Orvosi Hetilap, 1938. október (82. évfolyam, 40-44. szám)
1938-10-01 / 40. szám
964 ORVOSI HETILAP 1938. 40. sz. részéről végzett vizsgálatok erélyesen utaltak. Főleg Környey volt az, ki mint első hívta fel a figyelmet a poliomyelitis anterior vírusának neurocytotrop hatására, utalván emberi és állatkisérleti, valamint kórszövettani tényekre. A virus elektiv módon támadja meg a mellső mozgató tekervényt, a hátsónak, az érzőnek szabadonhagyásával, szintúgy a gerincvelői mozgató idegsejteket az oldalszarvi sympathicus sejtek megkímélésével. Felette érdekes és döntő kísérleti ténye Pette-vel együtt, hogy az egyik oldali mellső kp. tekervénybe szúrt méreg a kísérleti majom ellenoldali végtagjában idézett elő bénulást, mely tény igazolja, hogy a vírus a kereszteződő pyramispályán halad le. Ezzel igazolva van a poliomyelitis mérgének kifejezett neurotropiája, mely egyben neurocytropia. Horányi nagyobb számú emberi esetek felhasználásával és kidolgozásával lényegileg egyező eredményre jutott. Rendkívül érdekesen egészíti ki ezen vizsgálati eredményeket Sántha elvileg igen fontos és érdekes lelete; egy pseudotabeses férfi esetében ki tudta mutatni igen intensív lobos folyamat jelenlétét az összes érző gerincvelői és bizonyos érző agyganglionokban, minek következménye a súlyos hátsó gyökér-, illetve hátsókötéldegenerátión kívül a lehágó érző trigeminus- és vagusgyökér ugyanilyen természetű elfajulása volt. E lelet alapján azután szembeállítottam a poliomyelitis anteriorral a poliomyelitis posteriort, mely utóbbi esetben a vírusnak az érző agygerincvelői ganglionrendszerekkel szemben tanúsított fajlagos, nyilván biochemiai affinitása volt a fontos mozzanat, egészen úgy, mint az agy-gerincvelői mozgató magrendszerekkel szemben poliomyelitis anterior esetében. Ezek szerint ki van mutatva, hogy bizonyos exogen vírus hatásában is az idegsejtekhez lehet kötve, miképen az endogen pathogen momentum; és így felmerül a kérdés, miben különbözik e két alak a szövettani képben? A felelet erre igen egyszerű: endogen magelectivitás esetében kizárólag a neuroektodermás származékok közül az idegsejtek a betegek a mesoderma épsége mellett, míg exogen magelectivitás esetén még igen súlyos mesodermás kórvonás szerepel és ez a közismert hatalmas láb. Látván az idegrendszerre vonatkozólag a szövetelemzésen alapuló neurocytogenia nagy fontosságát, mert segélyével meg tudjuk állapítani az idegrendszeri megbetegedés pathogenesisét, jelesen a tisztára endogen jelleget, felmerül a kérdés, váljon ezen általános ismertető jegyen kívül mutat-e a körfolyamat olyan különleges morphológiai elváltozásokat az idegsejtek szerkezete részéről, melyek magukban döntőek lehetnének az endogenia dolgában. E helyütt figyelmeztetnénk pl. az Alzheimer-féle fibrillumelváltozásra, melyet a közelmúltig jóformán fajlagosan jellemzőnek néztünk a praesenilis bántalmakra nézve, míg azután magam a 28, illetve 38 éves fivérek idegrendszerében, akik a családi merevgörcsös bénulásnak voltak képviselői, ezt feltaláltam, csak a beteg gócban; továbbá Fényes István egy postenkephalitises egyénnek főleg extrapyramisos gócaiban szintén kimutathatta ezt a formáját az idegsejtek megbetegedésének. Hogyha ehhez hozzávesszük még azt, hogy a Tay-Sachs-féle betegségnek hatalmas heveny idegsejtpuffadásait én ugyancsak az idősült családi merevgörcsös bénulásnál láttam, de ismeretes, hogy az idegsejtek hatalmasan megduzzadhatnak exogén erőművi hatásokra is, úgy tisztán áll előttünk az a tény, hogy formai jelenségekben pathogenetikai vonás nem jut kifejezésre. Lényegesnek sokkal inkább az electivitás általános mozzanata mondható jelenlegi ismereteink szerint és így a szigorú electivitás mint általános pathologiai momentum a legmagasabb rendű, tehát fajlagos tényező az idegrendszeri körfolyamatban. Miután pedig a szigorú electivitás az idegsejtekre mint a külső csiralevél származékaira vonatkozik, helyén lesz megismételnünk fenntebb hangsúlyozott megállapításunkat, hogy az átöröklődő akár systemás, akár ubiquitarius idegbántalmak ektodermás csiralevélelectivitást jelentenek. Midőn ilyképen az alaki jelenségekben az átöröklődő bántalmakra nézve jellegzeteset kimutatni nem tudtunk, ezzel szemben kiemelendő, hogy a legsúlyosabb formánál, a néhány hónap alatt halálosan végződő csecsemőkori vakságos idiótaság esetében a milliárd idegsejtben egyformán jelentkező idegsejtdegenerativ figyelmeztetést jelent abban a fontos kérdésben, hogy a nagybeteg idegsejtben melyik alkatrész a legkezdetlegesebb bántalom tárgya? És itt nyomatékkal utalnánk a szertelen sejtduzzadás jelenségére, melyet mint megkapó kóros tüneményt csakis azzal magyarázhatunk, hogy a duzzadó sejttest, illetve dendrit nyilván a szomszédos parenchymából vesz magába folyadékot; mivel pedig az ily módon előállott helyi megduzzadást sem a tigroidra, sem a fibrillumokra gyakorolt ilyen hatással értelmezni nem lehet, hanem csakis a többé-kevésbé folyós és így duzzasztható hyaloplasmával: ezt a sejtalkatrészt kell az elsőlegesen megbetegedett alkatrésznek tekinteni. Ehhez képest az idegrendszer szervi jellegű öröklékeny betegségei alapjában véve hyaloplasmabetegségek kórszövettani szempontból. Ennek a megállapításnak tápot ad az a tény, hogy a szertelen duzzadás jelenségét a heveny lefolyású Tay-Sachs-féle betegségen kívül, mint most említek, a kifejezetten hosszas, több évtizedes lefolyású rendszerbántalmaknál, elsősorban a családi merevgörcsös bénulásnál is megtaláltam és így a hyaloplasmának jelentősége, mint elsődlegesen megtámadott idegsejtalkatrészé, mind meggyőzőbb lett. Hogyha eddigi fejtegetéseinken áttekintünk, azt kell mondanunk, hogy az óvatos és körültekintő szövetelemzés módszere nekünk éppen a tisztára endogen idegbántalmak tekintetében nyújtott új szempontokat. Mert a kórfolyamat jellemzése szempontjából a systemás bántalmakra illő „tényezők hármasa” (Faktorentrias) épannyira meríti ki ezeket, minthogy, a neurocytogenia fogalma az összes szervi átöröklődő idegbántalmaknak legáltalánosabb meghatározója. Elégtétellel közölhetem, hogy a legújabb francia és belga szakirodalom komolyan kezdi méltányolni megállapításainkat. Így pl. M. Dide és L. van Bogáért a juvenilis vakságos idiótaságra vonatkozó munkájukban a következőt mondják: „Megfigyeléseink egyébként megerősítik egyikét azon kritériumoknak, melyekhez Schaffer joggal ragaszkodik és amelyet alapvetőnek tekint az átöröklődő családi betegségekre nézve: ez a szigorú idegsejtes válogatása a kórfolyamatnak oly értelemben, hogy ez utóbbi teljesen megkíméli a mesodermás elemeket.” (Dide-Bogaert: Sur l’idiotie amaurotique juvenile. — Rev. Neurologique. 1. — 1938.) Miután fentiekben megvilágítottuk a tisztára endogen természetű idegrendszeri elváltozás kórszövettani képét, hátra van figyelmeztetnünk arra a gyakorlatilag, főleg klinikailag fontos tényre, hogy a neurocytogenia alapján előállott kórképhez tünettanilag na-