Orvosi Hetilap, 1966. december (107. évfolyam, 49-52. szám)
1966-12-04 / 49. szám - Julesz Miklós: Megemlékezés Bach Imréről (1895-1966)
2308 ORVOSI HETILAP Megemlékezés Bach Imréről (1895—1966) Bach Imre szerényen, csendben élt közöttünk — és ugyanígy távozott is sorainkból: csendben. Tegnap még terveiről beszélgettünk: doktori diszszertációját írja, érzi, hogy ezzel tartozik önmagának és szűkebb szakmájának, az endokrinológiának. Mi, akiket barátainak tartott, mi is így éreztük. És ekkor döbbenetes hirtelenséggel elhagyta szűkreszabott laboratóriumát, betegei széles táborát, családját és baráti körét. Nincs megrázóbb, fájdalmasabb élmény, mint a relatív csend után ránk zúduló abszolút csend. Nem volt harcos egyéniség, de összeszorított foggal, kitartóan dolgozott, kutatott. Mert az élet értelmét a kutatásban látta. Kitűnő volt a laboratóriumi gyermekszobája és mesterei a század második negyedének kiválóságai voltak . . . De kezdjük a legelején Szegeden született polgári családból. Itt végezte elemi és középiskoláit, majd 1913-ban a budapesti tudományegyetem orvosi fakultására iratkozott be. 1917-ben katonának vonult be és onnan szabadságot kapva 1918-ban avatták doktorrá. Már előzőleg a budapesti Élettani Intézet gyakornokaként elsjátította a legfontosabb laboratóriumi módszereket. Biochemiai tudása mindenkor átsegítette a methodikai nehézségeken és biztos alapot adott a későbbi kutatásokhoz. Közben azonban még történt vele egy és más azokban a hősi időkben. Mint vöröskatona szolgálta a Tanácsköztársaságot 1919 májusától a forradalom leveréséig. És aztán visszatért ahhoz a klinikához, ahonnan klinikusi pályafutása elindult: a Korányi Sándor vezette III. sz. belklinikához. 1920-tól 1923-ig Németország laboratóriumait, klinikáit járta. Dolgozott Róna világhírű intézetében, ahol továbbfejlesztette methodikai készségét, éles kritikai szellemét. Az elméleti tudás számára mindenkor előiskolát jelentett a klinikumhoz. Így vitte tovább útja a berlini Charitébe, a His-klinikára. Még mindig nem érezte eléggé szélesre alapozottnak klinikai tudását. Érdeklődése a másik alaptárgy, a kórbonctan felé fordult. A Szegedi Kórbonctani Intézet tanársegéde lett és itt habilitálták magántanárrá 1933-ban. 1934-ben tanársegédnek nevezték ki a Diagnosztikai klinikán és ott dolgozott 1944-ig . . . És Bach Imre, aki eddig csak Schiller, Goethe és Heine Németországát ismerte, most egy az eddigitől merőben különböző Németországot tanult megismerni. Törhetetlen akaratereje, amit elhivatottságának tudata táplált, hazasegítette a deportálásból. Talán kevesen tudják róla, hogy imádott édesanyját, aki a szép szeretetét oltotta belé, tolókocsival gyalog tolta haza a Bécs melletti koncentrációs táborból Győr városáig. Ezek az idők nem múltak el nyom nélkül felette. Bach Imre, mint annyian mások, mindent újrakezdett — most már új munkahelyén, a Péterfy Sándor utcai kórház „B” belosztályán. „Reneszánsz” ember volt, a szó nemes értelmében. Szerette a szépet, a művészeteket. Nemcsak a szakirodalmat ismerte, hanem lépést tartott a har,zai és a világ-szépirodalommal. Szeretett utazni és fáradhatatlanul járta a múzeumokat. Minden érdekelte, ami az embertől ered és ami az emberért van. Hazatérte óta egyre inkább érezte, hogy a modern kor embere már nem lehet a szó régi értelmében „reneszánsz” ember. A belgyógyászat, mint a klinikai orvostudomány többi ága, differenciálódik, ami a ma klinikusát nehéz helyzetbe hozza. Bach Imre azonban hű maradt a klasszikus klinikus eszméjéhez, a belgyógyászat integritásához. Így választotta kutatása tárgyául az endokrinológia problémakörét, ugyanakkor kitűnően vezetett osztályán megóvta a belgyógyászat egyetemességét. Tudományos útja egyre felfelé ívelt. A mellékvesekéregműködés egyik legkiválóbb ismerőjévé vált és az egy vegyértékű kationok jelentőségének felismerése a hypertonia pathomechanizmusában világszerte ismertté tette nevét. Közben a külső elismerés sem maradt el: c. rendkívüli tanár és „kiváló orvos” lett. Jól tudta, hogy az endokrinológia kinőtt a „hőskorából”, amikor vércukorgörbéből és a fehérjék specifikus dynamiás hatásának vizsgálatából mertünk diagnózist felállítani. És e felismerés végső konzekvenciáit levonva megtanulta és parányi laboratóriumában beállította a legbonyolultabb steroid módszereket is. Tanított, nevelt és állandóan tanult. Irt vagy 70 dolgozatot — de méltánytalan volna hozzá, ha dolgozatai számával mérnénk munkásságát. Elmondhatjuk róla, hogy soha elhamarkodottan egy tudományos mondatot le nem írt és így egyetlen tézisét sem kellett soha visszavonnia . . . Itt hever előttem doktori disszertációjának bevezetése és két első fejezete. „Jelen munkánk célkitűzése annak megismerése, hogy a sok tényező közül, amely a vérnyomást szabályozza, vagy oka lehet a vérnyomás emelkedésének, illetve az essentiális hypertoniának, milyen szerepe van a nátrium mellett a többi egyvegyértékű kationoknak.” E munka alkotó módon vitte előre szűkebb szakmáját. A sors kegyetlensége kiütötte kezéből a tollat, amelynek már nem lett volna több feladata, mint egységbe foglalni azt, ami betetőzése volt egy élet munkájának. Néhány hét múlva alakul meg a Magyar Endokrinológiai és Anyagcsere Társaság, amelyért évek óta együtt küzdöttünk. Talán ez lesz legszebb elismerése annak a fáradhatatlan munkának, amelyet a magyar klinikai endokrinológia felemelkedéséért kifejtett. Julesz Miklós dr.