Orvosi Hetilap, 1963. április (104. évfolyam, 14-17. szám)

1963-04-07 / 14. szám - Châtel Andor: A rheumás betegségek gyógyszeres kezelése

ORVOSI HETILAP déskor mindkettőből a megengedhető legnagyobb napi adagot nyújtsuk vele a betegnek. Napi 6 mg prednisolon megengedhető, míg a napi 300 mg phenylbutazon, ami 3 tablettában van, már nem teljesen biztonságos a statisztikák szerint. Mondhatjuk, hogy symptomatikusan ható anti­­rheumaticumokkal jól el vagyunk látva, úgyhogy biztosan jobb soruk van e tekintetben a betegek­nek, mint 13 évvel ezelőtt, bármely mozgásszervi rheumás kórképben szenvednek. Nehezebb kér­dés, ha rheumatoid arthritises beteggel állunk szemben, akinek sem salicylátok, sem pyrazolon­­származékok nem segítenek és nagy valószínűség szerint huzamos corticosteroid kezelésre lesz szük­ség. Előttünk vannak Duthie és mtsainak (7) már idézett gondos munkái. 1948 óta figyelték 282 rheumatoid arthritises betegüket és 1961-ig azt ta­pasztalták, hogy pusztán aspirinnel és fizikális esz­közökkel kezelt pácienseik közül 26% javult, 47% változatlan maradt és 26% romlott, 15 betegük halt meg, legnagyobbrészt szívelégtelenség tünetei között. Szerintük a rheumatoid arthritises betegek 60%-a hasznos munkára képesen tartható éveken át, a legegyszerűbb és ártalmatlanabb eszközök­kel, prognózisuk pedig akkor a legjobb, ha a be­tegség kezdete akut és emiatt 1 éven belül kórházi kezelésbe kerültek. Duthie és mtsai ezen nem egye­dülálló megfigyelései nagyon megfontolandók, mi­kor hormontherápiára szánjuk magunkat és Coste­­ot idézve, magam sem hiszem, hogy jó szolgálatot teszünk a betegnek, mikor klinikán, kórházban nagy adagú corticosteroid lökéssel kezdjük, a rheumatoid arthiritis kezelését, hogy minél előbb megszabaduljunk a betegtől, mert a betegségtől így mégsem szabadítjuk meg őt és a nagy corti­­coid dosisokat valakinek utánunk le kell építenie. Ez a sokkal nehezebb feladat pedig nem hárulhat a körzeti orvosra, szakrendelésre, vagy a 3—4 hetes gyógyfürdő-kórházi beutalás idejére, mert a pred­nisolon redukciójához elsősorban pihenésre és nyu­galomra van szüksége a betegnek. Ez ambulánsan megoldhatatlan, a gyógyfürdő-kórházaknak pedig nem feladatuk, hogy a beteg ott csupán pihenjen. A huzamos hormontherápiával szemben nem kell Kelly (1961. 14) majdnem elkeseredett és el­lenséges hangú római előadását idéznem, talán még Fore­stier és mtsai (1961) aranytherápiát propagáló előadása is túlmegy az objektivitás határán — tény azonban, 1. hogy az idő múltával nem lehet hosszabb tapasztalatokat szerezni ezekkel az erélyes, de mú­ló hatású szerekkel anélkül, hogy nagyjelentőségű mellékhatásokat ne észleljünk; 2. hogy a súlyos és halálos kimenetelű szövőd­mények tekintélyes százalékban lépnek fel és ezek a szövődmények mindig egyazon típusban jelent­keznek, úgyhogy nem lehet kétséges összefüggé­sük a corticosteroid-therápiával; 3. hogy a corticosteroidok adagjának félbesza­kítása csak nagyon kivételes esetben vihető keresz­tül, még az aránylag kedvező lefolyású esetekben is, mert majdnem mindig megszokás lép fel. A corticosteroid therápia kérdése természete­sen még nincs lezárva, ameddig évről évre új, jobb­nak ígérkező vegyületek kerülnek ki a gyógyszer­­ipar laboratóriumaiból, így a paramet azonnal még nincsenek több éves tapasztalatok és nekünk talán soká, vagy sohasem lesznek, mert időközben más, még jobb készítmény jut a kezünkbe. Ma minden­esetre úgy látjuk, hogy a nagyadagú, huzamos corticoidkezelés helye nem a rheumatológiában, hanem a biztosan letális kimenetelű belgyógyásza­­ti-haematológiai betegségek, legsúlyosabb kolla­génbetegségek és bőrbántalmak therápiájában van. Viszont a rheumatoid arthritis therápiájában a prednisolon igen jó és ma már nélkülözhetetlenné vált adjuvánsunk, ha nem pusztán erre akarjuk alapítani gyógyító tevékenységünket és megmara­dunk a testsúly kg-ra számított napi egytized­ig prednisolon-dosis mellett. Átmenetileg ez lehet túl kevés, és ilyenkor segíthetünk kombinált készít­ményekkel, mint a rheosolonnal. A corticosteroid therápia szövődményei közül a mellékvesekéreg elégtelenségét illetően Szutrély és mtsai (23) közlése óta megnyugtató adatot szol­gáltattak ez évben Robinson és mtsai (20), akik a plasma 17-hydroxycorticosteroid koncentrációjá­nak mérése alapján megállapították, hogy 17 bete­gük közül, akik 1 hónaptól 3 évig állottak folytonos steroidtherápia alatt, 16 beteg plasmája 48 órával e therápia megszakítása után már normális 17- hydroxycorticosteroid-szintet mutatott, adreno­corticalis funkciójuk tehát helyreállt (Robinson, Martinel, Cope 1962). Viszont nyugtalanító, hogy Oglesby és másai (1961) 22 rheumatoid arthritises beteg közül, akik 1 évnél hosszabb ideje kaptak naponta 10—16 mg prednisolont, ötnél (23%) cataracta subcapsularis post, kifejlődését állapították meg. 16 másik beteg közül, akik 16 mg vagy több prednisolont szedtek naponta, több mint 1 éven át, 75%-ban fejlődött ki a cataracta. A betegek életkora 34—61 év volt. Ezek a megálapítások kétségtelenül megerősítésre szorulnak még. Mellékhatások elkerülése különböző cortico­steroid készítmények kombinációja útján szintén több közlemény tárgya volt. Magunknak e téren nem lehet tapasztalatunk, de Cayla és Coste (1962) 150 esetükön szerzett tapasztalataik alapján nem sok értelmét látják a prednison, dexamethason, triamcinolon váltogatásának vagy kombinációjá­nak. Ha mégis, akkor triamcinolonnak 1:2 arány­ban prednisolonnal vagy dexamethasonnal történő kapcsolása jön tekintetbe. Mint ismeretes, nagy adag triamcinolon gyomorpanaszokat és izomgyen­geséget, dexamethason csontatrophiát és Cushing­­kóros tüneteket hoz magával. Régebbi megfigyelés, mely a vegyületek váltogatása ellen szól, hogy ar­­teritisek és perifériás neuropathiák ilyenkor szok­tak — bár nagyritkán — fellépni. A corticosteroid kezeléssel járó nehézségek és szövődmények arra indították a nagytapasztalatú rheumatológusok egy részét, hogy szubsztitúciós

Next