Orvosi Hetilap, 1938. október (82. évfolyam, 40-44. szám)

1938-10-01 / 40. szám

964 ORVOSI HETILAP 1938. 40. sz. részéről végzett vizsgálatok erélyesen utaltak. Főleg Környey volt az, ki mint első hívta fel a figyelmet a poliomyelitis anterior vírusának neurocytotrop hatására, utalván emberi és állatkisérleti, valamint kórszövettani tényekre. A virus elektiv módon támadja meg a mellső mozgató tekervényt, a hátsónak, az érzőnek szabadon­­hagyásával, szintúgy a gerincvelői mozgató idegsejte­ket az oldalszarvi sympathicus sejtek megkímélésével. Felette érdekes és döntő kísérleti ténye Pette-ve­l együtt, hogy az egyik oldali mellső kp. tekervénybe szúrt mé­reg a kísérleti majom ellenoldali végtagjában idézett elő bénulást, mely tény igazolja, hogy a vírus a ke­reszteződő pyramispályán halad le. Ezzel igazolva van a poliomyelitis mérgének kifejezett neurotropiája, mely egyben neurocytropia. Horányi nagyobb számú emberi esetek felhasználásával és kidolgozásával lénye­gileg egyező eredményre jutott. Rendkívül érdekesen egészíti ki ezen vizsgálati eredményeket Sántha elvi­leg igen fontos és érdekes lelete; egy pseudotabeses férfi esetében ki tudta mutatni igen intensív lobos fo­lyamat jelenlétét az összes érző gerincvelői és bizo­nyos érző agyganglionokban, minek következménye a súlyos hátsó gyökér-, illetve hátsókötéldegenerátión kívül a lehágó érző trigeminus- és vagusgyökér ugyan­ilyen természetű elfajulása volt. E lelet alapján azután szembeállítottam a poliomyelitis anteriorral a polio­myelitis posteriort, mely utóbbi esetben a vírusnak az érző agygerincvelői ganglionrendszerekkel szemben ta­núsított fajlagos, nyilván biochemiai affinitása volt a fontos mozzanat, egészen úgy, mint az agy-gerincvelői mozgató magrendszerekkel szemben poliomyelitis an­terior esetében. Ezek szerint ki van mutatva, hogy bizonyos exo­gen vírus hatásában is az idegsejtekhez lehet kötve, miképen az endogen pathogen momentum; és így fel­merül a kérdés, miben különbözik e két alak a szövet­tani képben? A felelet erre igen egyszerű: endogen magelectivitás esetében kizárólag a neuroektodermás származékok közül az idegsejtek a betegek a meso­­derma épsége mellett, míg exogen magelectivitás ese­tén még igen súlyos mesodermás kórvonás szerepel és ez a közismert hatalmas láb. Látván az idegrendszerre vonatkozólag a szövet­elemzésen alapuló neurocytogenia nagy fontosságát, mert segélyével meg tudjuk állapítani az idegrend­szeri megbetegedés pathogenesisét, jelesen a tisztára endogen jelleget, felmerül a kérdés, váljon ezen álta­lános ismertető jegyen kívül mutat-e a körfolyamat olyan különleges morphológiai elváltozásokat az ideg­sejtek szerkezete részéről, melyek magukban döntőek lehetnének az endogenia dolgában. E helyütt figyel­meztetnénk pl. az Alzheimer-féle fibrillumelváltozásra, melyet a közelmúltig jóformán fajlagosan jellemzőnek néztünk a praesenilis bántalmakra nézve, míg azután magam a 28, illetve 38 éves fivérek idegrendszerében, akik a családi merevgörcsös bénulásnak voltak képvi­selői, ezt feltaláltam, csak a beteg gócban; továbbá Fé­nyes István egy postenkephalitises egyénnek főleg extrapyramisos gócaiban szintén kimutathatta ezt a formáját az idegsejtek megbetegedésének. Hogyha ehhez hozzávesszük még azt, hogy a Tay-Sachs-féle betegségnek hatalmas heveny idegsejtpuffadásait én ugyancsak az idősült családi merevgörcsös bénulásnál láttam, de ismeretes, hogy az idegsejtek hatalmasan megduzzadhatnak exogén erőművi hatásokra is, úgy tisztán áll előttünk az a tény, hogy formai jelenségek­ben pathogenetikai vonás nem jut kifejezésre. Lénye­gesnek sokkal inkább az electivitás általános mozzanata mondható jelenlegi ismereteink szerint és így a szigorú electivitás mint általános pathologiai momentum a legmagasabb rendű, tehát fajlagos tényező az idegrend­szeri körfolyamatban. Miután pedig a szigorú electivi­tás az idegsejtekre mint a külső csiralevél származé­kaira vonatkozik, helyén lesz megismételnünk fenntebb hangsúlyozott megállapításunkat, hogy az átöröklődő akár systemás, akár ubiquitarius idegbántalmak ekto­­dermás csiralevélelectivitást jelentenek. Midőn ilyképen az alaki jelenségekben az átörök­lődő bántalmakra nézve jellegzeteset kimutatni nem tudtunk, ezzel szemben kiemelendő, hogy a legsúlyo­sabb formánál, a néhány hónap alatt halálosan vég­ződő csecsemőkori vakságos idiótaság esetében a mil­liárd idegsejtben egyformán jelentkező idegsejtdegene­­rativ figyelmeztetést jelent abban a fontos kérdésben, hogy a nagybeteg idegsejtben melyik alkatrész a leg­kezdetlegesebb bántalom tárgya? És itt nyomatékkal utalnánk a szertelen sejtduzzadás jelenségére, melyet mint megkapó kóros tüneményt csakis azzal magya­rázhatunk,­ hogy a duzzadó sejttest, illetve dendrit nyilván a szomszédos parenchymából vesz magába fo­lyadékot; mivel pedig az ily módon előállott helyi meg­­duzzadást sem a tigroidra, sem a fibrillumokra gyako­rolt ilyen hatással értelmezni nem lehet, hanem csakis a többé-kevésbé folyós és így duzzasztható hyaloplas­­mával: ezt a sejtalkatrészt kell az elsőlegesen megbete­gedett alkatrésznek tekinteni. Ehhez képest az ideg­­rendszer szervi jellegű öröklékeny betegségei alapjá­ban véve hyaloplasmabetegségek kórszövettani szem­pontból. Ennek a megállapításnak tápot ad az a tény, hogy a szertelen duzzadás jelenségét a heveny lefo­lyású Tay-Sachs-féle betegségen kívül, mint most em­lítek, a kifejezetten hosszas, több évtizedes lefolyású rendszerbántalmaknál, elsősorban a családi merevgör­csös bénulásnál is megtaláltam és így a hyaloplasmá­­nak jelentősége, mint elsődlegesen megtámadott ideg­­sejtalkatrészé, mind meggyőzőbb lett. Hogyha eddigi fejtegetéseinken áttekintünk, azt kell mondanunk, hogy az óvatos és körültekintő szö­vetelemzés módszere nekünk éppen a tisztára endo­gen idegbántalmak tekintetében nyújtott új szem­pontokat. Mert a kórfolyamat jellemzése szempontjá­ból a systemás bántalmakra illő „tényezők hármasa” (Faktorentrias) épannyira meríti ki ezeket, minthogy, a neurocytogenia fogalma az összes szervi átöröklődő idegbántalmaknak legáltalánosabb meghatározója. Elég­tétellel közölhetem, hogy a legújabb francia és belga szakirodalom komolyan kezdi méltányolni megállapí­tásainkat. Így pl. M. Dide és L. van Bogáért a juveni­lis vakságos idiótaságra vonatkozó munkájukban a kö­vetkezőt mondják: „Megfigyeléseink egyébként meg­erősítik egyikét azon kritériumoknak, melyekhez Schaf­fer joggal ragaszkodik és amelyet alapvetőnek tekint az átöröklődő családi betegségekre nézve: ez a szigorú idegsejtes válogatása a kórfolyamatnak oly értelem­ben, hogy ez utóbbi teljesen megkíméli a mesodermás elemeket.” (Dide-Bogaert: Sur l’idiotie amaurotique juvenile. — Rev. Neurologique. 1. — 1938.) Miután fentiekben megvilágítottuk a tisztára en­dogen természetű idegrendszeri elváltozás kórszövet­tani képét, hátra van figyelmeztetnünk arra a gyakor­latilag, főleg klinikailag fontos tényre, hogy a neuro­cytogenia alapján előállott kórképhez tünettanilag na-

Next