Orvosi Hetilap, 1962. szeptember (103. évfolyam, 35-39. szám)
1962-09-02 / 35. szám - Böszörményi Miklós: Adatok a hazai tbc epidemiológiai helyzet változásához
Ha epidemiológiai helyzetünket az elért javulás és a kedvezőtlen adatok tükrében jellemezni akarjuk, azt kell mondanunk, hogy az elért fejlődés ellenére a tuberkulózis Magyarországon még mindig jelentős probléma, népbetegség, melynek felszámolására minden lehetséges intézkedést igénybe kell venni. Külön magyarázatot kíván a magas felnőttkori morbiditás. Ez az első pillanatban ellentétben állónak látszik azokkal az adatokkal, amelyekkel a járványtani lánc mindhárom tényezőjében bekövetkezett örvendetes változást igyekeztünk bizonyítani. A felnőttkori megbetegedések epidemiológiai értékelése azonban szorosan összefügg a felnőttkori tuberkulózis pathogenezisének kérdésével. Mint már említettük, bizonyított tény, hogy az első fertőzés relatív immunitást ad, de kísérletileg az is bizonyított, hogy superinfekció bizonyos esetekben lehetséges. Mind ez ideig nem sikerült tisztázni, hogy a felnőttkori megbetegedésekben milyen gyakran játszik szerepet a gyermekkori gócok endogen excerbációja, illetőleg az exogen superinfekció. Bár a kérdés nem eldöntött, az utóbbi időben kétségbevonhatatlan epidemiológiai bizonyítékok kerültek a kezünkbe, amelyek arra mutatnak, hogy a felnőttkori gümőkóros betegek azok közül kerülnek ki, akik már gyermekkorukban fertőzésen estek keresztül. A mai felnőttkori megbetegedéseket tehát nem a jelenlegi, hanem a 10—20 évvel ezelőtti fertőző források okozzák. Mielőtt ezzel kapcsolatban hazai adatokat ismertetnénk, egy nagyon jelentős külföldi közleményre szeretnénk hivatkozni: Palmer és mtsai (8, 9) az Egyesült Államokban és Portoricóban 200 000 18 éven aluli egyént részesítettek tuberkulin vizsgálatban. 50%-uk bizonyult tuberkulin pozitívnak. A gümőkóros megbetegedések gyakoriságát 5 év távlatában felülvizsgálva, kiderült, hogy ezek nagy többsége — Heimbeck (2) régi adataival ellentétben — a tuberkulin-pozitívakból adódott, annak ellenére, hogy a tuberkulin-negatívok BCG oltásban nem részesültek. A mai epidemiológiai körülmények mellett tehát a tuberkulin-pozitívok vannak jobban veszélyeztetve, mint a tuberkulin-negatívok, ami már önmagában véve is bizonyítja, hogy a felnőttkori megbetegedések a gyermekkori gócokból származnak. A hazai tapasztalatok is azt mutatják, hogy a fertőző betegek környezetében a felnőttek megbetegedése alig valamivel gyakoribb, mint az egészséges lakosságé. Szungyi (16) és Seri (11) egybehangzóan azt találták, hogy a fertőző betegek környezetében élő felnőttek évi gümőkóros megbetegedése 1%-ot tesz ki. Egy Koch-pozitív betegre két felnőtt kontaktot számítva, ez évi 800 megbetegedést jelent. Szakkay (15) még nem közölt adatai szerint a felnőttkori kontakt morbiditás Budapesten még 15—29 éves korban sem éri el a lakosság általános morbiditásának a kétszeresét, 30 év felett pedig már nem magasabb a lakosság általános morbiditásánál (5. ábra). Ha figyelembe vesszük, hogy főleg a fiatalabb felnőttek között primer fertőzés is lehetséges, másrészt azt, hogy a kontakt megbetegedések nagyobb száma abból is származhatik, hogy a kontakt felnőttek egy része gyermekkorban is kontakt volt és így súlyosabb gyermekkori fertőzésen esett keresztül, akkor nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a mai fertőzési viszonyok mellett a felnőttek szuperinfekciója csak nagyon ritkán fordulhat elő. A felnőttkori megbetegedések magas száma azzal magyarázható, hogy hazánkban még mindig elég nagy azon tuberkulin-pozitív egyének száma, akik a fertőzést kevésbé kedvező epidemiológiai körülmények között vészelték át. Helytelen volna az ismertetett adatokból azt a következtetést levonni, hogy a tuberkulózis megszűnt fertőző betegség lenni, vagy hogy epidemiológiai helyzetünk már olyan kedvező, ami a tuberkulózissal kapcsolatos epidemiológiai intézkedéseket feleslegessé teszi. Erről szó sincsen, sőt hangsúlyozni szeretnénk, hogy epidemiológiai helyzetünkben bekövetkezett változás csak az említett — rendkívüli beruházást és munkát igénylő — orvosi intézkedések következménye és a helyzet fenntartása, sőt javítása további erőfeszítéseket igényel. A megváltozott epidemiológiai helyzet következtében azonban a lakosság különböző rétegeire nézve a fertőzési és megbetegedési veszély különböző fokozatait kell megállapítani és az epidemiológiai intézkedéseket is ennek megfelelően kell megszabni. Továbbra is veszélyeztetettnek kell tekinteni a tuberkulin-negatív gyermekeket és felnőtteket, különösen ha a családban fertőző forrás van. Kováts Júlia (6, 7) már ismertetett adatai arra utalnak, hogy ma már ilyen esetben is teljes lehetőségünk van a gyermekek megvédésére, ha az e célra irányuló összes szükséges intézkedéseket megtesszük. (A beteg gyógyítása, ha gyógyíthatatlan betegről van szó, lehető izolálása, a gyermekek BCG-zése, hemoprofilaxis, higiénés intézkedések stb.) Ezeknek a jelentőségét fokozza az a tény, hogy a gyermekkori megbetegedések elhárításával 20—30 év múlva jelentkező felnőtt — morbiditásunkat befolyásoljuk. Lényegében kisebb mértékben vannak veszélyeztetve a fertőző beteggel egy családban élő tuberkulin-pozitív, egészséges felnőttek, ill. ezek veszélyeztetettsége olyan endogén gócokból származik, melyeket már nagyon kevéssé tudunk befolyásolni. Ilyen egyének lehető védelmét a rendszeres szűrővizsgálatok jelentik. Még kisebb a veszélyeztetettsége azoknak a felnőtteknek, akik akcidentálisan (munkahelyen, vendéglőben, közlekedési eszközön stb.) érintkeznek fertőző beteggel. A fertőzőképesség csökkenése — akcidentális érintkezés esetén — természetszerűleg jelentősen csökkenti a fertőzési veszélyt. Ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy az alimentáris fertőzésnek — a gyermekek bovin-fertőzését kivéve — jelentősége úgyszólván nincsen. Valószínűleg lényegesen csökkent a porfertőzés jelentősége is. Az elmondottak alapján világos, hogy az epidemiológus