Orvosi Hetilap, 1961. augusztus (102. évfolyam, 32-35. szám)

1961-08-06 / 32. szám - Kővári Ferenc: Újabb szempontok az aktinomykosis megítélésében

Klinikai kép és diagnózis A biztos diagnózis felállításához világos bak­teriológiai leletre volna szükség. Ezt azonban ma még nehéz elérni. Dechaume (5) és Beerens (2) szerint az esetek egyharmadában sikerül csak az Izrael-törzset ki­tenyészteni. A többi esetben banális gennykeltők vagy az aktinomykosishoz hasonló megbetegedést okozó törzsek (aktinobakterium liquefaciens, no­­cardia asteroides, aktinomyces griseus globisporans stb.) tenyészthetők ki. Az említett szerzők szerint aktinomykosisról csak akkor beszélhetünk, ha azt az Izrael-törzs okozza, egyéb esetben helyesebb „aktinomykosis syndromáról” beszélni. A gomba kitenyésztését az is nehezítette, hogy mire a betegek osztályunkra kerültek, addigra már rendszerint antibiotikum-kezelésben részesültek. Ennek eredményeként a fonalak szétesnek és a tenyésztés lehetetlen. Hasonlóképpen nehéz a diagnózis alátámasz­tása biopsiás vizsgálatokkal is. Ismételt, sorozat­metszetben is csak ritkán sikerül gombatelepet találni. A klinikai kép azonban annyira jellegzetes, hogy a diagnózist feltétlenül biztosítja. Trauner (19) — a tipikus klinikai kép megjelenését sem várva meg — azt állítja, hogy minden olyan peri­ostitis, ill. osteomyelitis, mely a szokásos és eddig bevált terápiára nem gyógyult meg, aktinomyko­­sisnak tekintendő. Svejda és Kaclova (16) alapos­nak tartja azt a feltevést, hogy az elhúzódó peri­ostitis és osteomyelitis éppen azért válik idültté, mivel aktinomycetákkal fertőzött. A betegség valóban legtöbbször periostitissel­ kezdődik, rendszerint az állkapocsszöglet tájékán. Később a folyamat ráterjed a környező régiókra, arcra, nyakra, tarkóra. Súlyosabb esetekben az áll­kapcsot is destruálja. Ma már nem tapasztaljuk, de régebben gyakoribb jelenség volt, hogy a gyul­ladás ráterjedt az állkapocsízületre is, ahonnan betörhetett a koponyaüregbe. A periostitis képét utánzó duzzanat közepe idővel fluktuálóvá válik, felette azonban a bőr színe nem piros, hanem ké­kesvörös lesz. A fluktuáló duzzanat környéke pedig a kifejezett sejtes infiltráció, majd hegesedés kö­vetkeztében tömött, esetleg deszkakemény tapin­­tatúvá válik. Ha a tályogot megnyitjuk a folyamat kezdetén, rendszerint bőven kapunk gennyet, mely esetleg gombatelepeket, jellegzetes kénsárga gra­­nulákat is tartalmazhat. A továbbiakban újabb tá­lyogok keletkeznek, akár a már begyógyult első feltárás helyén, akár annak környezetében. Ameny­­nyiben a tályogokat nem nyitjuk meg, úgy spon­tán sipolyok keletkeznek. A klinikai kép ilyenkor már típusos. Ebben a későbbi stádiumban a tályog­üreget genny helyett sárj szövet tölti ki, melyből a mélybe különböző irányba sipolyjáratok vezetnek. A kezdeti stádiumban a genny közönséges gennykeltőket tartalmaz, elsősorban staphylococcu­­sokat, melyek bőven termelnek hyaluronidaset, s ezzel megkönnyítik a sugárgomba behatolását a szövetekbe. A klinikai képre jellemző az is, hogy a folyamat a környéki nyirokcsomókat és az ideg­elemeket megkíméli, de ugyanakkor a bőrt, bőr­alatti kötőszövetet, zsírszövetet, izmokat és csontot pusztítja. A folyamat idegelemeket megkímélő hatására Varga (szóbeli közlés) hívta fel a figyel­met. A betegség minden korban megtalálható, de gyakoribb a középkorúakon. Betegeink majdnem felének életkora a 20—30. életév között volt. A betegség generalizálódását szerencsére ma már nem látjuk, de, hogy nem szabad lokálisnak tekinteni, arra mutat a mindig erősen fokozott vörösvértestsüllyedés, a betegek nagyfokú lesová­­nyodása és a gyakran tapasztalható anergia. A ne­hezített táplálkozás (az esetleges szájüregi beavat­kozás és a mindig fennálló szájzár miatt) az emlí­tett tüneteket még fokozza. Mint említettük, 47 betegünkön az aktinomy­kosis fogeltávolítás után keletkezett. Érdemes meg­említeni, hogy kivétel nélkül mindegyik betegnek az alsó fogát távolították el. Három betegünkön pedig állkapocstörés után keletkezett sugárgomba­­betegség. Felső állcsonttörés, vagy a felső fogak eltávolítása után egy esetben sem észleltünk akti­­nomykosist. Ez a tapasztalat megerősíti Balogh (1) hasonló megfigyelését. Ennek talán az lehet a ma­gyarázata, hogy a felső állcsont pneumatizált, míg az alsó nem, vagy pedig az, hogy a felső fogak el­távolítása általában könnyebb és kevesebb esetben jár roncsolással. Mint ismeretes, a roncsolt szövet exygénben szegényebb, s ez a körülmény kedvez az anaerob feltételeknek. A szövettani képben általában sárj szövetet ta­lálunk, mely többmagvú habos sejteket tartalmaz­hat. Bőven láthatók még leukocyták, lymphocyták, esetleg plasmasejtek és mikrotályogok. Gyakori a hegesedés. A kép azonban csak akkor specifikus, ha gombatelepeket is tartalmaz. Differenciáldiagnózis szempontjából szóba jön a periostitis, osteomyelitis és az összes fertőző gra­­nulomás kórkép (tbc. colliquativa, syphilises gam­ma, más mélygomba), valamint malignus dagana­tok. Ez utóbbi igazolására szeretném megemlíteni egyik betegünket — hatéves kislányt —, akit paro­­zis-daganata miatt küldtek osztályunkra. A duzza­nat határozottan rosszindulatúnak látszott, ameny­­nyiben a rtg-f­el­vételen a mandibula fejecse és fel­hágó ága egy részének pusztulása volt megfigyel­hető. A vélt daganatot a bal állkapocsszöglet alatti metszésből kíséreltük meg eltávolítani. Műtét köz­ben a mélyből, a masseter izom alól, genny ürült. A tályog falából próbakimetszést végeztünk és a biopsiás vizsgálat meglepetésünkre aktinomykosist mutatott. Gyógykezelés Le írtak eseteket, melyek spontán gyógyultak. Ilyen beteggel osztályunkon nem találkoztunk. A legrégebben alkalmazott gyógymód a sebé­szi, s azt kell mondanunk, hogy a cervicofacialis típusnál ma is ez áll az első helyen. Különösen

Next