Orvosi Hetilap, 1937. november (81. évfolyam, 45-48. szám)

1937-11-06 / 45. szám

1937.45 sz. ORVOSI HETILAP gyakori a kötőszövetes callus a törés helyén, vagy a le­csiszolt felszínű törvégékből kialakult álízület, mely a megterhelés pillanatában kellő támpontot nem nyújt és a járást bizonytalanná és fájdalmassá teszi. A feleletet erre részben a bonctani viszonyok, részben bizonyos klinikai észlelések adják, amelyeket a múltban kevés figyelemre méltattak. A törvégek hiányos összecsontosodása a medik­­ális combnyaktörések esetében tehát különböző okokra ve­zethető vissza. A múltban a combnyak hiányos gyógyulási hajlamában jelentős szerepe volt a combfejecset, a lig. te­resen át ellátó érnek. Az újabb irodalomban a lig. teresen át történő Vérellátásnak már kisebb szerep jut, sőt vannak olyanok is, akik ennek jelentőségét nem ismerik el. Érde­kesek Chandler és Kreuscher 1932-ben ismertetett vizs­gálatai, akik a combfejecsnek a lig. teresen át történő vérellátását tanulmányozták, 114 esetben hullákon végezve vizsgálatot megállapították, hogy az esetek mindegyikében a lig. teres tápláló ere ki volt mutatható. Beigazolódott továbbá az is, hogy a teresből jövő ér egyesül a combfej máshonnan jövő ereivel. Az utóbbinak jelentősége abban van, hogy a nyak subcapitalis törésénél a combfej vér­ellátásának egy részét elveszíti és a törött combfeje­s vér­ellátás szempontjából csak arra a vérmennyiségre van utalva, mely a törésen át jut el oda. Ha el is kell ismer­nünk, hogy a combnyaktörés gyógyulása szempontjából vannak ennél még ,más és jóval nagyobb jelentőségű té­nyezők, ezen különleges bonctani viszonyokból származó vérellátási zavar mégsem hagyható figyelmen kívül. Fel­tehető ugyanis, hogy nemcsak a lig. terest elszakító fica­moknál szenved a comikfejecs vérellátása, hanem zavar áll be a törések azon eseteiben is, amikor a fejecs esetleges torsiója folytán a szalag és a benne futó ér ha nem is szakad el, de olyan mértékben zúzódik, vagy csavarodik, hogy az ér árterének megkisebbedése a hiányos vérellátást magyarázni képes. Ha nem is tulajdonítunk ennek a körülménynek túl­ságos nagy jelentőséget és ha nem is helyezkedünk Axhau­­sen álláspontjára, aki a fejecs elhalását mediális törések esetén feltűnően gyakran látta, valószínűnek kell tarta­nunk, hogy a hiányos gyógyuláshoz a vérellátás zavarai is hozzájárulhatnak, ahogy befolyásolhatják a fejecs késői eltorzulását is. Ez az elgondolás egyezik Schmarl vizs­gálataival is, aki a comb ficamai után mutatkozó fejelvál­tozásokat a lig­ teres sérüléseire vezeti vissza. A gyógyulást kedvezőtlenül befolyásolhatja még a törés helyén mutatkozó csontelhalás és csontfelszívódás. A combnyaktörések viselkedését hónapok miulva röntgent fel vizsgálva, az esetek bizonyos százalékában a combnyak megrövidülését, megrokkanását észleljük, ami a csont­­állomány pusztulására, felszívódására vezehető vissza. He­lyesen mondja Johansson, hogy a combnyai csontállomány pusztulásának okát nem látjuk minden esetben tisztán, miután maga az erőművi behatás is elpusztíthatja a csont­­állomány egy részét. Schmorl is megemlékezik egy eset­ről, amelyben az erőművi behatás mintegy 1­­ -2 cm-nyi szélességű csontdarabot pusztított el. Ezzel szemben az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a törést kísérő vér­ellátási zavarok is hozzájárulhatnak a csont körülírt el­halásához. Policard és Lerich, valamint König és iskolája a töréssel járó vérbőségnek fokozott csontfelszívóképessé­get tulajdonít, ami szintén a csontállomány pusztulásához vezethet. A fentiek összegezéséből kiderül, hogy erőművi be­hatással járó elsőleges csontelhalás, valamint a törést követő helyi szövődmények, számbavéve a különleges bonctani viszonyokat, olyan helyzetet teremthetnek, amely kedvezőtlenül befolyásolhatja a csont összegyógyulását. A legnagyobb jelentősége a medialis combnyaktöré­sek gyógyulása szempontjából az osteosynthesisnek van, ami azt jelenti, hogy úgy itt, mint más csövescsontok tö­rései esetében is, a törvégeket iparkodjunk a lehetőség szerint tökéletesen összeállítani, illetőleg egyesíteni. Whit­­man, Löfberg és Lorenz-nek érdeme, hogy a fenti kérdés­sel behatóan foglalkoztak és különösen Whitman olyan gipszelési módszert dolgozott ki, amelynek segítségével a törést nemcsak rögzítette, hanem megfelelő fogások alkalmazásával a törvégeket olyan irányba hozta, hogy azok egymással szembekerülve, csontosan összegyógyul­hattak. A Whitman-féle gipszkötéssel kezelt esetek lénye­gesen jobbak voltak mint azok, amelyeket a múltban lát­tunk és a csontos összegyógyulás az esetek jóval nagyobb százalékában következett be. Mint minden eljárásnak, úgy a Whitman-féle mód­szernek is vannak hátrányai és ezek között első helyen áll a hatalmas nagyságú, a mellkasra is felérő gipszkötés, amit nem minden­ beteg tűr egyformán jól. Érthető tehát, hogy mindig voltak egyesek, akik a Whitman-féle gipsz­kötés helyett a combnyaktörések helybentartását más módon törekedtek keresztülvinni, nevezetesen a törvégek szögelésével. Nehéz volna felsorolni mindazokat a kísérleteket, amelyek a combnyak szögelésével iparkodtak a törés gyó­gyulását biztosítani és ezzel kiküszöbölni azokat a kelle­metlenségeket, amelyek a törzsre felérő gi­psz hordásával járnak. Alig van nagyobb törésanyagon dolgozó sebész, aki valamilyen szögelési módot meg ne kísérelt volna, jobb, vagy rosszabb eredménnyel. A múlt ilyen irányú tö­rekvései eredménytelenek maradtak, egyrészt azért, mert a szög henger alakjánál fogva nem volt alkalmas a rög­zítésre és a nyak elfordulása a szög meglazulását ered­ményezte. Hozzájárult ehhez többnyire az is, hogy a tört­­végek egyáltalán nem, vagy csak rosszul váltak helyze­tévé. Valamennyiünk által ismert Albee-nek szépen ki­gondolt és kidolgozott eljárása, aki fémszög helyett hengeralakú, különleges eszközökkel kiesztergályozott síp­csont­-darabot ültetett át. Az eljárás körülményessége és talán a felszerelés drágasága módszerét nem tudta ál­talánossá tenni. A hengeralakú, különféle anyagból készült szögektől eltérően a szögelés technikájában tel­jesen új elgondolást jelent Smith—Petersen szögelési módszere, akik erre a célra nem henger alakú, hanem szárnyas szöget használ­tak, amely úgy van alkotva, hogy finoman és élesre csi­szolt szárnyaival nemcsak a csontállományt kímélte, ha­nem a csont nyakába ékelődve a szöget erősen lehorgo­nyozta és annak elfordulását biztosan megakadályozta. Ez az eljárás életképesnek bizonyult, mert a szakemberek mind szélesebb réteget alkalmazták és Felsenreich az irodalomból 400 szögell combnyaktöréses esetről számol be akkor, amikor a fenti eljárással elért tartós eredmé­nyeket kutatta. A pécsi sebészeti klinika viszonylagosan nagy törési­­anyagán (9 év alatt 3000 törés, ebből 53 medialis és 69 lateralis combnyaktörés) a medialis combnyaktörések esetében az utolsó három évben a Simthy Petersen-féle eljárást alkalmazták. Az eljárás lényege abból áll, hogy a beteget rövidesen törés után a műtőben rögzített lábak­kal nyujtós készülékre tesszük. Erre a célra a Böhler által ajánlott nyujtókészüléket használjuk, amelyen nemcsak a törvégeket igazítjuk be, hanem magát a műtétet is végrehajtjuk. A combnyaktörés oldalán a tomportájat fel­tárjuk és a szárnyas szeget kellő irányban a combnyakon át a fejecsbe verjük (1. és 2. ábra.) A törvégek helyes beékelése és a szögbeverés módjai különbözőek. Miután a 1121

Next