Orvosi Hetilap, 1939. április (83. évfolyam, 13-17. szám)

1939-04-01 / 13. szám

1939. 13. sz. ORVOSI HETILAP­ ján a sejtek egymás közötti, a sejtközti szövetelemekkel és a szervezet egészével fennálló vonatkozásait értel­mezni. Az „i­­tercelluláris theoria” a sejtközötti kötőszöveti rost rendszer keletkezésére, természetére és jelentősé­gére vonatkozó, a szerződés problémájára irányított rendszeres szövettani, kísérleti biológiai, szövettenyész­tési, mikromanipulációs, mikrokinematográfiai vizsgá­latok és „modellkísérletek” hosszú sorozatának majd két évtizeden át gyűjtött eredményein alapul. A szervezet sejtjei és egésze közötti vonatkozások megítélésének központjában a kötőszövetprobléma áll, amelynek legrégebben és leghevesebben vitatott kérdése a sejtközötti alapállomány és a rostok keletkezésére, a „fibrogenesisre” irányul. A vita visszanyúlik majd két­száz év előttre, Albrecht von Haller rostelméletéig, amely szerint az állati szervezet kizárólag, minden ré­szét láthatatlanul átható rostokból („fibra”) és alaktalan masszából áll. Schwann szerint a sejtek közötti alap­állomány a „cystoblastemának” sejtek képzésére fel nem használt maradványa a rostok, a kötőszöveti sejtek szét­hasadásából származnak, míg Henle szerint a „cysto­­blastemá”ból. Schultze és Flemming-től kezdve napja­inkig igen sokan az „intracelluláris” rostkeletkezés hí­vei, a rostokat a „fibroblastok” közvetlen származékainak tekintik, amelyekből ecsetszerű felrostozódásuk, (Mar­­chand) felületükről történő legombolyodás (Swoff) vagy a széli „exoplasma” különböződése útján termelődné­nek, a sejtekével azonos életképességük megtartásával. Az „extracellularis” rostkeletkezés mellett taglaltak ál­lást Henle, Ebner és többen, a rostokat a sejtek élette­len váladékából a sejtek közreműködésével, vagy anél­kül származtatták a fibrinkiválás módjára, alvadás (Bastsell, Nageotte), vagy kolloidális átalakulás (Heringa, Maximon) útján. A rostakeletkezés kérdését rögzített, festett metszetek vizsgálata alapján sok évtizeden át folytatott vitatkozással sem sikerült eldönteni. A sejt­közötti állomány és rostok élő, vagy élettelen mivoltá­nak kérdésében is a legellentétesebb vélemények álla­nak szemben egymással, ugyancsak eldöntetlenül. Virchow nem foglalt határozottan állást ebben a kérdés­ben, a sejtközti állománynak a sejtek környezetében a „sejtterritóriumok” körében bizonyos, a sejtekről „köl­csönzött” csökkent, másod-, vagy harmadfokú életképes­séget tulajdonított. Aschoff ma is ezen az állásponton van és az élet különböző fokozatait különbözteti meg a sejt teljes élete és a fibrinrost teljes élettelensége kö­zötti átmenetben. Azok akik a sejtközötti állományt és a rostokat a protoplasma átalakulásából származtatják, általában a sejtek életképességével azonos teljes önálló táplálkozási, szaporodási, növekedési, sőt rugalmasságuk alapján „önfeszülési” képességgel ruházzák fel azokat (Stricker, Heidenhain, Marchand, Studnicka, Wasser­mann stb.), vagy mint a sejtek „élő secretumát” fogják fel. (Biedermann). A sejtenkívüli rostkeletkezés hívei a sejtközötti állományt mint a sejtek anyagcseretermékét, és az abból anyagi feltételek között kialakuló rostokat a sejtek életegységeihez viszonyítva élettelennek tekin­tik. A kötőszövetprobléma ezen, a sejttannal a legszoro­sabb vonatkozásban álló kérdései, amelyek a metszethis­­tológiai alapján megoldhatók nem voltak, a kísérleti histológiai és szövettani, kolloidchemiai és röntgen­­spektrographiai kutatás újabb eredményeinek egybe­vetésével nagy mértékben tisztázódtak. A mások és a magam szövettenyésztési kísérletei alapján nyilvánvaló lett, hogy a legfinomabb elemi kötőszöveti rostok a sej­teken kívül alakulnak ki, mégpedig, — amint azt mun­katársaimmal együtt végzett kísérletek egész sorával igazoltam és amint azt már régebben Ebner is állította — a rugalmas feszülés irányító hatása alatt. Ezen kísérletekkel azt is sikerült kimutatnunk, hogy a szövetfeszülés erővonalainak megfelelően kialakuló rostok rugalmasan nyújthatók, a szövettenyészetben is, mint a szervezet végző szövetegységeiben, összefüggő rendszert képeznek, amely a rostfeszülés, a sejtközleke­dés és a szövetnövekedés irányítása közötti vonatkozá­soknak és a sejtekkel kölcsönhatásban, a szövettenyészet nedvkeringésnek és szervszerű kialakulásának alapja, amint azt az elmúlt évek folyamán e helyen is részle­tesen ismertettem és filmen szemléltettem. Az irányított feszülés jelentőségét és az elemi kö­tőszöveti rostok rugalmas nyújthatóságát sokáig két­ségbevonták, ma már azonban általánosan elismerték, annyival is inkább, mert a rostok anyagán végzett kol­loidchemiai és röntgenstrukturanalytikai vizsgálatok is kétségtelenül igazolták. Az elemi rostrendszernek a szervezetben és a szö­­vettenyésztőben megfigyelt constructiójára és rostjainak rugalmasságára alapítottam az „elastomotoros mikro­­mechanismus” elméletét, amely szerint a szervezett sejt­élet közösségében az egyes sejtek a végső szövetelemek, hajszálerek és mirigyegységek egymás közötti és a szö­vetegységek fokozatain keresztül a szervezet egészével fenálló elemi vonatkozásainak, a nedv- és vérkeringés, az elválasztás, a felszívódás és a sejtközlekedés elemi folyamatainak mechanismusát a sejteken kívül kialakuló és kifeszülő elemi rostrendszer rugalmas nyújthatósá­­gánál fogva „activ” elasticitásával, a végső elemi szövet­­egységeken belül, helybelileg egységesen és általánosan, a neuromuscularis hatás közvetlen érvényesülése nélkül, tartja fenn és szabályozza. Az „activ elasticitás” fogalmát az izomelemek activ contractilitásával és a rugalmas rostok passiv elastici­tásával szemben a rugalmasan nyújtható elemi rostok egységes rendszerének kifeszült, energiát raktározó „fel­húzott” állapotára vonatkoztattam, azon dynamikai ké­szenlétére, hogy a hálózatára mind belülről, az egyes általa közrefogott sejtek és végső szövetegységek ré­széről, mind kívülről, a magasabbrendű szövetegységek felől érvényesülő erőhatásokat rendszerében felfogja, megossza, kiegyenlítse és azokra visszahasson. Az „activ elasticitás”, amelyet egyesek eleinte értelmetlen szó­­összetételnek „contradictio in adjecto”-nak tartottak (Plenk), éveken át sok vitára adott alkalmat. Ma már az „argyrophyl” elemi kötőszöveti rostok rugalmasságát és az egységes rendszerükben megnyilvánuló activitását, felfogásomhoz csatlakozva, általánosan helybenhagyják (Aschoff), fontos morphogenerikai tényezőnek tekintik (Fauré—Frémiét), az elemi rostrendszerben mint a szer­vezet „ionoskeletum”-ában a szövetekben régi időktől fogva elméletben feltételezett „vitalis orgasmus” (La­marck) „tonicitás”, „syntonia” (Heidenhain) és általá­ban más szövetelemekre vissza nem vezethető rugalmas jelenségek kimutatható alapja gyanánt ismerik el. (Po­­lincard.1) A kötőszöveti rostok, hártyák és rendszereik sejten­kívüli keletkezésének bizonyítására, kialakulásuk physi­­kai és chemiai feltételeinek és anyagi tulajdonságaik­nak megismerésére, a szerveződésnek a sejtekben és a sejtközötti szövetelemekben rejlő tényezőinek elkülöní­tésére és megkülönböztetésére a szervezetből kivont rostanyaggal végzett modellkísérleteim bizonyultak igen alkalmasaknak. 303

Next