Orvosi Hetilap, 1963. február (104. évfolyam, 5-8. szám)
1963-02-03 / 5. szám - Magyar Imre - Márton István: Diabetes és májcirrhosis
ORVOSI HETILAP 196 A táblázatból leolvasható, hogy a cukorbetegek hepatitisének előfordulása 2—3—4-szerese a nem cukorbetegeken talált %-os előfordulásnak. Ha e szerzők azon adatát is tekintetbe vesszük, mely szerint a cukorbeteg hepatitisek kontrollálása folyamán 8,5% cirrhosis található, a nem hepatitises anyagban ismert számoknál lényegesen magasabb — azt kell gondolnunk, hogy a diabeteses hepatitisből könnyebben lesz cirrhosis, mint a nem diabeteses hepatitisből. E következtetés levonására azonban az említett egyetlen adat nem elegendő. 3. Diabetes és cirrhosis azonos okból. E csoportban főképp a haemochromatosis eseteire térünk ki. A vaslerakódás egyaránt okoz májártalmat és pankreasdiabetest és a májcirrhosis és diabetes kifejlődése párhuzamos. A haemochromatosis nem gyakori. A pankreas különböző, szövettani vizsgálattal is igazolt (Kirschbaum és Shure, Barr és Sommers) megbetegedései a cirrhosisra vezető más ártalom, így hepatitis vírus, alkohol, táplálkozási zavar következtében is kialakulhatnak és a krónikus pankreatitis kötőszövet szaporodása bizonyos esetekben az insuláris állomány bántalmát is okozhatja. Mindezen lehetőségek nem vezetnek gyakran egyidőben cirrhosis és diabetes keletkezésére úgy, hogy — véleményünk szerint — a közös noxa tényezője leginkább csak elméletileg szerepel és a biztosan haemochromatosis-esetekben. Therapia. A diabetesszel szövődött májcirrhosis lefolyásában eseteinkben a nem diabeteses cirrhosisokhoz képest lényeges különbséget nem észleltünk. Amennyire a cirrhosis bizonyos esetekben befolyásolja a diabetest, annyira nem látszik befolyásolni a diabetes a cirrhosist. Bizonyos nehézséget okozott régebben az ilyen betegek étrendje, ma azonban ez irányban sokkal szabadabbak vagyunk. A diabeteses betegek általában sok szénhydrátot, minimálisan 200 g-ot kapnak, nemegyszer 300 g-ig is felmegyünk és a cirrhosisos betegnek sincsen ennél lényegesen többre szüksége. A fehérjefogyasztás szabad és a cirrhosisos beteg nagyobb fehérjeszükségletét bőven biztosíthatjuk. A zsírszegénység az étrendben manapság diabetesre és cirrhosisra egyenlően vonatkozik. Az insulint — ha szükséges — úgy szabjuk meg, mintha a beteg nem szenvedne cirrhosisban. Ha az alkalmazás feltételei megvannak, szájon át ható antidiabeticumot alkalmazunk. 1958-ban végzett kísérletekben azt találtuk, hogy a sulfanglurea készítmények hatására a májban glykogen szaporodik (Magyar, Márton, Máthé, Réfi, Kertai). Ennek az adatnak és más hasonló adatoknak (Bänder és Scholz) a hatása alatt diabeteses májbetegeknek, majdnem diabeteses májbetegeknek sulfanglureakészítményt adtunk. Káros hatást nem tapasztaltunk, bizonyos esetekben a máj állapotát javító hatást észleltünk (Magyar, Megyesi, Pályi). László és mtsai akut hepatitisben észleltek kedvező hatást. Singh és mtsai cirrhosist gyógyítottak sikeresen tolbutamiddal. Bár magunk cirrhosisban nem észleltük a Singh és mtsai által leírt határozott eredményeket, diabeteses cirrhosisban szenvedő betegeinknek általában adunk sulfanylurea készítményt még akkor is, ha ezek diabetesük miatt mindenképpen insulinra is szorulnak. Eseteink közül 7-ben csupán Bucarbannal el lehetett érni a cukoranyagcsere egyensúlyát, 8-ban Bucarbanra sem volt szükség, a többi 10 esetben adtunk antidiabeticumot anélkül, hogy ezáltal az insulinszükségletet csökkenteni tudtuk volna. Labilis eseteink közül egyben sem értünk el eredményt sulfanylurea-készítménnyel. Asciteses, vízretentióval járó cirrhosis eseteiben diureticum adására kényszerülünk. Cirrhosisban általában legjobban a chlorothiazid-készítmények válnak be és magunk legtöbbször dihydrochlorothiazidot (Hypothiazid) adtunk hetenként 3-szor, majd 2-szer 50 mg mennyiségben. Azt tapasztaltuk, hogy e diureticum adása után a glykosuria legtöbbször megnőtt és a vércukor is magasabb lett. Adataink összegyűjtése közben jelent meg Deli közleménye, melyből kiderült, hogy a hyperglykaemizáló hatást már többen észlelték (Goldner és mtsai, Wilkins). E hatás nem súlyos és a szer alkalmazása után eltűnik. Eseteinknek csak kis részében észleltük. A dihydrochlorothiazid adását tehát diabeteses májbetegeinken sem tartjuk kontraindikáltnak. Ugyancsak alkalmaztuk, különösen labilis eseteinkben, ha a májcirrhosis súlyos volt, a vízretentiót nem lehetett kellőképpen befolyásolni, vagy a májbetegség akut rosszabbodásával álltunk szemben, a steroidkezelést is. Erre a célra a minél kevésbé glykocorticoid hatású steroidok jönnek elsősorban szóba, dexamethason, triamcinolon stb., ezek hiányában azonban Prednisolont is alkalmaztunk. A diabetes szempontjából meggondolásunk kettős volt: 1. A mellékvesekéreg-steroid előnyösen befolyásolja a serum fehérjéinek megoszlását, csökkenti a globulinok mennyiségét és így kisebb lesz a lehetősége az insulinkötő anyagok felszaporodásának. Esetleges immunreakciókra is előnyösen hat. 2. Cortison vagy Prednisolon adagolása visszaszorítja a hypophysis elülső lebeny diabetogén hormonjainak, elsősorban az ACTH-nak a termelését és ennek következtében, bizonyos tartós adagolás után, a mellékvesekéreg steroidtermelése csökken. Lényegében tehát a mellékvesekéregműködés csökkentése céljából alkalmazhatjuk e steroidokat. Nagy glykosuriával és hyperglykaemiával járó diabeteses cirrhosisos betegeinken csak akkor alkalmaztuk a steroidokat, ha e betegek labilitását, vagy insulinresistenciáját akartuk csökkenteni. Eseteink egy részében azonban a máj állapotának javulásán, a diuresis növekedésén kívül, tehát a cirrhosiskezelés eredményein kívül, a diabetesre csupán súlyosbító hatást regisztrálhattunk, a glykosunra nőtt, a vércukor magasabbra növekedett, úgy, hogy a szeroidkezelést el kellett hagynunk.