Orvosi Hetilap, 1964. augusztus (105. évfolyam, 31-35. szám)
1964-08-02 / 31. szám - Rozsos István: Az alkattan válsága és jövője
ORVOSI HETILAP testének víztartalma, de viszonylag még nagyobb az extracellularis folyadék aránya a testfolyadékokon belül. Ez az extracellularis folyadéktöbblet azonban nem egyenletes, hanem locális jellegű. Több a bőralatti kötőszövetben, izomban, de a parenchymás szervekben a helyzet már fordított, pedig az utóbbiak az extracelluláris tér beszűkülésére nyilván érzékenyebbek. Ehhez járul még hozzá az, hogy a vese koncentráló képessége csecsemőkorban jóval alatta marad a felnőttekének. Ismeretes, hogy az időskori reakciómódoknak is speciális törvényszerűségei vannak; a gerontológia éppen ennek feltárásával foglalkozik. Az időskorra alkati szempontból mindenekelőtt a reflexaktivitás csökkenése a legjellemzőbb. Ezzel magyarázható pl. a hasi katasztrófák tüneteinek jellegzetes megváltozása (30). A reflexaktivitás csökkenésének oka egyesek szerint a ganglionsejtekben bekövetkező sorvadás, lipofuchsin felszaporodás (31), mások szerint a hypoxia okozta idegsejt degenerativ (12). Ismeretes, hogy az időskori só- és folyadékháztartási zavarok is jellegzetesek; nagy vonalakban a csecsemőkoriakhoz hasonlítanak (cit. 4). Itt kell megemlékeznünk a nemek alkati jelentőségéről is. A klasszikus alkattan ezt az összefüggést sokszorosan vizsgálta, főleg a férfi és női nem alaki különbözőségeit, valamint a két nem statisztikai correlatióit különféle betegségekkel. A nemeknek ma lényegesen kevesebb alkati jelentőséget kell tulajdonítanunk. Nem lehet kétséges, hogy az általános emberi alkatot meghatározó törvényszerűségek fiziológiai és pathofiziológiai vonalon mindkét nemre egyaránt érvényesek. Örökléstani vonalon bizonyos betegségekkel való összefüggés természetesen vitán felül áll (pl. haemophyliánál). A nemek jelentőségének vizsgálata az egyéni alkat szempontjából nagyrészt még a jövő feladata. A dinamikus szemléleti mód kialakításához tehát arra van szükség, hogy az alkatmeghatározó tényezők örökléstani vonatkozásain túlmenően azok fiziológiai és pathofiziológiai összefüggéseit keressük. Annak idején Pavlov is neurofiziológiai alapokra helyezte a lelki alkattípusokat. A modern alkattannak az egyéni és az általános emberi alkat törvényszerűségeit szintén a fiziológia és pathofiziológia eredményei alapján kell feltárnia. Pillanatnyilag sem lehet kétséges, hogy az egyéni alkatokat, azaz az általánostól eltérő szervezeti reakciómódokat is ezek törvényszerűségei határozzák meg. Igaz, Verebély többször idézett előadásában azt mondta: „... az alkattan végső célja, a betegségek kórtanának átalakítása az egyének kórtanává, csak mint távoli jövő eszményképe lebeg előttünk, melyhez a lefolyt két évtized alig áttekinthető eredményei csak az első lépéseket jelentik” (35). Ma talán már nem tűnik oly távolinak ez a cél. Az elmúlt 3—4 évtized alatt a szervezet reakciómódjait lényegesen meghatározó correlatiókból számos részletet ismertünk meg, elsősorban az idegrendszer, a hormonális rendszer, a vérkeringés, a só- és folyadékháztartás vonalán, így talán bátrabban nyúlhatunk az alkat alaki megnyilvánulásain túlmenően funkcionális tényezőihez, az egyéni alkat problémájához. Az alkattant jelenlegi holtpontjáról kimozdítani csakis így látszik biztosíthatónak. Végül, de nem utolsósorban, a kritikai elemzésből azt a fontos következtetést kellett levonnunk, hogy a klasszikus alkattan a tipológiával sohasem tudott igazán gyakorlatiassá válni, azaz a klinikus segítőtársává a prognosis meghatározásában s főleg a kezelés irányításában. Új módszer kidolgozására, új alkattani iskola felállítására van szükség? Úgy gondolom , nincs. A gyakorló orvostudomány ugyanis már régóta praktikusabb alkatmeghatározó módszert követ a klasszikusok helyett. Ennek lényegét abban látom, hogy az anamnesist a vizsgált egyén (beteg vagy egészséges) alkattörténeti „hosszmetszetének”, a status praesenst pedig alkattörténeti „keresztmetszetének” kell tekinteni. Más szóval az anamnesisből nyert családi, valamint az intra- és extrauterinalis élet adatait, betegségeket stb. a szervezeti reakciómód átmeneti vagy tartós megváltozása szempontjából kell megítélnünk. Ennek az alkatmeghatározó módszernek tudományos megalapozottságát a következőkben látom. Donhoffer (1957) kórélettan könyvében az alkatról ezeket írja: »A szervezet belső állapotát abban a pillanatban, amikor a kórok és az azzal egyidőben érvényesülő környezeti tényezők hatnak, jelentékeny mértékben azok a külső hatások szabják meg, melyek előzetesen érték... a belső tényezők nagy része az extra- és intrauterin életben ért környezeti hatás következménye. Azokat a tulajdonságokat, melyek nem erednek az extra- vagy intrauterin életben elszenvedett környezeti hatásból, nevezzük öröklött tulajdonságoknak. Végeredményben ezek is környezeti hatásra keletkeztek, csak nem az illető szervezetet, hanem az ősöket érte az evolúció folyamán ... az extra- és intrauterin életben a szervezetet ért külső hatás során keletkezett többé-kevésbé tartós jellegű tulajdonságok és az öröklött sajátságok összességét szokás a szervezet belső tényezőinek tekinteni. Az ebben az értelemben vett belső tulajdonképpen fedi a konstitúció, magyarul az alkat fogalmát...« (8). A dinamikus alkatszemlélet számára ez annyit jelent, hogy az egyéni aktuális alkatot részben öröklött, részben az intra- és extrauterinalis életben előzetesen elszenvedett környezeti hatások szabják meg. Az előbbiekhez néhány megjegyzést kell fűznünk. Igaz az, hogy az öröklött tulajdonságok nagy része valóban a generációkon át felhalmozódó környezeti hatásokra rögzül. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azonban azt a tényt sem, hogy az öröklött tulajdonságok másikrésze nem környezeti hatásra keletkezik, hanem spontán változás, biológiai önmozgás eredménye, szelekciós előny vagy hátrány következtében válogatódik ki. Ehhez hasonlóan szintén nem a közvetlen környezeti hatás eredményének tekintendő az életkor viszonylatokban bekövetkező alkatváltozás sem. Itt azt láthatjuk, hogy correlatiós viszonyok nem sznkronizált változásai tulajdonképpen új correlatiós viszonyokat teremtenek. Az anamnesisből és a status praesensből az alkat megítélése természetesen nem könnyű; az anamnesisben mindig sok az ismeretlen tényező, így elsősorban azokra az előrement betegségekre