Orvosi Hetilap, 1964. július (105. évfolyam, 27-30. szám)
1964-07-05 / 27. szám - Riskó Tibor: A múlt, a jelen és a jövő feladatai az extrapulmonalis tbc-s betegek kezelésében
ORVOSI HETILAP 1253 képviseljék. A munka során felismertük azt is, hogy törekednünk kell minden szervi tbc-s megbetegedésnek egységes szemlélet szerint történő gyógyítására. Tapasztaltuk, hogy rendkívül sok kapcsolatot lehet felfedezni még az egymástól látszólag távol álló szakmák között is. Különösen fontos ebben a vonatkozásban az egyidejűleg több szerv tbc-s megbetegedésében szenvedők műtéti és konzervatív kezelésének kérdése. Amíg ez a különböző szakmák szoros együttműködésével nem volt megoldható, a betegek hányódtak egyik osztályról a másikra, hol a tüdejüket kezelték, hol a veséjüket, vagy csigolya-megbetegedésüket. A jelen időszak egyik legfontosabb eredményének tarthatjuk, hogy extrapulmonális tuberkulózis alatt már valóban az összes szervek tbc-s megbetegedését értjük, nem szorítkozik ez a kifejezés csak a csontízületi tuberkulózisra! Igyekszünk fokozatosan egyforma erőt biztosítani minden szervi tbc-s megbetegedésben szenvedő gyógyítására. Talán ma már természetesnek tűnik, hogy a vese, vagy női genitalis tbc-s beteget is antituberkulozikus gyógyszerekkel készítjük elő a műtétre, lehetőleg szanatóriumban. Pedig csak néhány éve még napirenden volt a gyógyszeres előkészítés nélküli nephrectomia, curette és egyéb műtét. (Sajnos meg kell jegyezni, hogy még ma is előfordul ilyesmi.) Az egységes kezelési elvek, a gyógyszeres elő- és utókezelés szükségességét azonban már semmilyen tbc-s megbetegedés vonatkozásában nem lehet vitatni. A friss, könnyebben kezelhető szervi tbc-s betegeket is leggyakrabban a már korábban tbc-s, illetőleg fertőzött, de főleg az elégtelenül kezelt betegeken észleljük. Világos, hogyha erre gondolunk, hamarabb fogjuk felismerni a hátfájással jelentkező nemrég pleuritis exsudativán átesett betegek spondylitisét, vagy genitalis tbc-s folyamatát. Fokozatosan megkezdték működésüket Budapesten és az ország nagyobb városaiban a csontízületi tbc gondozók és kialakult az extrapulmonális tbc-s konziliáriusi hálózat is. Biztosítottuk a betegek gyógyszerellátását a fekvőbeteg osztályokon és a tbc gondozókban egyaránt. Az elmúlt időszak egyik legfontosabb eredménye az extrapulmonális tbc-s betegek gondozói szakellátásának kiépítése és a megfelelő számú kórházi és szanatóriumi ágy biztosítása volt. A jelenlegi eredményekről és nehézségekről nemrég, Nyárádyval írt cikkünkben is, beszámoltunk (25, 28). Jelenlegi gondolataim nem függetlenek az ott kifejtettektől. A jövőben várható problémákról beszélni igen nehéz, mert a tuberkulózis betegség viselkedésének alakulását sok tényező befolyásolja. Nyilvánvaló, hogy a friss tbc-s megbetegedések számának elsősorban a gyermekkorban tapasztalt csökkenésével csökkeni fog az extrapulmonális tbc-s betegállomány is. Ez a csökkenés azonban valószínűleg nem lesz zökkenésmentes. Befolyásolják a gyógyszerek, a baktériumok megváltozott viselkedése a gyógyszerek hatására és a diagnosztikus szemlélet alakulása. A jelen és a jövő azonban sok vonatkozásban — már most is felismerhetően — kapcsolódik egymáshoz. Néhány ilyen kérdést kívánok tárgyalni. Antibiotikumokat sajnos nemcsak megfelelő indikáció alapján adtunk és adunk. A baktériumok antibiotikumokkal szemben kialakuló rezisztenciáját úgy akartuk megoldani, hogy újabb és újabb gyógyszerekkel kezeltük a betegeket. Versenyfutás kezdődött a rezisztencia kialakulása és a gyógyszerek hatásossága között. Ez persze nemcsak a tuberkulózis szempontjából fontos kérdés, nagy jelentősége van pl. a staphylococcus vonatkozásában is. S. A. Waksmann, a streptomycin és más antibiotikus szerek felfedezője, 1961-ben előadást tartott az antibiotikumok múltbeli, jelenlegi és jövő szerepéről. Szerinte két csoport alakult ki az orvosok között. Az optimisták megállapítják, hogy „számos gyermekbetegség fokozatos eltűnéséhez, az ember életbenmaradásának emelkedéséhez, a nemibetegségek leküzdéséhez, vagy leküzdési lehetőségéhez, valamint a tbc mortalitás igen jelentős csökkenéséhez vezetett” a gyógyszerek alkalmazása. „A pesszimista viszont a rezisztencia kifejlődésére utal, mint olyan veszélyre, amely az antibiotikumok hatásosságát általánosan csökkenti, s ezáltal a régebben leküzdhető megbetegedések ismét felléphetnek, virulensebb formában, de az ismert antibiotikumokkal szembeni rezisztenciával.” Waksman az optimistákhoz tartozónak vallja magát, de hogy mit hoz valójában a jövő, véleményem szerint egyelőre nehéz megítélni. Ez a kérdés ugyanis nemcsak a gyógyszerektől, hanem nagyrészt attól is függ, mennyiben tudjuk a beteget tartósan meggyógyítani, szanatóriumi, vagy műtéti módszerekkel mennyire tudunk hatásosan küzdeni az egyes betegek elhanyagolódása, a gyógyíthatatlan állapot kialakulása ellen. Ennek érdekében pedig nem tettünk meg mindent. Különösen fontos ez a megállapítás a legnagyobb létszámot képviselő tüdőbetegek szempontjából, akiknek jelentős százaléka „megoldatlan” állapotban hagyja el a gyógyintézeteket. Többször foglalkoztunk már a tüdő- és extrapulmonális tbc-s betegség társulásának kérdésével. Ez a probléma egészen a legutóbbi időkig látszólag nem volt túl jelentős, hiszen intézeti viszonylatban is csupán betegeink 5—10%-át érintette, országos viszonylatban pedig a nyilvántartott tbc-s betegeknek csupán 1,4—1,8%-aszenvedett multiplex tbc-s megbetegedésben. Sokszor hangoztattuk, hogy az ilyen kombinált megbetegedési formában szenvedők kezelése nem éri el a soliter megbetegedésben szenvedőket, hiszen a tüdőosztályon nem értettek a csontmegbetegedés kezeléséhez, vagy urológiai osztályon nem tudtak állást foglalni a csontfolyamat legcélszerűbb kezelésének vonatkozásában. Az ilyen betegeket legjobb — mint ezt hangsúlyoztuk — olyan intézetben kezelni, ahol a társszakmák szoros együttműködése megoldható. Van azonban egy súlyosabbnak ígérkező probléma, amivel úgy látszik a jövőben egyre in