Orvosi Hetilap, 1951. július (92. évfolyam, 26-30. szám)
1951-07-01 / 26. szám - Zoltán Imre - Csillag Miklós: A női ivari ciklus jelenségeinek vizsgálata dialektikus szemlélet alapján
ORVOSI HETILAP 1951. 26. idején vagy a menorrhoeás időszakban, még csak nem is proliferált méhnyálkahártya mellett. Ha meg akarjuk tudni, hogy minek következtében állt elő a fejlődésben a fent leírt visszamaradás, elsősorban a szemléletet kell vizsgálat tárgyává tennünk, amelynek alapján ebben a korszakban a kutatásokat végezték, illetőleg amellyel ismereteiket megszerezték. Azt tapasztaljuk, hogy a ciklus jelenségeinek megismerésére irányuló vizsgálatok legfontosabb, mondhatnók egyetlen törekvése volt, hogy pontosan állapítsa meg a szervezetben végbemenő történéseket és azok minden részletét elemezze. Ez a törekvés abból indult ki, hogy a természet működése tökéletes, azt kell elérni. A jelenségeket azért kívánta megismerni, hogy azokat kísérletesen vagy éppen a gyógykezeléssel kpcsolatban utánozza, nem pedig azért, hogy megismerje vagy éppen befolyásolja a jelenségeket létrehozó erőket. Ilyen módon ez a szemlélet utánzó vagy kísérleti és therápiás módszerei alapján, amelyek keresik és pótolni igyekeznek a hiányzó anyagokat vagy működéseket, substitutiós szemléletnek nevezhető. Ennek a szemléletnek alapvető tulajdonsága, hogy az ivari ciklusban szereplő tényezőket bizonyos értelemben állandóaknak tekintette, annak ellenére, hogy éppen a ciklus természetéből következik, hogy az változó jelenségek sorozata. Ilyen értelemben foglalkozott a petefészek vagy agyfüggelék állandóan csökkent, vagy fokozott működésével, beszélt hypo- vagy hyperpestrinismusról, hypo- vagy hyperprogestatióról, vago-, sympatikotoniáról, a ciklus egyes szakaszainak szabályosságáról, egyes hormonféleségek, vagy ideghatások állandó antagonismusáról stb., noha már az eddigi ismeretek birtokában is kétségtelenül megállapíthatta, hogy ezek az állapotok, viszonyok csak a ciklus valamely meghatározott, szűk időszakára lehetnek érvényesek. A felfogás, amennyiben foglalkozott változásokkal, kizárólag mennyiségi változásokat ismert. Szerinte minden változás valamilyen meghatározott hormonnak meghatározott receptorra érvényesített hatásának eredménye, a hormon nagyobb mennyisége erősebb, kisebb mennyisége enyhébb változást hoz létre. Absolut összefüggést keresett és vélt felfedezni pl. a méhnyálkahártya proliferatiója, vagy secretiója és a nyálkahártyaelváltozásért szerinte felelős hormon mennyisége között, vagyis úgy vélte, hogy egy bizonyos hormon x mennyisége mindenkor egy bizonyos X állapotát hozza létre a méhnyálkahártyának. Ebből a szempontból csak a hormonszint pillanatnyi állapotának tulajdonított jelentőséget és nem a meglévő hormonszint viszonyának az előző vagy következő hormonszinthez. Bár tudomása volt olyan hatásokról, amelyek valamely hormon termelését meg tudják akadályozni, pl. a tüszőhormon a tüszőérlelő hormon termelését, nem vette tekintetbe olyan gátló hatások lehetőségét, amelyek nemcsak a hormonok termelődését tudják megakadályozni, hanem a szervezetben lévő kész vagy a szervezetbe készen vitt hormonok hatását is közömbösíteni tudják. Ilyen értelemben csak az ú. n. antihormonokról tudott, ezeknek azonban — aminthogy feltehetően nincs is — nem tulajdonított gyakorlati jelentőséget. A kutatás irányát illetőleg, miután a cél elsősorban az utánzás volt és nem a ciklust irányító és fenntartó erőknek és azok egymásra gyakorolt hatásának megismerése, a szemléletnek nem voltak egységes szempontjai: minden újonnan felmerülő jelenséget, vagy a kísérletek során felmerült részletadatot egyforma tüzetességgel igyekezett vizsgálni, minek következtében a kutatók elmerültek a részletekben anélkül, hogy közelebb juthattak volna a ciklus tényleges megértéséhez. Végül ami a szemlélet legfontosabb hibájának mondható, körülírt és a szervezet egészétől elvonatkoztatott rendszert állított fel. És bár aránylag hamar felmerültek adatok, amelyek a ciklust fenntartó hormonrendszer és magasabb központok, pl. a közti agy és vegetatív idegrendszer kapcsolatára utaltak, mindenáron ápolta a rendszer elhatároltságának gondolatát és elhanyagolta a magasabb központokkal való összefüggés kérdéseinek tisztázását. A ciklus rendszerét főleg hormonológiai rendszernek tartotta, melyben általában csak az agyfüggelék, a petefészek és a méhnyálkahártya vesz részt, más tényezők, mint egyéb mirigyek, idegrendszer, fermentumok, vitaminok befolyásolhatják ugyan, de csak ezek működésbeli zavarai esetén. E szervek vagy anyagok, élettani körülmények között nem visznek szerepet a ciklus létrejöttében, ill. lefolyásában. A kutatásban az analysist synthesisnek kell követnie. A megszerzett ismeretekből össze kell állítani a törvényszerűségeket, meg kell állapítani az összefüggéseket. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a nőgyógyászati endokrinológia tudományát, megállapíthatjuk, hogy ennek egyetlen felhasználható synthesise, a petefészek és agyfüggelék egymást és a cyklust szabályozó működése, ugyancsak az 1920-as években alakult ki. Mint már említettük, az azóta nyert adatokban és az ezek köré épített elméletekben egyre több ellentmondás ismerhető fel. Egy a sok ismert tapasztalat közül pl., hogy lactatiós amenorrhoea alatt lehetséges fogamzás, amely jelenség szembenáll az elmélettel, mellyel a lactatiós amenorrhoea létrejöttét magyarázzák (Voss). Eszerint ugyanis a petefészekben, vagy a mellékvesében a prolactin hatására sárgatesthormon- hatású anyag termelődik, mely megakadályozza a tüszőérést, így vagy nem lehetne fogamzás, mert nincs érő tüsző, vagy a secretiós phasisnek megfelelő képet kellene találnunk a méhnyálkahártyán, ami azonban általában nem mutatható ki. Az elméletek egyre kevesebb útmutatással szolgálnak a gyógyítással kapcsolatban, mely ma már alig áll másból, mint a különböző hormonféleségek ötletszerű adagolásából. Ott tartunk, hogy a hormontherápia tisztán tapasztalati és sokszor szöges ellentétben áll az elmélettel. Minden sikeres therápiás beavatkozáshoz úgyszólván külön elmélettel vagyunk kénytelenek utólag .