Orvosi Hetilap, 1961. május (102. évfolyam, 19-22. szám)
1961-05-07 / 19. szám - Sarre, Hans: A renalis hypertonia mechanizmusa
ORVOSI HETILAP 867 más középnyomás állandó marad. Page ennek alapján feltételezi, hogy az experimentális hypertonia létrejöttéért a pulzusamplitude változása által előidézett pulzusnyomáscsökkenés a felelős. Ha az ischaemiás vesét néhány hét után eltávolítjuk a szervezetből, vagy a szűkítő gyűrűt vesszük le, a vérnyomás legtöbb esetben normalizálódik. Ez amellett szól, hogy a vérnyomásemelő anyag a vesében keletkezik. Ha azonban a vesét csak hónapok vagy évek múlva távolítjuk el, a vérnyomás magas marad. Pickering nyulakon az egyik vesén az arteria renalist beszűkítette, a másik vesét pedig eltávolította. Az ischaemiás vesét néhány nappal később eltávolítva, a vérnyomás normalizálódott. Ha azonban a vesét két hónap után vagy annál később exstirpálta, a hypertonia állandósult. Mivel ebben az esetben mindkét vesét eltávolították, az állandósult magasvérnyomás renalis faktorra, mint például reninre, nem vezethető vissza. A krónikus ischaemiás magasvérnyomás tehát a vesén kívül lokalizálódó mechanizmusra hívja fel a figyelmet. Dániel és munkatársai, valamint Flascher és Drury, Pickering eredményeit, megerősítették. Előbbiek kimutatták azt is, hogy egyoldali érbeszűkítés után a hypertonia tartós marad, ha a gyűrűket a hypertonia fennállásának kétszázadik napja után távolítjuk el. A másik vese vagy más szervek arteriosclerosisa ebben az esetben kizárható volt. Pickering ezen és más vizsgálatokból azt a következtetést vonja le, hogy az ischaemiás hypertonia bizonyos idő után „önállósul” (selfperpetuating) és a vese humorális faktoraitól függetlenné válik. Más esetekben (kutyákon) az ischaemiás vesétől függetlenül a másik vesében a tartós magasvérnyomás következtében arteriosclerosis fejlődik ki, mely természetesen magasvérnyomásra vezet, még a mesterségesen ischaemiássá tett vese eltávolítása után is. Ez a jelenség az emberi pathologiában is szerepet játszik. A renin-angiotensin mechanizmus szerepe experimentális ischaemiás hypertonia létrejöttében Hartwich már 1929-ben feltételezte, hogy a vese hiányos vérellátása következtében az ischaemiás vesében „pressoranyag” képződik, mely a vérnyomásemelkedést kiváltja. Ezt a pressoranyagot a Tigerstaedt és Bergmann által 1898-ban a veséből nyert „renin”nel azonosnak vélte. Ezek a szerzők disznó- és nyúlveséből vizes extractumot állítottak elő, melynek vérnyomásemelő hatása volt. Ez a reninnek nevezett veseextractum helabilisnak és nem dializálhatónak bizonyult. Tachyphylaxiát evvel az anyaggal kapcsolatban már ők kimutattak. (Ismételt injekciók hatására a vérnyomásemelő hatás gyorsan csökken.) A pressoranyag természetét azóta számtalan kutató vizsgálta, elsősorban a Volhard-iskola mellett Braun-Menendez és munkatársainak, valamint Page és munkatársainak kutatásait kell megemlíteni. Ezekben a kísérletekben akut és krónikus ischaemiás hypertoniát különíthetünk el. Akut esetben kutyák vesevénájában vérnyomásemelő és vérszűkítő anyag mutatható ki (Braun-Menendez és Fasciolo). A 4. ábrán azok az eredmények láthatók, melyeket a beszűkített keringésű vese vénás vérének vizsgálatakor nyertek. A vénás vért másik egészséges állatba adva, vérnyomásemelkedés jött létre. Az egyes jelzésnél konyhasóoldatot adtak és vérnyomásemelkedés nem jött létre; a kettes jelzésnél pedig a vena jugularis vérét adták a másik állatnak és csak igen kisfokú vérnyomásemelkedést észleltek. A hármas jelzésnél az ischaemiás vese vénás vérét (100 ccm) adták a másik állatnak és kifejezett hosszantartó vérnyomásemelkedést figyel 5edtek meg. További vizsgálatok azt mutatták, hogy a pressoranyag nem hasonlít az adrenalinhoz, mert sympathicolyticumok adása után is megtartja hatását (Braun-Menendez és Fasciolo). Később Braun-Menendez és munkacsoportja, valamint Page és munkatársai kimutatták, hogy az említett veseextractumok közvetlenül hatópressoranyagot nem tartalmaznak, hanem proteolytikus enzimről van szó, mely reakciók sorozatát indítja meg és ez vezet vérnyomásemelkedéshez. Braun-Menendez és Page munkáinak köszönhető, hogy ezt a mechanizmust ma ismerjük. A vizes vesekivonat, a renin, fehérjetermészetű, vérnyomásemelő vagy érszűkítő hatása nincs; enzim (5. ábra). Ez az enzim a vérplazmában y ábra. A „Hypertensinogén” plasmaprotein és hatékony polipeptid lánca. A renin a leucin-leucyl kötésnél hat és leválasztja az inaktív Hypertensin I.-et, a „converting enzyme” támadáspontja mely az aktív Hypertensin II. leválasztásához vezet. (Skeggs és mtsai így, és igy L.) az alfaglobulin frakció egyik fehérjéjéből (a hypertensinogenből) egy peptidet hasít le. Ez a hypertensinnek nevezett enzim kis molekulasúlyú, dializálható és hőstabil anyag. Az utolsó években Skeggs és munkatársai, valamint Peart és Elliot részletesen felderítették ennek az anyagnak az összetételét. Hypertensin I. és hypertensin II.-t különböztetnek meg. A hypertensin I. az erekre nem hat, természetét illetően dekapeptid, mely egy a plazmában levő enzim hatására (Skeggs-féle „converting-enzym”) hypertensin II-vé alakul, mely oktapeptid és az erekre igen kifejezett hatása van. A hypertensin II.-tújabban angiotensin II.-nek nevezik Braun-Menendez javaslatára, az angiotensin és hypertensin összevonása révén) a hypertensinaze gyorsan lebontja; ez utóbbi a vörösvérsejtekben, a vesében, a bélnyálkahártyában és az élesztőben mutatható ki. A II. táblázat a reactio mechanizmusát sematikusan mutatja. Az oktapeptid struktúráját Elliot és Peart 1956-ban, valamint Page, Bumpus és Skeggs mutatták ki. Ezek szerint a hypertensin II. 8 aminosavból áll, melyek a kö- 4. ábra. Átmeneti magasvérnyomás veseischemia esetén másik állaton kimutatva (részletes leírás a szövegben). (Braun Menendez és Frasciolo 1939)