Orvosi Hetilap, 1951. július (92. évfolyam, 26-30. szám)

1951-07-01 / 26. szám - Zoltán Imre - Csillag Miklós: A női ivari ciklus jelenségeinek vizsgálata dialektikus szemlélet alapján

ORVOSI HETILAP 1951. 26. idején vagy a menorrhoeás időszakban, még csak nem is proliferált méhnyálkahártya mellett. Ha meg akarjuk tudni, hogy minek követ­keztében állt elő a fejlődésben a fent leírt vissza­maradás, elsősorban a szemléletet kell vizsgálat tárgyává tennünk, amelynek alapján ebben a korszakban a kutatásokat végezték, illetőleg amellyel ismereteiket megszerezték. Azt tapasz­taljuk, hogy a ciklus jelenségeinek megismerésére irányuló vizsgálatok legfontosabb, mondhatnók egyetlen törekvése volt, hogy pontosan állapítsa meg a szervezetben végbemenő történéseket és azok minden részletét elemezze. Ez a törekvés abból indult ki, hogy a természet működése töké­letes, azt kell elérni. A jelenségeket azért kívánta megismerni, hogy azokat kísérletesen vagy éppen a gyógykezeléssel kpcsolatban utánozza, nem pedig azért, hogy megismerje vagy éppen befolyá­solja a jelenségeket létrehozó erőket. Ilyen módon ez a szemlélet utánzó vagy kísér­leti és therápiás módszerei alapján, amelyek kere­sik és pótolni igyekeznek a hiányzó anyagokat vagy működéseket, substitutiós szemléletnek nevez­hető. Ennek a szemléletnek alapvető tulajdonsága, hogy az ivari ciklusban szereplő tényezőket bizo­nyos értelemben állandóaknak tekintette, annak ellenére, hogy éppen a ciklus természetéből követ­kezik, hogy az változó jelenségek sorozata. Ilyen értelemben foglalkozott a petefészek vagy agy­függelék állandóan csökkent, vagy fokozott műkö­désével, beszélt hypo- vagy hyperpestrinismusról, hypo- vagy hyperprogestatióról, vago-, sympati­­kotoniáról, a ciklus egyes szakaszainak szabályos­ságáról, egyes hormonféleségek, vagy ideghatá­sok állandó antagonismusáról stb., noha már az eddigi ismeretek birtokában is kétségtelenül meg­állapíthatta, hogy ezek az állapotok, viszonyok csak a ciklus valamely meghatározott, szűk idő­szakára lehetnek érvényesek. A felfogás, amennyiben foglalkozott változá­sokkal, kizárólag mennyiségi változásokat ismert. Szerinte minden változás valamilyen meghatáro­zott hormonnak meghatározott receptorra érvé­nyesített hatásának eredménye, a hormon nagyobb mennyisége erősebb, kisebb mennyisége enyhébb változást hoz létre. Absolut összefüggést keresett és vélt felfedezni pl. a méhnyálkahártya proli­­feratiója, vagy secretiója és a nyálkahártya­elváltozásért szerinte felelős hormon mennyisége között, vagyis úgy vélte, hogy egy bizonyos hor­mon x mennyisége mindenkor egy bizonyos X állapotát hozza létre a méhnyálkahártyának. Ebből a szempontból csak a hormonszint pilla­natnyi állapotának tulajdonított jelentőséget és nem a meglévő hormonszint viszonyának az előző vagy következő hormonszinthez. Bár tudomása volt olyan hatásokról, amelyek valamely hormon termelését meg tudják akadá­lyozni, pl. a tüszőhormon a tüszőérlelő hormon termelését, nem vette tekintetbe olyan gátló hatá­sok lehetőségét, amelyek nemcsak a hormonok ter­melődését tudják megakadályozni, hanem a szer­vezetben lévő kész vagy a szervezetbe készen vitt hormonok hatását is közömbösíteni tudják. Ilyen értelemben csak az ú. n. antihormonokról tudott, ezeknek azonban — aminthogy feltehetően nincs is — nem tulajdonított gyakorlati jelentőséget. A kutatás irányát illetőleg, miután a cél első­sorban az utánzás volt és nem a ciklust irányító és fenntartó erőknek és azok egymásra gyakorolt hatásának megismerése, a szemléletnek nem voltak egységes szempontjai: minden újonnan felmerülő jelenséget, vagy a kísérletek során felmerült részletadatot egyforma tüzetességgel igyekezett vizsgálni, minek következtében a kutatók elme­rültek a részletekben anélkül, hogy közelebb jut­hattak volna a ciklus tényleges megértéséhez. Végül ami a szemlélet legfontosabb hibájá­nak mondható, körülírt és a szervezet egészétől elvonatkoztatott rendszert állított fel. És bár aránylag hamar felmerültek adatok, amelyek a ciklust fenntartó hormonrendszer és magasabb központok, pl. a közti agy és vegetatív ideg­­rendszer kapcsolatára utaltak, mindenáron ápolta a rendszer elhatároltságának gondolatát és elha­nyagolta a magasabb központokkal való össze­függés kérdéseinek tisztázását. A ciklus rend­szerét főleg hormonológiai rendszernek tartotta, melyben általában csak az agyfüggelék, a pete­fészek és a méhnyálkahártya vesz részt, más tényezők, mint egyéb mirigyek, idegrendszer, fermentumok, vitaminok befolyásolhatják ugyan, de csak ezek működésbeli zavarai esetén. E szer­vek vagy anyagok, élettani körülmények között nem visznek szerepet a ciklus létrejöttében, ill. lefolyásában. A kutatásban az analysist synthesisnek kell követnie. A megszerzett ismeretekből össze kell állítani a törvényszerűségeket, meg kell állapítani az összefüggéseket. Ha ebből a szempontból vizs­gáljuk a nőgyógyászati endokrinológia tudomá­nyát, megállapíthatjuk, hogy ennek egyetlen felhasználható synthesise, a petefészek és agy­függelék egymást és a cyklust szabályozó műkö­dése, ugyancsak az 1920-as években alakult ki. Mint már említettük, az azóta nyert adatokban és az ezek köré épített elméletekben egyre több ellentmondás ismerhető fel. Egy a sok ismert tapasztalat közül pl., hogy lactatiós amenorrhoea alatt lehetséges fogamzás, amely jelenség szem­­benáll az elmélettel, mellyel a lactatiós amenorr­hoea létrejöttét magyarázzák (Voss). Eszerint ugyanis a petefészekben, vagy a mellékvesében a prolactin hatására sárgatesthormon- hatású anyag termelődik, mely megakadályozza a tüszőérést, így vagy nem lehetne fogamzás, mert nincs érő tüsző, vagy a secretiós phasisnek megfelelő képet kellene találnunk a méhnyálkahártyán, ami azon­ban általában nem mutatható ki. Az elméletek egyre kevesebb útmutatással szolgálnak a gyógyítással kapcsolatban, mely ma már alig áll másból, mint a különböző hormon­féleségek ötletszerű adagolásából. Ott tartunk, hogy a hormontherápia tisztán tapasztalati és sokszor szöges ellentétben áll az elmélettel. Minden sikeres therápiás beavatkozáshoz úgyszól­ván külön elmélettel vagyunk kénytelenek utólag .

Next