Orvosi Hetilap, 1964. március (105. évfolyam, 9-13. szám)
1964-03-01 / 9. szám - Zoltán János: A plasztikai sebészet fejlődése Balassától napjainkig
388 ORVOSI HETILAP tetta meg régebben nemcsak az inak pótlását, hanem még egyszerű varrásának sikerét is. Az eredményes inműtétek kidolgozása egyik legfontosabb lépése volt a kézsebészet fejlődésének, amelynek eredményei régebben bizony nagyon siralmasak voltak. A zsírszövet átültetését a századforduló éveiben kezdték kiterjedten alkalmazni (Neuber, Silex, Verderame, Czerny), különösen a szemészeti gyakorlatban, de használata nagyon hamar „kiment a divatból”. Ennek egyik oka a gyakori fertőzés, a másik pedig az volt, hogy a transzplantátumok térfogata, tömege néhány hónappal az átültetés után tetemesen megfogyatkozott, a műtét eredménytelenné vált. Ezért sokan porcot, sőt csontot használtak kitöltő anyagként, mások pedig műanyagokkal próbálkoztak. Jelentős változást hozott az a felismerés, hogy a zsírszövet „lefogyásának” oka az, hogy a zsír revaszkularizációja nem történhet elég gyorsan, mert rendkívül érszegény, az ozmózis útján történő átmeneti tápláltatás viszont elégtelen. Ezt felismerve, Figi, Gurney és Peer a megoldást is könnyen megtalálta: a zsírt a felette levő irhával együtt, ezzel összefüggésben kell metszeni, mert annak érdas metszéslapja felől a revaszkularizáció (amelynek legfontosabb tényezője a befogadó hely és a transzplantátum érlumeneinek közvetlen anasztomózisa) gyorsan bekövetkezik. Ily módon a transzplantátumoknak már legfeljebb csak 10—25 százaléka folyósodik el és szívódik fel. Ez az technika meghozta a zsírátültetés ,,renaissance”-át és ma ismét kiterjedten alkalmazzák a besüppedések, kontúrhiányok megszüntetésére, amelyek fejlődési rendellenesség (hypoplasia, Treacher—Collinssyndroma), betegség (hemiatrophia faciei), vagy műtéti sérülés következtében jöhetnek létre. A bőrpótlás fejlődése A borhiányok pótlása a plasztikai sebészet munkaterületének mintegy felét teszi ki. A borhiány leggyakrabban sérülés következtében keletkezik, de okozhatja betegség, daganat, keringési zavar, gyulladás és orvosi beavatkozás (műtét, besugárzás, gyógyszer) is; igen ritkán veleszületett formája is észlelhető. Bőrt eredményesen csak autoplasztikusan lehet átültetni. A bőr homotranszplantációja csakis az égettek kezelésében nagyjelentőségű „biológiai fedőkötés” célját szolgálja. A hiányzó bőrt legjobb működési és esztétikai eredménnyel a környezet bőrének felhasználásával lehet pótolni, ha ez az adóhely működési vagy esztétikai zavara nélkül elvégezhető. Erre különösen az arc borhiányai esetében lehet törekedni, amelyet annak igen jó vérellátása is elősegít. Az ún. „lokális lebenyplasztikák” száma nagyon nagy, de szinte valamennyi visszavezethető a Burow, Symanovszkij, Denonvilliers, Esser és Imre által leírt alapvető eljárásokra. Alkalmazásuk minden esetben a hiány, az érintett testtáj, a vérellátási viszonyok, működési és esztétikai követelmények gondos mérlegelését megkövetelő műtéti terv alapján történik, tehát nem túl egyszerű. A leningrádi Limberg ezen eljárások elvi, mértani alapját igyekezett kidolgozni. Görbéi és képletei nagymértékben megkönyítik a kezdőnek a műtéti terv elkészítését, de semmiképpen sem helyettesítik az egyéni intuíciót és fantáziát. A nagyobb kiterjedésű borhiányok pótlása céljából távolabbi testtájakról — olyan helyekről, ahonnan a „jut is és marad is” elvének érvényesülésével az adóterület károsodása nélkül lehet bőrt elvenni — kell bőrt átültetni. Ez kétféleképpen történhet: vagy nyeles lebenyplasztikával, vagy szabad átültetéssel. Az utóbbi eljárás az egyszerűbb, mert nincs szükség kényelmetlen helyzetben történő rögzítésre, egyetlen műtétből áll, a műtét nem áldoz fel értékes bőrmennyiséget, tehát kudarc esetén áldozat nélkül megismételhető a műtét és aránylag egyszerű. Alkalmazni azonban csak akkor lehet, ha csak a bőr (hám + irha) hiányzik, a bőralatti zsírszövet nem, és a pótolt bőrnek nem kell mélyebb képleteket (csontot, ízületet, inat stb.) védenie. Ellenkező esetben bőralatti zsírszövetet is tartalmazó bőrt kell átültetni, ami csakis nyeles lebeny formájában történhet. A távolabbi testtájakról kétféleképpen lehet bőrt átültetni: az ún. „közvetlen nyeles lebenyplasztikák” formájában vagy „vádoroltatással”. Az előbbi módszer az egyszerűbb és főleg gyorsabb, mert ilyen esetben a befogadó és az adó helyet a testrészek megfelelő beállításával egymás mellé behelyezzük és úgy varrjuk be a lebenyt a hiányba. Ily módon lehet pl. a felkarról metszett lebenyeket az arc hiányaiba bevarrni („olasz plasztika”) vagy a törzs bőrét felhasználni a felső végtag borhiányainak pótlására. Balassa korában ezen eljárások már mind ismertek voltak. A kudarcok és szövődmények száma azonban nagyon nagy volt, mert a lebenyt adó helyen és a lebeny nyélrészén mindig maradtak nyitott sebfelszínek, amelyek a fertőzés kapui voltak. Forradalmi jelentőségű volt ezért az ún. „hengerlebeny-plasztika” felfedezése, amelyet Filatov és Gillies ugyanazon évben, egymástól függetlenül írtak le. E módszer lényege egy bőrhenger készítése, amelyet úgy lehet a hiányba átültetni (akár közvetlenül, akár egy közbeiktatott „szállító testrész” felhasználásával), hogy nyitott sebfelszín sehol sem marad. Ha pl. a lábfejről nyúzódott le a bőr, akkor a hasfalon készítünk egy hengerlebenyt, később egyik végét a kézházra ültetjük, s amikor az ott begyógyult, tehát keringése már a kéz felől is biztosított, akkor a hasfalról végleg leválasztjuk és a kéz közvetítésével a lábra varrjuk a lebenyt. A hengerlebenyplasztika hihetetlen gyorsan elterjedt. A húszas—harmincas évek irodalmában a bőrpótlás szinte egyértelművé vált a hengerlebenyplasztikával. A biztonság olyan nagy jelentőségű volt, hogy miatta a plasztikai sebészek megfeledkeztek az időtényezőről. Az átlagos gyógyulási időt már csak hosszú hónapokkal lehetett mérni és jórészt elhanyagolták azt a nagyon fontos szem