerepe volt a combfejecset, a lig. teresen át ellátó érnek. Az újabb irodalomban a lig. teresen át történő Vérellátásnak már kisebb szerep jut, sőt vannak olyanok is, akik ennek jelentőségét nem ismerik el. Érdekesek Chandler és Kreuscher 1932-ben ismertetett vizsgálatai, akik a combfejecsnek a lig. teresen át történő vérellátását tanulmányozták, 114 esetben hullákon végezve vizsgálatot megállapították, hogy az esetek mindegyikében a lig. teres tápláló ere ki volt mutatható. Beigazolódott továbbá az is, hogy a teresből jövő ér egyesül a combfej máshonnan jövő ereivel. Az utóbbinak jelentősége abban van, hogy a nyak subcapitalis törésénél a combfej vérellátásának egy részét elveszíti és a törött combfejes vérellátás szempontjából csak arra a vérmennyiségre van utalva, mely a törésen át jut el oda. Ha el is kell ismernünk, hogy a combnyaktörés gyógyulása szempontjából vannak ennél még ,más és jóval nagyobb jelentőségű tényezők, ezen különleges bonctani viszonyokból származó vérellátási zavar mégsem hagyható figyelmen kívül. Feltehető ugyanis, hogy nemcsak a lig. terest elszakító ficamoknál szenved a comikfejecs vérellátása, hanem zavar áll be a törések azon eseteiben is, amikor a fejecs esetleges torsiója folytán a szalag és a benne futó ér ha nem is szakad el, de olyan mértékben zúzódik, vagy csavarodik, hogy az ér árterének megkisebbedése a hiányos vérellátást magyarázni képes. Ha nem is tulajdonítunk ennek a körülménynek túlságos nagy jelentőséget és ha nem is helyezkedünk Axhausen álláspontjára, aki a fejecs elhalását mediális törések esetén feltűnően gyakran látta, valószínűnek kell tartanunk, hogy a hiányos gyógyuláshoz a vérellátás zavarai is hozzájárulhatnak, ahogy befolyásolhatják a fejecs késői eltorzulását is. Ez az elgondolás egyezik Schmarl vizsgálataival is, aki a comb ficamai után mutatkozó fejelváltozásokat a lig teres sérüléseire vezeti vissza. A gyógyulást kedvezőtlenül befolyásolhatja még a törés helyén mutatkozó csontelhalás és csontfelszívódás. A combnyaktörések viselkedését hónapok miulva röntgent fel vizsgálva, az esetek bizonyos százalékában a combnyak megrövidülését, megrokkanását észleljük, ami a csontállomány pusztulására, felszívódására vezehető vissza. Helyesen mondja Johansson, hogy a combnyai csontállomány pusztulásának okát nem látjuk minden esetben tisztán, miután maga az erőművi behatás is elpusztíthatja a csontállomány egy részét. Schmorl is megemlékezik egy esetről, amelyben az erőművi behatás mintegy 1 -2 cm-nyi szélességű csontdarabot pusztított el. Ezzel szemben az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a törést kísérő vérellátási zavarok is hozzájárulhatnak a csont körülírt elhalásához. Policard és Lerich, valamint König és iskolája a töréssel járó vérbőségnek fokozott csontfelszívóképességet tulajdonít, ami szintén a csontállomány pusztulásához vezethet. A fentiek összegezéséből kiderül, hogy erőművi behatással járó elsőleges csontelhalás, valamint a törést követő helyi szövődmények, számbavéve a különleges bonctani viszonyokat, olyan helyzetet teremthetnek, amely kedvezőtlenül befolyásolhatja a csont összegyógyulását. A legnagyobb jelentősége a medialis combnyaktörések gyógyulása szempontjából az osteosynthesisnek van, ami azt jelenti, hogy úgy itt, mint más csövescsontok törései esetében is, a törvégeket iparkodjunk a lehetőség szerint tökéletesen összeállítani, illetőleg egyesíteni. Whitman, Löfberg és Lorenz-nek érdeme, hogy a fenti kérdéssel behatóan foglalkoztak és különösen Whitman olyan gipszelési módszert dolgozott ki, amelynek segítségével a törést nemcsak rögzítette, hanem megfelelő fogások alkalmazásával a törvégeket olyan irányba hozta, hogy azok egymással szembekerülve, csontosan összegyógyulhattak. A Whitman-féle gipszkötéssel kezelt esetek lényegesen jobbak voltak mint azok, amelyeket a múltban láttunk és a csontos összegyógyulás az esetek jóval nagyobb százalékában következett be. Mint minden eljárásnak, úgy a Whitman-féle módszernek is vannak hátrányai és ezek között első helyen áll a hatalmas nagyságú, a mellkasra is felérő gipszkötés, amit nem minden beteg tűr egyformán jól. Érthető tehát, hogy mindig voltak egyesek, akik a Whitman-féle gipszkötés helyett a combnyaktörések helybentartását más módon törekedtek keresztülvinni, nevezetesen a törvégek szögelésével. Nehéz volna felsorolni mindazokat a kísérleteket, amelyek a combnyak szögelésével iparkodtak a törés gyógyulását biztosítani és ezzel kiküszöbölni azokat a kellemetlenségeket, amelyek a törzsre felérő gipsz hordásával járnak. Alig van nagyobb törésanyagon dolgozó sebész, aki valamilyen szögelési módot meg ne kísérelt volna, jobb, vagy rosszabb eredménnyel. A múlt ilyen irányú törekvései eredménytelenek maradtak, egyrészt azért, mert a szög henger alakjánál fogva nem volt alkalmas a rögzítésre és a nyak elfordulása a szög meglazulását eredményezte. Hozzájárult ehhez többnyire az is, hogy a törtvégek egyáltalán nem, vagy csak rosszul váltak helyzetévé. Valamennyiünk által ismert Albee-nek szépen kigondolt és kidolgozott eljárása, aki fémszög helyett hengeralakú, különleges eszközökkel kiesztergályozott sípcsont-darabot ültetett át. Az eljárás körülményessége és talán a felszerelés drágasága módszerét nem tudta általánossá tenni. A hengeralakú, különféle anyagból készült szögektől eltérően a szögelés technikájában teljesen új elgondolást jelent Smith—Petersen szögelési módszere, akik erre a célra nem henger alakú, hanem szárnyas szöget használtak, amely úgy van alkotva, hogy finoman és élesre csiszolt szárnyaival nemcsak a csontállományt kímélte, hanem a csont nyakába ékelődve a szöget erősen lehorgonyozta és annak elfordulását biztosan megakadályozta. Ez az eljárás életképesnek bizonyult, mert a szakemberek mind szélesebb réteget alkalmazták és Felsenreich az irodalomból 400 szögell combnyaktöréses esetről számol be akkor, amikor a fenti eljárással elért tartós eredményeket kutatta. A pécsi sebészeti klinika viszonylagosan nagy törésianyagán (9 év alatt 3000 törés, ebből 53 medialis és 69 lateralis combnyaktörés) a medialis combnyaktörések esetében az utolsó három évben a Simthy Petersen-féle eljárást alkalmazták. Az eljárás lényege abból áll, hogy a beteget rövidesen törés után a műtőben rögzített lábakkal nyujtós készülékre tesszük. Erre a célra a Böhler által ajánlott nyujtókészüléket használjuk, amelyen nemcsak a törvégeket igazítjuk be, hanem magát a műtétet is végrehajtjuk. A combnyaktörés oldalán a tomportájat feltárjuk és a szárnyas szeget kellő irányban a combnyakon át a fejecsbe verjük (1. és 2. ábra.) A törvégek helyes beékelése és a szögbeverés módjai különbözőek. Miután a 1121