Orvosi Hetilap, 1964. március (105. évfolyam, 9-13. szám)

1964-03-01 / 9. szám - Zoltán János: A plasztikai sebészet fejlődése Balassától napjainkig

388 ORVOSI HETILAP tetta meg régebben nemcsak az inak pótlását, hanem még egyszerű varrásának sikerét is. Az eredményes inműtétek kidolgozása egyik legfonto­sabb lépése volt a kézsebészet fejlődésének, amely­nek eredményei régebben bizony nagyon siralma­sak voltak. A zsírszövet átültetését a századforduló évei­ben kezdték kiterjedten alkalmazni (Neuber, Silex, Verderame, Czerny), különösen a szemészeti gya­korlatban, de használata nagyon hamar „kiment a divatból”. Ennek egyik oka a gyakori fertőzés, a másik pedig az volt, hogy a transzplantátumok tér­fogata, tömege néhány hónappal az átültetés után tetemesen megfogyatkozott, a műtét eredményte­lenné vált. Ezért sokan porcot, sőt csontot használ­tak kitöltő anyagként, mások pedig műanyagokkal próbálkoztak. Jelentős változást hozott az a felis­merés, hogy a zsírszövet „lefogyásának” oka az, hogy a zsír revaszkularizációja nem történhet elég gyorsan, mert rendkívül érszegény, az ozmózis út­ján történő átmeneti tápláltatás viszont elégtelen. Ezt felismerve, Figi, Gurney és Peer a megoldást is könnyen megtalálta: a zsírt a felette levő irhával együtt, ezzel összefüggésben kell metszeni, mert annak érdas metszéslapja felől a revaszkularizáció (amelynek legfontosabb tényezője a befogadó hely és a transzplantátum érlumeneinek közvetlen anasztomózisa) gyorsan bekövetkezik. Ily módon a transzplantátumoknak már legfeljebb csak 10—25 százaléka folyósodik el és szívódik fel. Ez az tech­nika meghozta a zsírátültetés ,,renaissance”-át és ma ismét kiterjedten alkalmazzák a besüppedések, kontúrhiányok megszüntetésére, amelyek fejlődési rendellenesség (hypoplasia, Treacher—Collins­­syndroma), betegség (hemiatrophia faciei), vagy műtéti sérülés következtében jöhetnek létre. A bőrpótlás fejlődése A borhiányok pótlása a plasztikai sebészet munkaterületének mintegy felét teszi ki. A bor­hiány leggyakrabban sérülés következtében kelet­kezik, de okozhatja betegség, daganat, keringési zavar, gyulladás és orvosi beavatkozás (műtét, be­sugárzás, gyógyszer) is; igen ritkán veleszületett formája is észlelhető. Bőrt eredményesen csak autoplasztikusan lehet átültetni. A bőr homotranszplantációja csakis az égettek kezelésében nagyjelentőségű „biológiai fedőkötés” célját szolgálja. A hiányzó bőrt legjobb működési és esztétikai eredménnyel a környezet bőrének felhasználásával lehet pótolni, ha ez az adó­hely működési vagy esz­tétikai zavara nélkül elvégezhető. Erre különösen az arc borhiányai esetében lehet törekedni, amelyet annak igen jó vérellátása is elősegít. Az ún. „loká­lis lebenyplasztikák” száma nagyon nagy, de szinte valamennyi visszavezethető a Burow, Symanovszkij, Denonvilliers, Esser és Imre által leírt alapvető el­járásokra. Alkalmazásuk minden esetben a hiány, az érintett testtáj, a vérellátási viszonyok, műkö­dési és esztétikai követelmények gondos mérlege­lését megkövetelő műtéti terv alapján történik, te­hát nem túl egyszerű. A leningrádi Limberg ezen eljárások elvi, mértani alapját igyekezett kidolgoz­ni. Görbéi és képletei nagymértékben megkönyí­­tik a kezdőnek a műtéti terv elkészítését, de sem­miképpen sem helyettesítik az egyéni intuíciót és fantáziát. A nagyobb kiterjedésű borhiányok pótlása cél­jából távolabbi testtájakról — olyan helyekről, ahonnan a „jut is és marad is” elvének érvényesü­lésével az adó­terület károsodása nélkül lehet bőrt elvenni — kell bőrt átültetni. Ez kétféleképpen tör­ténhet: vagy nyeles lebenyplasztikával, vagy szabad átültetéssel. Az utóbbi eljárás az egyszerűbb, mert nincs szükség kényelmetlen helyzetben történő rög­zítésre, egyetlen műtétből áll, a műtét nem áldoz fel értékes bőrmennyiséget, tehát kudarc esetén áldozat nélkül megismételhető a műtét és arány­lag egyszerű. Alkalmazni azonban csak akkor le­het, ha csak a bőr (hám + irha) hiányzik, a bőr­alatti zsírszövet nem, és a pótolt bőrnek nem kell mélyebb képleteket (csontot, ízületet, inat stb.) vé­denie. Ellenkező esetben bőralatti zsírszövetet is tartalmazó bőrt kell átültetni, ami csakis nyeles lebeny formájában történhet. A távolabbi testtájakról kétféleképpen lehet bőrt átültetni: az ún. „közvetlen nyeles lebeny­­plasztikák” formájában vagy „vádoroltatással”. Az előbbi módszer az egyszerűbb és főleg gyorsabb, mert ilyen esetben a befogadó és az adó helyet a testrészek megfelelő beállításával egymás mellé be­helyezzük és úgy varrjuk be a lebenyt a hiányba. Ily módon lehet pl. a felkarról metszett lebenyeket az arc hiányaiba bevarrni („olasz plasztika”) vagy a törzs bőrét felhasználni a felső végtag borhiá­nyainak pótlására. Balassa korában ezen eljárások már mind ismertek voltak. A kudarcok és szövőd­mények száma azonban nagyon nagy volt, mert a lebenyt adó helyen és a lebeny nyélrészén mindig maradtak nyitott sebfelszínek, amelyek a fertőzés kapui voltak. Forradalmi jelentőségű volt ezért az ún. „hen­­gerlebeny-plasztika” felfedezése, amelyet Filatov és Gillies ugyanazon évben, egymástól függetlenül ír­tak le. E módszer lényege egy bőrhenger készítése, amelyet úgy lehet a hiányba átültetni (akár köz­vetlenül, akár egy közbeiktatott „szállító testrész” felhasználásával), hogy nyitott sebfelszín sehol sem marad. Ha pl. a lábfejről nyúzódott le a bőr, akkor a hasfalon készítünk egy hengerlebenyt, később egyik végét a kézházra ültetjük, s amikor az ott begyógyult, tehát keringése már a kéz felől is biz­tosított, akkor a hasfalról végleg leválasztjuk és a kéz közvetítésével a lábra varrjuk a lebenyt. A hengerlebenyplasztika hihetetlen gyorsan el­terjedt. A húszas—harmincas évek irodalmában a bőrpótlás szinte egyértelművé vált a henger­­lebenyplasztikával. A biztonság olyan nagy jelen­tőségű volt, hogy miatta a plasztikai sebészek meg­feledkeztek az időtényezőről. Az átlagos gyógyulási időt már csak hosszú hónapokkal lehetett mérni és jórészt elhanyagolták azt a nagyon fontos szem­

Next