Orvosi Hetilap, 1939. április (83. évfolyam, 13-17. szám)
1939-04-01 / 13. szám
1939. 13. sz. ORVOSI HETILAP ján a sejtek egymás közötti, a sejtközti szövetelemekkel és a szervezet egészével fennálló vonatkozásait értelmezni. Az „itercelluláris theoria” a sejtközötti kötőszöveti rost rendszer keletkezésére, természetére és jelentőségére vonatkozó, a szerződés problémájára irányított rendszeres szövettani, kísérleti biológiai, szövettenyésztési, mikromanipulációs, mikrokinematográfiai vizsgálatok és „modellkísérletek” hosszú sorozatának majd két évtizeden át gyűjtött eredményein alapul. A szervezet sejtjei és egésze közötti vonatkozások megítélésének központjában a kötőszövetprobléma áll, amelynek legrégebben és leghevesebben vitatott kérdése a sejtközötti alapállomány és a rostok keletkezésére, a „fibrogenesisre” irányul. A vita visszanyúlik majd kétszáz év előttre, Albrecht von Haller rostelméletéig, amely szerint az állati szervezet kizárólag, minden részét láthatatlanul átható rostokból („fibra”) és alaktalan masszából áll. Schwann szerint a sejtek közötti alapállomány a „cystoblastemának” sejtek képzésére fel nem használt maradványa a rostok, a kötőszöveti sejtek széthasadásából származnak, míg Henle szerint a „cystoblastemá”ból. Schultze és Flemming-től kezdve napjainkig igen sokan az „intracelluláris” rostkeletkezés hívei, a rostokat a „fibroblastok” közvetlen származékainak tekintik, amelyekből ecsetszerű felrostozódásuk, (Marchand) felületükről történő legombolyodás (Swoff) vagy a széli „exoplasma” különböződése útján termelődnének, a sejtekével azonos életképességük megtartásával. Az „extracellularis” rostkeletkezés mellett taglaltak állást Henle, Ebner és többen, a rostokat a sejtek élettelen váladékából a sejtek közreműködésével, vagy anélkül származtatták a fibrinkiválás módjára, alvadás (Bastsell, Nageotte), vagy kolloidális átalakulás (Heringa, Maximon) útján. A rostakeletkezés kérdését rögzített, festett metszetek vizsgálata alapján sok évtizeden át folytatott vitatkozással sem sikerült eldönteni. A sejtközötti állomány és rostok élő, vagy élettelen mivoltának kérdésében is a legellentétesebb vélemények állanak szemben egymással, ugyancsak eldöntetlenül. Virchow nem foglalt határozottan állást ebben a kérdésben, a sejtközti állománynak a sejtek környezetében a „sejtterritóriumok” körében bizonyos, a sejtekről „kölcsönzött” csökkent, másod-, vagy harmadfokú életképességet tulajdonított. Aschoff ma is ezen az állásponton van és az élet különböző fokozatait különbözteti meg a sejt teljes élete és a fibrinrost teljes élettelensége közötti átmenetben. Azok akik a sejtközötti állományt és a rostokat a protoplasma átalakulásából származtatják, általában a sejtek életképességével azonos teljes önálló táplálkozási, szaporodási, növekedési, sőt rugalmasságuk alapján „önfeszülési” képességgel ruházzák fel azokat (Stricker, Heidenhain, Marchand, Studnicka, Wassermann stb.), vagy mint a sejtek „élő secretumát” fogják fel. (Biedermann). A sejtenkívüli rostkeletkezés hívei a sejtközötti állományt mint a sejtek anyagcseretermékét, és az abból anyagi feltételek között kialakuló rostokat a sejtek életegységeihez viszonyítva élettelennek tekintik. A kötőszövetprobléma ezen, a sejttannal a legszorosabb vonatkozásban álló kérdései, amelyek a metszethistológiai alapján megoldhatók nem voltak, a kísérleti histológiai és szövettani, kolloidchemiai és röntgenspektrographiai kutatás újabb eredményeinek egybevetésével nagy mértékben tisztázódtak. A mások és a magam szövettenyésztési kísérletei alapján nyilvánvaló lett, hogy a legfinomabb elemi kötőszöveti rostok a sejteken kívül alakulnak ki, mégpedig, — amint azt munkatársaimmal együtt végzett kísérletek egész sorával igazoltam és amint azt már régebben Ebner is állította — a rugalmas feszülés irányító hatása alatt. Ezen kísérletekkel azt is sikerült kimutatnunk, hogy a szövetfeszülés erővonalainak megfelelően kialakuló rostok rugalmasan nyújthatók, a szövettenyészetben is, mint a szervezet végző szövetegységeiben, összefüggő rendszert képeznek, amely a rostfeszülés, a sejtközlekedés és a szövetnövekedés irányítása közötti vonatkozásoknak és a sejtekkel kölcsönhatásban, a szövettenyészet nedvkeringésnek és szervszerű kialakulásának alapja, amint azt az elmúlt évek folyamán e helyen is részletesen ismertettem és filmen szemléltettem. Az irányított feszülés jelentőségét és az elemi kötőszöveti rostok rugalmas nyújthatóságát sokáig kétségbevonták, ma már azonban általánosan elismerték, annyival is inkább, mert a rostok anyagán végzett kolloidchemiai és röntgenstrukturanalytikai vizsgálatok is kétségtelenül igazolták. Az elemi rostrendszernek a szervezetben és a szövettenyésztőben megfigyelt constructiójára és rostjainak rugalmasságára alapítottam az „elastomotoros mikromechanismus” elméletét, amely szerint a szervezett sejtélet közösségében az egyes sejtek a végső szövetelemek, hajszálerek és mirigyegységek egymás közötti és a szövetegységek fokozatain keresztül a szervezet egészével fenálló elemi vonatkozásainak, a nedv- és vérkeringés, az elválasztás, a felszívódás és a sejtközlekedés elemi folyamatainak mechanismusát a sejteken kívül kialakuló és kifeszülő elemi rostrendszer rugalmas nyújthatóságánál fogva „activ” elasticitásával, a végső elemi szövetegységeken belül, helybelileg egységesen és általánosan, a neuromuscularis hatás közvetlen érvényesülése nélkül, tartja fenn és szabályozza. Az „activ elasticitás” fogalmát az izomelemek activ contractilitásával és a rugalmas rostok passiv elasticitásával szemben a rugalmasan nyújtható elemi rostok egységes rendszerének kifeszült, energiát raktározó „felhúzott” állapotára vonatkoztattam, azon dynamikai készenlétére, hogy a hálózatára mind belülről, az egyes általa közrefogott sejtek és végső szövetegységek részéről, mind kívülről, a magasabbrendű szövetegységek felől érvényesülő erőhatásokat rendszerében felfogja, megossza, kiegyenlítse és azokra visszahasson. Az „activ elasticitás”, amelyet egyesek eleinte értelmetlen szóösszetételnek „contradictio in adjecto”-nak tartottak (Plenk), éveken át sok vitára adott alkalmat. Ma már az „argyrophyl” elemi kötőszöveti rostok rugalmasságát és az egységes rendszerükben megnyilvánuló activitását, felfogásomhoz csatlakozva, általánosan helybenhagyják (Aschoff), fontos morphogenerikai tényezőnek tekintik (Fauré—Frémiét), az elemi rostrendszerben mint a szervezet „ionoskeletum”-ában a szövetekben régi időktől fogva elméletben feltételezett „vitalis orgasmus” (Lamarck) „tonicitás”, „syntonia” (Heidenhain) és általában más szövetelemekre vissza nem vezethető rugalmas jelenségek kimutatható alapja gyanánt ismerik el. (Polincard.1) A kötőszöveti rostok, hártyák és rendszereik sejtenkívüli keletkezésének bizonyítására, kialakulásuk physikai és chemiai feltételeinek és anyagi tulajdonságaiknak megismerésére, a szerveződésnek a sejtekben és a sejtközötti szövetelemekben rejlő tényezőinek elkülönítésére és megkülönböztetésére a szervezetből kivont rostanyaggal végzett modellkísérleteim bizonyultak igen alkalmasaknak. 303