Orvosi Hetilap, 1960. augusztus (101. évfolyam, 32-35. szám)

1960-08-07 / 32. szám - Rózsahegyi István: A klinikus feladatai a rehabilitációban

ORVOSI HETILAP 1960. 33. Ö ismeri pontosan a beteget és betegségének dina­mikáját, ő jelölheti meg a körfolyamat stádiumát; senki nála jobban nem tudja felbecsülni, hogy a beteg milyen mozgásokat képes végrehajtani, mi­lyen terhelésnek tehető ki állapotának romlása, egészségének veszélyeztetése nélkül. A 2. pont alatt felsorolt feladat az üzemorvosé, illetőleg a munkaalkalmasságot elbíráló orvosé. Ahhoz, hogy ezt a feladatot valóban jól el tudja látni, pontosan ismernie kell a számításba jövő munkahelyeket, azoknak energetikai és egyéb ter­helését, mozgásigényeit és munkakörülményeit. Minden nap döntenie kell olyanok ügyében, akik sérülés vagy műtét következtében, belgyógyászati, ideggyógyászati, nőgyógyászati vagy egyéb meg­betegedés következményeként szorulnak rehabili­tációra. A legjobban képzett üzemorvostól, vagy munkaalkalmasságot elbíráló orvostól sem kíván­hatjuk meg, hogy az orvostudomány valamennyi szakában olyan jártassággal rendelkezzék, amely a rehabilitálandó kór állapotának­ vagy defektusának, funkcionális helyzetének és ezek ismeretében testi képességének megítélésére szükséges. Ezért van szükség elengedhetetlenül a klinikus pontos meg­határozására: milyen munkára alkalmas az az em­ber, akinek a munkahelyéről dönteni kell. A kli­nikustól viszont nem kívánhatjuk meg, hogy rész­letesen ismerje az iparunkban számításba jövő kb. 3000 munkaféleség természetét, részletes energeti­kai terhelését és munkakörülményeit. A feladatot tehát meg kell osztani. A klinikustól azt kell kérnünk, adja meg, milyen legyen a megengedett munka. Az üzem­orvosnak viszont azt kell eldönteni, hogy melyik az a munkakör, amely a milyenleges előírásnak megfelel. Azoknak a szerveknek a számára, ame­lyeknek feladata az elhelyezés a megfelelő munka­helyre, minden intézkedés alapja a pontos és rész­letes orvosi vélemény. Ennek hí­ján a legjobban szervezett rehabilitációs apparátus is csak hibásan működhet. Megfelel-e egészségügyi szolgálatunk ezeknek a követelményeknek és felhasználhatja-e optimá­lisan az adott lehetőségeket? Üzemorvosi szervezetünk fokozatos fejlődése egyre inkább közelíti meg azt az állapotot, amely­ben az üzemorvos jól ismeri mindazokat a körül­ményeket és feladatokat, amelyek üzemében egy­­egy munkakörrel járnak. A területi rendelőintéze­tekben működő, a munkaalkalmasságot elbíráló szakrendelések orvosai azonban eddig sajnálatra­­méltó módon többnyire nem rendelkeznek azokkal az ipari szakmai ismeretekkel, amelyek az alkal­masság elbírálásához az előbbiek szerint elenged­hetetlenek. A rehabilitáció színvonalának javításá­hoz tehát szükséges, hogy a munkaalkalmassági szakrendelések orvosai azoknak az üzemeknek lá­togatásával, amelyeknek a dolgozóit elbírálják és ipari ismereteik bővítésével tegyenek szert olyan tájékozottságra, amelynek alapján a munkaalkal­masság formai elbírálása helyett valóban megala­pozottan érvényesíthetik a rehabilitáció helyes szempontjait. A klinikus akkor, amikor kórházi vagy klini­kai zárójelentéssel a beteget elbocsátja, vagy am­buláns kezelését befejezi, rendszerint pontos utasí­tást ad a gyógyszerelésre, étrendre, életmódra (do­hányzás stb.), az ellenőrző vizsgálat időpontjára, az esetek döntő többségében nem ad azonban pontos előírást arra vonatkozólag, hogy betege milyen munkát végezhet. Arra, hogy súlyos megbetegedés, vagy műtét utáni régi foglalkozását nem folytat­hatja, még találunk a zárójelentésekben utalást; további, részletesebb előírásokat vagy korlátozáso­kat azonban a zárójelentés rendszerint csak olyan általánosságban tartalmaz, mint pl. a „könnyű munka”. White és munkatársainak a szív- és vérkeringési betegek rehabilitációjáról szóló könyvében található egy történet. Infarctus után az orvos azzal bocsátotta el a beteget, hogy csak könnyű munkát végezhet. A beteg három hét után dekompenzált állapotban ér­kezett vissza és az orvos szemrehányására, hogy uta­sításait nem tartotta meg, nagyon határozottan és önérzetesen tiltakozott, elmondván, hogy ő pontosan szót fogadott. Kiderült, hogy addig 150 kg-os bálákat mozgatott, betegsége óta azonban 50 kg-nál nehezebb darabok mozgatására nem vállalkozott. A „könnyű munka” előírás gyógyszerrendelési megfelelője kb. ez lenne: digitális készítményt adni a betegnek ezzel az utasítással: „Ne szedjen belőle túl sokat!” Mi tehát az, amit a klinikustól a munka milyenségének a meghatározásában elvárhatunk? Nyilatkoznia kell arra vonatkozólag, hogy, amennyiben a végtagok mozgáskorlátozottsága áll fenn, az egyes ízületekben milyen mértékű mozgás lehetséges. Mozgásszervek megbetegedésekor eset­leg kg-ban kell megadni azt a súlyt vagy nyomást, amellyel a végtag terhelhető. (Vonatkozik ez emel­tyűnek kézzel, pedálnak lábbal történő nyomására is.) A vérkeringési szervek megbetegedése esetén meg kell határozni azt az energetikai szintet, amely a beteg kardiorespiratorikus rendszerének teljesítő­­képességét nem haladja meg. Nem kívánatos azon­ban túlzott óvatosságból a teljesítőképességinél lé­nyegesen alacsonyabb terhelést javasolni. A helyes mérték: élni a betegség- vagy defektus-szabta ha­tárok között, de egészen a képességek­ adta lehető­ségekig. Természetesen itt ismét nem kívánhatjuk a klinikustól, hogy az egyes munkaféleségek ener­giaigényét kalóriákban kifejezve pontosan ismerje. Azonban az alábbi táblázat a mindennapi életből jól ismert foglalkozások hozzávetőleges terhelését fejezi ki kalóriákban. Ezekhez az adatokhoz hasonlítva, megközelítő­leg meghatározható lesz az az energiaszint, amely a klinikus véleménye szerint a beteg számára meg­engedhető. A kardiológusok nagy része nem hisz az ún. funkcionális próbák számszerű eredményeinek fel­használhatóságában a munkaalkalmasság elbírálásá­ra. De ők is azon az állásponton vannak, hogy a kli­nikus tudja , nem a funkciós próbák számadatai.

Next