Orvosi Hetilap, 1938. április (82. évfolyam, 14-18. szám)

1938-04-02 / 14. szám

306 ORVOSI HETILAP 1938. 14. sz. pillarisok kitágulása és a fehérvérsejtek kivándorlása. A fehérvérsejtek felhalmozódásának célja nem csak a lábot okozó tényező­ körülhatárolása és annak ártalmatlanná tétele az egész szervezet szempontjából, hanem azon fe­lül, még az ártalmatlanná tett anyag, illetve elhalt szö­­vettrészeki kiküszöbölése és a keletkezett anyaghiány pótlása is. A gyulladások közül leggyakrabban a bakté­riumos eredetűek fordulnak elő. A baktériumok és az emberi szervezet életkörülményei nagyjából azonosak. A számukra kedvező talajon könnyein elszaporodnak és megszaporodásukkal az egész szervezetet romlásba dön­tik. Sokkal kevésbbé veszedelmesek a szervezetre nézve a chemiai, vagy mechanikai eredetű lobosodások. Ha a keletkezett seb csírátlan marad, amennyiben a sérülés maga nem volt életveszélyes, a szervezet ezeket rend­szerint könnyen kiheveri, érthető tehát, hogy a bakté­riumos eredetű gyulladások miiért járnak nagyobb hae­­matológiai visszahatással. Ezt általában úgy szokták ki­fejezni, hogy fokig csak a mesenohymás eredetű szervek megbetegedései okoznak jellemzőbb haematolo­giai elvál­tozásokat. Ez annál kevésbbé pontos körülírás, mert lé­nyegében n­em a mesenchymán van a hangsúly, hanem azon, hogy éppen a mesenchymás szervek megbetegedé­sei szoktak infectiósus eredetűek lenni. Természetes ezek alapján, a ho­gy­­a helyi fertőzés ár­talmatlanná tétele köz­ben igen sok segmentált fehérvér­sejt megy tönkre. A pusztulás nagyságát mindenkor a genyképződés foka jelzi. Arról, hogy egy nagyobb genye­­déskor milyen hihetetlen mennyiségű fehérvérsejt pusz­tulhat el, fogalmat alkothatunk magunknak, ha számí­tásba vesszük, hogy 1 nem fehérvérsejtpép átlagosan 5 milliárd fehérvérsejtet tartalmaz. Teljesen elképzelhe­tetlen, hogy ebből a főleg baktériumokból és szétesett fehérvérsejtekből keletkező ibomlástermékek­ből valami fel ne szívódjék. Azt hiszem közel járok a valósághoz, midőn az E. F. Müller hangoztatta vegetatív idegrend­szerbeli tónusvéltozás helyett ezeket a felszívódott bom­lástermékeket tartom a leukoeytosist szabályozó ténye­zőknek. Ha a folyamat nem áll meg keletkezése helyén, hanem a kórokozók belekerülnek a keringésbe és így a fertőzés általánossá válik, igen heves általános tünetek (hidegrázás, láz, stb.) kíséretében nagyfokú leukopenia kielel­k jeszik. A leukopenia oka, mint fentebb láttuk, a keringő fehérvérsejtek szétesése. Azt hiszem, hogy a kí­sérő hidegrázás és láz sem egyéb, mint a fehérvérs­ejt­­bomlástermékek proteinreactiója. Minél több fehérvérsejt esik szét, annál súlyosabb a kísérő proteinshok. Ez a jelenség teljesen hasonló a maláriás lázroham kezdetén észlelhető vörösvérsejtszéteséshez. Csakhogy malária ese­tén a vörösvérsejtek oldódása váltja­­ a hidegrázást, a fertőzéses leukopen­iánál ellen­ben fehérvérsejtszétesés. A fertőzött góc helyén felhalmozódó leukocytabom­­lásterm­ékek fehérvérsejtszaporító és az általánossá vált fertőzés fehérvérsejtpusztító hatása legtöbbször termé­szetesen egy időben, játszódik le­. E k­ét tényező szabja meg a leukocytoreactio minőségét oly értelemben, hogy a bomlástermékek szaporító hatása leukocytosisban és balratolódásban, a baktériumok pusztító hatása pedig leukopeniában nyilvánul meg. Nem kell azonban azt hin­nünk, hogy a helyi leukocytosis f­ehérvérs­ejtfelhalmo­zó­­dást előidéző és a vérbe jutott baktériumok fehérvérsejt­­pusztító hatása között valamilyen lényeges különbség van. A két jelenség tulajdonképen azonos. A helyi leuko­cytosis célja, mint mondottam, a parenterálisan került kórokozó megsemmisítése. A kórokozó ugyanis a neki kedvező körülmények között szaporodni igyekszik. Az in­­fectio helyén tömegesen jelentkező fehérvérsejtek viszont ezt immunanyagok termelésével és phagocytosissal pró­bálják meggátolni. A fehérvérse­jtpusztulás eredménye a genyképződés. Teljesen hasonló folyamat játszódik le a vérben is. A leukopenia lényegében tehát teljesen azo­nos a helyi genyedéssel, de mivel itt az elpusztult fehér­vérsejtek nem halmozódhatnak fel, m­ert a vér áramlása lehetetlenné teszi, látható genyképződés nincsen. Az el­pusztult fehérvérsejteket a reticuloendothelialis elemek távolítják el a vérpályából. A leukopeniát tehát egészen jogosan a vér ge­nyedéses folyamatának is nev­ezhetnők. A bomlástermékek szerepére visszatérve arra lehet­ne gondolnunk, hogy minit csontvelőinger elsősorban talán a magfehérjék nucleinsavtartalma jöhet be szóba. A húgysavreactio lezajlása mutatja, hogy nagyobb fehér­­vérsejtpusztulás esetén egy-két óra alatt már jelentős mennyiségű húgysav képződhet. Ez egyszersmind azt is bizonyítja, hogy a magfehérjék bomlása úgyszólván per­cek alatt megindul. Az időbeli összefüggés magában is igen valószínűvé teszi, hogy a bomlástermékek vérben megjelenése váltja ki a bekövetkező csontvelőreactiót. Arra vonatkozólag, hogy a valóban hatásos bomlástermé­kek tényleg a nucleinsav vagy esetleg más vegyületek további kísérletek fognak felvilágosítást adni. Az inger­­anyagok keletkezési helye ezek szerint nemcsak a­z öntözéses góc, hanem képződnek az őrpályában is, sőt minden való­színűség szerint a vérben éppen a leukopenia tető­pontján a szövetek baktériumokkal elözönlése idején érik el leg­nagyobb töménységüket. Ennek következménye lehet az az óriási haematológiai visszahatás, a­mi egyidejűleg hihe­tetlen regeneratióban és ugyanakkor óriási pusztulásban is nyivánul meg, s melynek gyorsan jelentkező következ­ménye a rossz jóslatú súlyos leukopeniás balratolódás. Ezek megismerése után a leukocytosis és leukopenia kérdését egészen más alapon kell tárgyalnunk. E folya­matokban három tényező szerepel. 1. A csontvelő állapota, 2. A fehérvérsejtképződés, 3. A fehérvérsejtpusztulás. E három tényező egymással mindenkor szoros összefüggés­ben van. A fehérvérsejtreactio szempontjából elsősorban a csontvelő szöveti szerkezete,­­és térfogata fontos. Tekint­ve, hogy a vöröscsontvelő sejtekkel teljesen meg van töm­ve és rendesen egyensúlyban lévő vérképkor csak a szük­séges utánpótlásnak megfelelő vörös- és fehérvérsejtképző rész áll rendelkezésre, jelentékenyebb fehérvérsejtszük­séglet esetén a myeloid rész megnagyobbodik, de nem az erythropoetikus rész rovására, hanem a zsi­rvelő helyét foglalja el. A rendelkezésre álló hely nagysága miatt a csontvelő rendkívül nagy fehérvérsejtszükségleteket is aránylag rövid idő alatt ki t­u­d elégíteni. Igen gyors, vagy túlságosan nagy pusztuláskor azonban nincs elég idő tér­­fonyatnövekedésre és ezért a sürgős szükséglet fedezésére elsősorban a csontvelő minősége változik meg s csak ké­sőbb növekszik a térfogat, így kerülnek túlsúlyra a csont­velőben a szokatlanul éretlen fehérvérsejtalakok. Minél nagyobb a szükséglet, annál inkább kerülnek be a ke­ringésbe is félig érett sejt­ek, mert érésre elég idő nincsen. Az éretlen sejtek megszaporodását a vérben úgy magya­rázhatjuk meg talán a legjobban, ha ezeket a sejteket az elpusztult érett neutrophil sejtek pótlására készült, de időhiány miatt nem teljesen megérett sejteknek tartjuk. A fertőz­és leküzdésében az eddigi tapasztalatok szerint főleg csak az érett sejtek visznek jelentékeny szerepet. Valószínű azonban, hogy ha kimerült az érett sejtkészlet, a sz­evezet végső kétségbeesésében az életfontosságú szervműködések biztosítására megpróbál nem teljesen kész sejteket is csatasorba állítani. Úgy látszik ezeknek a sejteknek, ha nem teljes értékűek is, mégis van valami szerepük az infectio leküzdésében. Nem hinném, hogy egy­szerűen csak túlságosan fokozott, hiábavaló csontvelő-

Next