Orvosi Hetilap, 1960. március (101. évfolyam, 10-13. szám)
1960-03-06 / 10. szám - W. Leichner Zsuzsa: Wald Béla (1904-1960)
ORVOSI HETILAP 1960. 10. Holló Gyula mellett a Charité belrendelésén, ugyancsak díjtalan alorvosként, a tbc. kérdéseivel foglalkozott. A kórház röntgenosztályán került össze a nála néhány évvel idősebb Weil Emillel, akivel hamarosan szoros barátságot kötött. Többek között ez a bensőséges barátság terelte Wald Béla fogékony szellemét végleg a szocialista eszmék felé. Ha eddig humanizmusa ösztönös volt, amelyben főként a beteg iránti részvétnek és segíteni akarásnak jutott hely , a Weil Emillel való hosszú séták, beszélgetések, viták és eszmélődések rádöbbentették őt az emberre, aki fiziailag lehet történetesen egészséges, de sorsa egy hanyatló társadalom szorításában reménytelen. Hosszú beszélgetések közben csiszolódtak, formálódtak szocialistákká, olyan egyéniségekké, akik vezetők lettek a kórházi fiatal orvosok között. Így került kapcsolatba Wald Béla az illegális kommunista mozgalommal. Kis tüdőszűrőállomást rendezett be az Aréna úton az Építőmunkások Szakszervezetében, ahol az elvtársakat önkéntesen, díjmentesen vizsgálta és látta el orvosi tanáccsal. Illegális pártkapcsolata miatt 1932-ben a Sallai—Fürst per kapcsán őrizetbe veszik, majd sokáig rendőri megfigyelés alatt tartják. Ennek ellenére a Vörös Segélyen keresztül 1945-ig segítette a Pártot. 1938-ban megszűnt kórházi állása. Megélhetése nem lévén, családjával Hollandiába emigrál. Röntgenszakértői munkát vállal a Philips gyárban, hogy gondoskodni tudjon családjáról és hivatásának is élhessen: az amszterdami klinikán ellenszolgáltatás nélkül dolgozik. A létbizonytalanság és fokozódó fasizmus elől azonban hiába menekült Hollandiába, a fasizmus ott is elérte. Hollandia náci elözönlése után családjával együtt hazatérni kényszerül és magánorvosként, majd a János kórházban munkaszolgálatosként dolgozik. A felszabadulás az ő életében is fordulópontot jelentett. Végre elérkezett az ideje. Világosan látta, tudta, hogy a szocialista társadalomban az orvos szerepe az egyén gyógyításán túl az egész ország egészségügyi problémáinak kidolgozása és megoldása. Már negyvenéves elmúlt, de úgy érezte sokat kell gyorsan pótolnia. Erejét nem kímélve, teljes lendülettel vetette magát a munkába. Ott volt az Orvos-Egészségügyi Szakszervezet megalapításánál. A Röntgenszakcsoport főtitkáraként megindította az egyes szakkörök munkáját, járta a vidéket, szervezte az orvosokat. A többi tudományos szakcsoport megindításában is nagyban segítette a Szakszervezet munkáját. Erőit megsokszorozza a háború pusztításain úrrá váló országépítő munka lelkesedése. 1945-ben előbb a Zsidókórház röntgenosztályának, majd Zunft halála után az Eötvös Lóránt Rádium és Röntgenintézetnek főorvosa és később, az Intézet Országos Onkológiai Intézetté való átszervezésekor, annak igazgatója, 1954-től pedig tudományos vezetője lett. Kiváló, nagy tapasztalatú röntgenesből lett onkológus. Ezzel a lépéssel olyan munkaterületet választott, amely nálunk még feltöretlen volt, de amelyre nagy szükség volt és ami érdeklődési körének, szocialista szemléletének és tudományos ambícióinak megfelelt. Erről a posztról szervezte meg azt a hatalmas onkológiai hálózatot, amely példaként szolgálhat más országok onkológiai szervezései számára is. Sokrétű munkásságában ez az óriási szervezési munka a legjelentősebb. A szocialista egészségügy szervezése mellett nagy tudományos érdeklődés is fűtötte. Már kezdő orvos korában a gyakorlati napi munka mellett állandóan foglalkozott tudományos témákkal. Számos cikke jelent meg hazai és külföldi lapokban. Monográfiája, „Tanulmányok a szívárnyékról” és közleményei alapján 1948-ban a budapesti egyetemen magántanári habilitációt nyert, majd 1953- ban elnyerte az orvostudományok kadidátusa fokozatát. A tudományos kutatás volt lényének motorja. Fiatalabbkori munkái a röntgen-diagnosztika területéről valók, későbbi munkássága a sugárbiológia, sugártherápia és rákkutatás terén mutatja komoly elmélyedését. Ő szerkesztette az „Onkológia” c. tankönyv első kötetét és szerzője e könyv két fejezetének. Fáradozásainak eredménye a „Magyar Onkológia” c. szaklap megteremtése is, amelynek haláláig felelős szerkesztője volt. Kutatómunkája mellett, ha ideje engedte, oktatott és nevelt is. Orvosok, radiológusok, üzemorvosok tanultak tőle és nagy vonzódással hallgatták előadásait. Népszerű brosúrái rákellenes küzdelemben az egészségügyi felvilágosító munka komoly fegyverei voltak.Rendkívül éles szemmel látta meg az időszerű problémákat. Azokhoz a kutatókhoz tartozott, akik a gyakorlatból — és ehhez gazdag talaj volt szervezői tevékenysége — merítik elgondolásaikat az elméleti kutatáshoz. Gyorsan ívelő munkásságának csúcsára az elmúlt években érkezett, amikor a hatalmas ismeretanyag rendezésével az onkológia két fontos problémáját: a komplex kezelések és a metastasisok megelőzésének kérdését kezdte kidolgozni. Legutolsó, az Orvosi Hetilapban megjelent kitűnő cikke „Az emlőrák gyógyításáról” ennek a készülő cikksorozatnak volt bevezető tanulmánya. Ezirányú második cikke „A complex kezelés módszerei” írása közben érte a hirtelen halál. Beteg szívvel járta a külföldi kongresszusokat, betegen utazott Moszkvába, ahol felfigyeltek előadására. Gyűjtötte a tapasztalatokat, melyek megerősítették abban a hitében, hogy kitartson nagy eszméje az egységes onkológiai szervezés, irányítás és komplex kezelés elve mellett. Mint az Intézet tudományos igazgatója szélesen és nagy elmélyedéssel foglalkozott a rákkutatás és kezelés minden problémájával. Fiatal korában a fasizmus ütött rajta sebeket. Ezeket újakkal tetézte az ellenforradalom. Ha élete feladatát nem is fejezhette be, amit alkotott, tovább él és folytatódik. W. Leichner Zsuzsa dr.