Orvosi Hetilap, 1955. szeptember (96. évfolyam, 36-39. szám)
1955-09-04 / 36. szám - TOVÁBBKÉPZÉS - Batizfalvy János: A kezdődő méhnyakrák felismerése és kezelése
ORVOSI HETILAP 1955. 36. »jód negatív«, vagyis halványrózsaszínű, illetőleg fehéresszürke marad, míg az ép hám a benne levő glykogentől mahagónibarnára színeződik. Ennek pedig az az oka, hogy a rákos szövet kb. 70-szer több cukrot fogyaszt, mint az ép hám, aminek következtében a ráksejtekben a glykogen megkevesbedik, ill. eltűnik. De jódnegatív területek traumás behatásra is keletkezhetnek, hogyha a glykogentároló felső hámréteget eltávolítjuk. Hiányozhat a glykogen senilisen sorvadt hámban, cachexiás állapotban is (Schiller). Ha tehát nincs kolposkóp, a jód próba segítségével, meg lehet állapítani a poriton makroskóposan azokat a »gyanús« helyeket, amelyek további tüzetesebb vizsgálatot igényelnek. Schiller felfedezésével bevonult a rák-diagnosztikába a histochemia. Azóta többféle histochemiai, ill. biológiai vizsgálatot dolgoztak ki a rákos, ill. a rákra gyanús elváltozások elkülönítésére (Glatthaar, Limburg, Lajos és Páli, Váczy és Tarján), de ezeknek inkább csak elméleti jelentőségük van. A rákdiagnosztika szempontjából nagy haladást jelentett az a felfedezés, amelyet 1928-ban Papanicolaou anatómus ismertetett, aki a menstruatiós cyklus különböző időszakában található sejtféleségeket vizsgálva a hüvelyváladékban olyan sejteket talált, amelyekből a nemzőcsatorna magasabb szakaszában keletkezett rák jelenlétére lehetett következtetni. Ezeknek a vizsgálatoknak alapján, amelyeket Traut gynaekológussal együtt végzett, kidolgozta a róla elnevezett exfoliatív cytologiai eljárást, amely ma a korai rákdiagnosztikában, a szűrővizsgálatoknál igen hasznos szolgálatokat tehet. Nem lehet célom jelen közleményemben az exfoliatív cytológia jelentőségét bővebben tárgyalni, csak rá akarok mutatni arra a sajátságos jelenségre, hogy az 1928-ban először közleményben, majd 1943-ban nagy monographiában publikált eljárás nálunk a felszabadulás utáni években, kereken 20 év múlva kezdett csak meghonosodni (Váczy, Zelenka és Gábor). Ma már rutinvizsgálatnak számít. Bár közel 10%-nyi hibaforrással dolgozik, jelentősége a szűrővizsgálatok terén felbecsülhetetlen, különösen olyan cervixrákok esetén, amelyek ép portroham jelenlétében fejlődnek ép tükörkép és normális kolposkópos lelet mellett. De bármilyen meggyőzőek is a kolposkópia és a cytológia módszereivel elérhető eredmények, a döntő bizonyítékot csakis a szövettani vizsgálat adhatja. Ezek után kérdés, mikor van szükség szövettani vizsgálatra, honnan vegyük a vizsgálati anyagot és milyen módszerrel? Erre csak akkor tudunk felelni, ha ismerjük azokat a tüneteket és kóros jelenségeket, amelyek mint praeblastomatosisok, vagyis rákot megelőző állapotok méhrák keletkezésére hívják fel a figyelmet, melyeknek talaján a praeinvasiv carcinomák keletkezhetnek. Általánosan elfogadott felfogás szerint a méhnyakrák praeblastomatosisai: a chronicus carvicalis hurut, a cervicitis, a berepedt, lacerált méhszáj, améhnyak ektrópiuma és a portio erosiója. Eszerint tehát a klinikai rákkutatás legelső feladata csak az lehet, hogy a tájékoztató rákszűrő vizsgálatokon »gyanúsnak« vélt nőket az »erosio ambulancia« rendelkezésére bocsássa, ahol a klinikai vizsgálat (tükörkép, kolposkópia, cytologia stb.) felhasználásával véglegesen kiválogatják azokat a betegeket, akiken a döntő jelentőségű szövettani vizsgálat elvégzése szükségesnek látszik. A vizsgálat célja tehát nem más, mint gyanús jelenségeket: a cervitist, az erosiót és az eritropiumot részletes vizsgálat tárgyává tenni, kideríteni, nincsen-e ezek mögött kezdődő rák? Vajon indokolt-e ez a »túlzás«? Azt hiszem, igen. Mert, ha csupán az első rákra jellemző klinikai tünetek (menstruatiós zavarok, contact vérzés stb.) megjelenésekor végzünk vizsgálatot, akkor a korai eseteknek csak kis részét tudjuk kifogni, hiszen ismeretes, hogy a tünet nélkül kezdődő praeklinikus stádiumban levő rák a portro felszínén, vagy a nyakcsatorna belsejében csak akkor okoz panaszokat, amikor már nagyobb kiterjedésűvé válik. Ezt statisztikai adatok igazolják. Így Held anyagában a praeinvasiv rákoknak csupán 40%-ában, saját anyagunknak 45%-ában léptek fel vérzéses panaszok, a többség tünetmentesen kezdődött, legfeljebb fluor mutatkozott, de ez a nőknél banális jelenség. A »praeklinikus« rák anamnesise tehát tünetszegény, fellépési ideje legtöbbször az ivarérettség korára esik. A vizsgálatoknak tehát csak akkor van értékük, ha szűrő jellegűek, vagyis minden 30—35 évnél idősebb nőre — válogatás nélkül — vonatkoznak, akkor is, ha semmiféle panaszuk nincs. Ismeretesek ugyanis olyan tragikus esetek, melyeknek anamnesisében csak egészen rövid ideig tartó »gyanús« tünetek fordulnak elő és máris inoperabilis állapotban kerülnek az orvos elé. Ha viszont a szabadszemmel felszínesnek vélt portrorákot nézzük, kiderülhet, hogy a rák korlátozott volta ellenére már mélyre terjedő fészkeket képezett és a szövetekben szétszóródott. A korai stádiumot tehát sem a klinikai tünetek, sem a helyi lelet alapján nem könnyű meghatározni, ezért más utat kell választanunk. Abból kell kiindulnunk, hogy a portrorák leggyakoribb helye a külső méhszáj tájéka, ezért figyelmünket erre a területre kell koncentrálnunk. Tudjuk, hogy a nyakcsatorna hengerhámja a külső méhszájon átmegy a portio el nem szarusodó, többrétegű laphámjába. R. Schröder vizsgálataiból tudjuk, hogy a cyklus functionalis állapotától függően, továbbá külső izgalmi jelenségek vagy gyulladásos behatások folytán a többé-kevésbé alkalikus cervicalis nyálka nagyobb mennyiségben termelődik, legtöbbször a szülések utáni repedések, ektrópiumok helyén, amikor a tartós macerálás révén felszínes fekélyképződést okozhat. Így indul meg az erosioképződés és az erosio-gyógyulás egymást felváltó folyamata, amelynek első nagy kutatója, R. Meyer klasszikus vizsgálatokkal mutatta ki az erosio-gyógyulás különböző stádiumait, az itt található epidermisatiókat és az ő szövettani megállapításait vizsgálta nagyítójával Hinselmann. A klinikopathológiai kutatásnak tehát elsősorban a portio erosióra kell a figyelmet koncentrálnia, amely vizsgáló eszközeink számára könnyen hozzáférhető, vizsgálata nagyobb nehézség nélkül megismételhető. Erről a területről állapította meg Schröder, hogy »ezen a helyen, ahol állandó határvillongás van a hengerhám és a laphám között, ahol a lúgos