Orvosi Hetilap, 1961. március (102. évfolyam, 10-13. szám)
1961-03-05 / 10. szám - Petrovszkij, B. V.: A modern szívsebészet aktuális kérdései
ORVOSI HETILAP korló orvosok diagnosztikai hibákat, mert e vitáimnak sok különféle kombinációja lehetséges és elég változékonyak a hallgatózási leletek. Itt is, ugyanúgy, mint egyéb vitlumok diagnózisában, a régebbi idők elkent kórisméjét fel kell hogy váltsa a pontos topikus diagnózis, melyet gondos vizsgálat után állítanak fel és a vizsgálathoz felhasználják a szívkatheterezést, a szelektív angiokardiographiát és egyéb speciális vizsgáló eljárásokat (150 saját észlelés). A pitvar sövény defektus, a másik viszonylag egyszerű „fehér típusú” veleszületett szívhiba, a nyitva maradt Botall-vezetékhez hasonlóan egyszerű klinikai vizsgáló eljárásokkal nehezen diagnosztizálható. Különleges vizsgáló eljárások komplexumából nyert adatok biztosítják a helyes műtét előtti diagnózist. Nem foglalkozunk a régebben használatos műtéti eljárásokkal, csak utalunk arra, hogy ezek bonyolultak voltak és nem biztattak sok eredménnyel. Ma úgy tartjuk, hogy a pitvarsövény defektus zárása legcélszerűbben úgy történik, hogy azt, a szívnek a keringésből történő ideiglenes kiiktatása mellett, elvarrjuk. Ezt a módszert számos betegen sikerrel alkalmaztuk. A műtét teljesen eredményes, a halálozás pedig több klinikán 5—10%. A „kék típusú” vitlumok, főleg a Fallot-tetralógia, bonyolultabbak, az intracardialis anomáliák és ezek kombinációja miatt. Az ilyen betegek súlyos hypoxiában szenvednek, ennek következtében súlyos elváltozások jönnek létre a parenchymás szervekben, különösen a 12—15 évnél idősebb gyermekeken. Mi is, más sebészekhez hasonlóan a megkerülő cranastomosisok műtétjét alkalmazzuk (Blalock, Pots szerint), valamint zárt valvulotomiákat és valvulektomiákat Brock szerint tüdőverőér billentyűszűkület esetében (41 műtét, 10 halálos kimenetellel). Annak ellenére, hogy ezek a műtétek nem elég radikálisak, igen súlyos cyanotikus betegek kezelésében értékeseknek tekinthetők. Számos külföldi klinikán „kék szívbajok” esetén a műtétet művi keringés segítségével végzik. Újabban ezt a műtétet végzik a Szovjetunióban is (Visnyevszkij Intézet, a SZU Orvostudományi Akadémiája Mellkassebészeti Intézete, Amoszov N. M. klinikája Kievben, a mi klinikánk). A coarctatio aortae-t a veleszületett szívbajok külön csoportjába kell sorolni. Klinikánkon 12 műtétet végeztünk coarctatio aortae miatt (11 gyógyult) és 5 betegen az 5—7 cm-es kimetszett aorta segmentumot dakronprotezissel kellett pótolni. Ez a módszer nagy szűkület esetén jól bevált. Három esetben a coarctatio kombinálódott nyitva maradt Botall-vezetékkel és mindkét szívhibát sikerült egyszerre megoldani. A metodika további tökéletesedése mellett valószínűleg alkalmazható lesz az a gyorsvarró készülék, amelyet az Ananyev M. G. vezetése alatt álló kísérleti sebészi műszerkutató intézet állít elő. Az összes szívbetegségek közül az egyik legelső helyen áll gyakoriság és súlyosság szempontjából a coronaria sclerosis. A betegségben számos és különféle sebészi beavatkozást próbáltak ki, sajnos azonban, eredményeikben ezek elmaradnak egyéb szívbetegségek miatt végzett műtétek eredményeitől. Az egyszerű műtéti beavatkozások közül megemlítjük Fieschi eljárását, az a. mammalia vit.-ok lekötését. Ezt a műtétet több mint 100 betegen végeztük és meggyőződtünk róla, hogy a beavatkozás viszonylag veszélytelen és hasznos kifejezett stenocardiában, különösen, hogyha a fájdalmas szívrohamok és spasmusok hosszú ideig tartanak. Ezekben az esetekben a koszorúserek tágulta és a szívizom jobb vérellátása valószínűleg azáltal jön létre, hogy a szívhez nagyobb mennyiségű vér áramlik és emelkedik a nyomás a koszorúserekben. Első eredményeink kedvezőek voltak. Később a betegeknek kb. 20%-ában észleltük a stenocardiás rohamok recidiváját, más betegeken pedig, különösen, ha az anamnesisben szívizominfarktus volt, nem észleltük a műtét jó eredményét. Ezért újabban ezt a beavatkozást egyszerű, palliatív módszernek tekintjük, melyet a stenocardiás syndromák súlyos, fájdalmas eseteiben javallunk, de a javallatokat nem terjesztjük ki annyira, mint azt egyes szerzők teszik. Elmélyülten tovább kell tanulmányozni ezt a problémát. Valószínűleg a finom érsebészeti módszerek elterjedésével ezen a területen is újabb perspektívák nyílnak. Szívaneurysmák A szívaneurysmák leggyakrabban szívizominfarktus után fejlődnek ki, de kialakulhatnak traumák és szívműtétek után, valamint a szívizom különböző fertőző betegségekben létrejövő károsodásai kapcsán. Az érpathológiától eltérően, a szívaneurysmák rendszerint valódi aneurysmák és a szívizom infarctusa után képződnek. A legutóbbi időkig a szívaneurysmákat rendszerint nem operálták, csak egyszer-egyszer esetlegesen fordult elő műtét (Sauerbruch, 1931; Beck, 1942; Visnyevszkij A. A. és mások). Első ízben Bailey (1954) és Spacek (1955) alapozták meg az infarktus utáni szívaneurysmák különböző műtéti módszereit. Bailey eltávolította az aneurysmát és a szívizom nyílását összevarrta. Spacek az aneurysmához bordaközi izom kis darabját varrta. A legutóbbi években De Bakey, Cooley és mások a szívaneurysmákat a keringésből kikapcsolt szíven, művi keringés alkalmazása mellett operálják. Mi 1955 óta kísérletesen tanulmányozzuk a szívaneurysmák különböző modelljeit, ezek eltávolítását és plasztikáját, varratok és különféle szövetek segítségével (klinikánkról Nacvlisvili G. A. és Kozlov I. Z ). 1958 januárjában végeztük a szívaneurysma első elvarrási műtétjét. 1958—1960-ban a klinikán 28 műtétet végeztünk olyan szívaneurysmák miatt, amelyek szívizominfarktus után fejlődtek ki. Emellett számos beteget vizsgáltunk meg szívaneurysmával vagy ennek gyanújával, feldől-