Orvosi Hetilap, 1963. június (104. évfolyam, 22-26. szám)

1963-06-02 / 22. szám - Lázár Dezső: A végbélrák műtéti megoldása

műtét mellett döntünk, mert a különben kérlelhetet­lenül kialakuló iíeusos állapot elkerülésével és a tu­mor okozta következmények (vérzés, fertőzés, esetleg átfúródás) kikapcsolásával tapasztalatom szerint még sokat tudunk javítani ilyenkor is a beteg helyzetén, élete pedig össze sem hasonlítható a palliativ anus prae-t kísérő miserabilis állapottal. Amennyiben megállapítottuk, hogy a radikális műtét lehetőségei megvannak, fokozzuk a Trendelen­burg helyzetet és a vékonybeleket craniálisan félre­tolva szabaddá tesszük a kismedencét. A sigmát eset­leges retroperitoneális letapadásaitól felszabadítjuk és előemeljük. Ezután a promontorium felett felkeressük a gerinc előtt az art. haemorrhoidalis sup.-t és az eret magasan kétszeresen alákötjük. A »Ludeck-pont«­­nak jelentősége tapasztalatom szerint nem olyan nagy mint azt 10 éve még hittük, de a haemorrhoidalis sup. lekötése után igen jól meg kell néznünk a mesosig­­mát, hogy a lehúzásra szánt bélnek bizonyosan jó vér­ellátása maradjon. Zsírdús mesosigma esetében a mű­tét jóval nehezebb, ezért több végbélsebész helyezke­dett arra az álláspontra, hogy ilyen esetben nem vé­gez resectiót. Valóban mi is azt tapasztaltuk, hogy a legnagyobb a műtéti mortalitás a zsíros mesosigmájú végbélrákos betegek között, tehát ilyen esetben aján­latosabb amputatió mellett dönteni. Ha úgy látjuk, hogy csak feszüléssel hozható le a colon descendens, vagy a colonban a legkisebb rendellenesség gyanítható (polyp, második rák), minden esetben helyesebb, ha a flexura lienalis teljes mobilisalását is elvégezzük, és a lehajlított colon transversummal készítjük el az anastomosist. Az arteria haemorrhoidalis sup. átvágá­sa után — gondosan ügyelve arra, hogy sok perito­neum maradjon a medencefenék zárásához — körül­vágjuk a hashártyát és oldalirányban kerüljük meg a végbelet, úgy hogy mindig a sacrum vásulatához tart­va magunkat a fascia endopelvinát is igyekszünk el­távolítani, az art. haemorrhoidalis sup. körüli kötő­szövettel és nyirokcsomókkal együtt. Gondosan ügyel­nünk kell a két ureterre, bár ha a sacrum felől halad­va mindig a rectum felé tartjuk magunkat, operabi­lis esetben, az ureterek megbízhatóan lemaradnak. (Műtéteink kapcsán egy esetben észleltünk ureter-sé­­rülést. (Elöl a Douglas elülső húgyhólyagi áthajlásánál megemeljük a peritonaeumot és a visszapraeparált áthajlásban selyem irány-öltéseket hagyunk. (Nőkben egyszerűbb a helyzet, mert az uterusra áthajló has­hártya a lig. sacro-uterinum átvágása után jól visz­­szapraeparálható, és tartó fonalak között megőrizhető a medencefenék hashártyájának rekonstrukciója szá­mára. Az ovariumokat onkológiai elgondolások miatt lehetőleg eltávolítjuk.) Az art­­haemorrhoidalis medi­­át legkönnyebben úgy érjük el, hogy a sacrum vásu­­latából oldal irányban vezetett mutató ujjunkkal nyú­lunk be a pararectalis szövetek közé, és az ellenkező irányban meghúzott­ és előemelt végbél mellett a pa­rarectalis szövetekben a húr­szerűen megfeszített ér­törzs jól tapintható és aláköthető. Gondos praepar­álás­sal a fascia endopelvinához tartva magunkat, tölcsér irányban, lépésről-lépésre ha­ladva a végbél egészen a záróizomzatig körüljárható, és felszabadítható. A már jól mobilizált végbélre ép­pen a daganat alatt tesszük fel a Dixon-féle hajlított klammereket, melyekkel a végbél még 4—5 cm-rel elő­emelhető a kismedencéből. Ekkor a gyomorvarró-gép­­pel metszük át­­ a sigmának vagy a transver­­sumnak azt a szakaszát, melyet bizonyosan jó keringésűnek ítélünk, és az anastomosishoz kí­vánunk felhasználni. A két Diron-dlammer kö­zött lehetőleg elektromos késsel vágjuk át a végbelet és távolítjuk el a resectióra ítélt daganatos bélszakaszt. A resectió elvégzése előtt a kismedencét igen gondosan körülizoláljuk. Ezután a Dixon-klam­­merrel elzárt, de jól előemelhető végbélrészlet és a var­rógép kapcsaival átmenetileg zárt két bélvég között készítünk end-to-end »félig zárt« anastomosist. (Azért »­félig zárt­« az anastomosiskészítés ilyenkor, mert a rendkívül kényes hátsó fal elkészítése és ezen hátsófali varratsor megerősítése alatt még zárt a két bélvég.) A Billroth-I. műtéteknél leírt technikához hasonlóan az egyenként érfogóba fogott és csak az egész varrat­sor öltéseinek behelyezését követően, sorba megcsomó­zott hátsó varratok elkészítése után vágjuk le a ka­pocssort és nyitjuk meg a vastagbél lumenét. Ezután a Dixon-fogó két végén érfogóval kifogva és kihúzva tartva a végbélcsonkot vesszük le a második Dixon­­klammert. Ettől kezdve lesz teljesen nyílttá a techni­ka. A végbélbe műtét előtt behelyezett Neomycines csíkot ilyenkor a hasüreg felől eltávolítva, tesszük szabaddá a végbél distalis, rövid szakaszának lume­nét is, és a nyílt bélyégek között végezzük el az end­­ro-end anastomosist csomós, a nyálkahártyát összefek­tető catgut varratokkal. (A nyálkahártyarratot a lim­aiakban, matracszerűen visszaöltő Coneris-öltésekkel készítjük el.) Meg kell itt jegyeznünk, hogy a varrat­készítés legkényesebb tényezője a műtét kapcsán az, hogy a distalis végbélcsonknak természetszerűen nincs hashártyaborítéka, ezért a »seromuscularis« varratsor itt úgy végezhető csak el, hogy a vastagbél seromus­­cularis rétegét rátüremítjük a distalis bélvégre, szinte invaginálva a felső bélszakaszt az alsó, serosa nélkü­li bélfalra. A végbélbe rendesen hüvelykujjnyi vastag gumicsövet (szélcső) dugunk, hogy a végbél lumene kitöltve, »kisámfázva« jobban érzékelhető legyen. A műtét végén a végbélből a gumicsövet eltávolítjuk. Az oldalt meghagyott két szélső csomós varrat segít­ségével kiforgatva a belet, mégegyszer ellenőrizzük a rendkívül kényes hátsó varratsort és szükség szerint ilyenkor még néhány biztosító öltést is fel­teszünk. A varratvonal elülső részét az elülső áthajlás irányöltésekbe vett hashártyájával biztosítjuk. A hátsó medencei hashártyát a lehúzott sigma körül, ugyan­csak egyesíteni igyekszünk, gondosan ügyelve arra, hogy a mesosigma vérellátása épen maradjon. Így a műtét végén a medence hashártyája hiánytalanul rekonstruálható, csak a sacrum vásulata előtt a re­konstruált hashártyaboríték alatt marad vissza kb. gyermek-ökölnyi üreg. Ez az üreg már sok végbélse­­bésznek okozott gondot. Mi ebbe az üregbe — Dixon szerint — gumicsövet vezetünk transabdominalisan, melyet 30 1 napig enyhe vízszívással szívunk. Az el­múlt években megkíséreltük az üreget az os coccygis menti metszésből lefelé drainezni, és 2—3 napon át Neomycinnel átöblíteni. Az esetleges varratszétválásból adódó peritonitis így valóban elkerülhető, de nem rit­kán kapunk nehezen gyógyuló sacralis bélsársipolyt az ilyen manipulatio kapcsán. Az anastomosis köré az üregbe 250 mg Tetran port hintünk és a hasfalat ré­tegesen zárjuk. A recto-sigmoidealis daganatoknál arra beállított intézetben véleményem szerint már célszerűbb zárt technikával dolgozni és ún. »steril« anastomosist ké­szíteni. Sajnálatos tény, hogy az éveken át radikális műtét nélkül végzett „életmentő” anus prae-k a köztudatban azt eredményezték, hogy a betegek ellenállása ma még az iliaoalis anus prae-vel szem­ben ak­kor is rendkívül nagy, ha valóban életmen­tő, radikális abdomino-sacralis, vagy sacro-abdo­­minalis amputatió végkövetkezménye is a műtét. Csak huzamosan egy helyen dolgozó sebész szívós munkája­ nyomán világosodik meg, hogy az anus prae készítése nem jelenti szükségszerűen a beteg­­sorsának mizeráibilis végét. Rendkívül sokat jelent ebben a küzdelemben egy­­egy olyan beteg, akit sok ember személyesen ismer például nálunk ilyen volt egy közismert cigány­zenész esete, akinek a sorsát éveken át követni tudták. Az ilyen beteg gyógyulása és hosszasan észlelt kifogásta­lan kondíciója és munkaképessége képes csak a per

Next