Orvosi Hetilap, 1966. december (107. évfolyam, 49-52. szám)

1966-12-04 / 49. szám - Julesz Miklós: Megemlékezés Bach Imréről (1895-1966)

2308 ORVOSI HETILAP Megemlékezés Bach Imréről (1895—1966) Bach Imre szerényen, csendben élt közöttünk — és ugyanígy távozott is sorainkból: csendben. Tegnap még terveiről beszélgettünk: doktori disz­­szertációját írja, érzi, hogy ezzel tartozik önmagá­nak és szűkebb szakmájának, az endokrinológiá­nak. Mi, akiket barátainak tartott, mi is így érez­tük. És ekkor döbbenetes hirtelenséggel elhagyta szűkreszabott laboratóriumát, betegei széles tábo­rát, családját és baráti körét. Nincs megrázóbb, fáj­dalmasabb élmény, mint a relatív csend után ránk zúduló abszolút csend. Nem volt harcos egyéniség, de összeszorított foggal, kitartóan dolgozott, kutatott. Mert az élet értelmét a kutatásban látta. Kitűnő volt a labora­tóriumi gyermekszobája és mesterei a század má­sodik negyedének kiválóságai voltak . . . De kezd­jük a legelején­ Szegeden született polgári családból. Itt végez­te elemi és középiskoláit, majd 1913-ban a buda­pesti tudományegyetem orvosi fakultására iratko­zott be. 1917-ben katonának vonult be és onnan szabadságot kapva 1918-ban avatták doktorrá. Már előzőleg a budapesti Élettani Intézet gyakornoka­ként elsjátította a legfontosabb laboratóriumi mód­szereket. Biochemiai tudása mindenkor átsegítette a methodikai nehézségeken és biztos alapot adott a későbbi kutatásokhoz. Közben azonban még történt vele egy és más azokban a hősi időkben. Mint vöröskatona szolgálta a Tanácsköztársaságot 1919 májusától a forradalom leveréséig. És aztán visszatért ahhoz a klinikához, ahonnan klinikusi pályafutása elindult: a Korányi Sándor vezette III. sz. belklinikához. 1920-tól 1923-ig Németország laboratóriumait, klinikáit jár­ta. Dolgozott Róna világhírű intézetében, ahol to­vábbfejlesztette methodikai készségét, éles kritikai szellemét. Az elméleti tudás számára mindenkor előiskolát jelentett a klinikumhoz. Így vitte tovább útja a berlini Charitébe, a His-klinikára. Még mindig nem érezte eléggé szélesre alapo­­zottnak klinikai tudását. Érdeklődése a másik alap­tárgy, a kórbonctan felé fordult. A Szegedi Kór­bonctani Intézet tanársegéde lett és itt habilitálták magántanárrá 1933-ban. 1934-ben tanársegédnek nevezték ki a Diagnosztikai klinikán és ott dolgo­zott 1944-ig . . . És Bach Imre, aki eddig csak Schiller, Goethe és Heine Németországát ismerte, most egy az eddi­gitől merőben különböző Németországot tanult megismerni. Törhetetlen akaratereje, amit elhiva­tottságának tudata táplált, hazasegítette a deportá­lásból. Talán kevesen tudják róla, hogy imádott édesanyját, aki a szép szeretetét oltotta belé, toló­kocsival gyalog tolta haza a Bécs melletti koncent­rációs táborból Győr városáig. Ezek az idők nem múltak el nyom nélkül felette. Bach Imre, mint annyian mások, mindent új­rakezdett — most már új munkahelyén, a Péterfy Sándor utcai kórház „B” belosztályán. „Reneszánsz” ember volt, a szó nemes értel­mében. Szerette a szépet, a művészeteket. Nemcsak a szakirodalmat ismerte, hanem lépést tartott a har,­zai és a világ-szépirodalommal. Szeretett utazni és fáradhatatlanul járta a múzeumokat. Minden érde­kelte, ami az embertől ered és ami az emberért van. Hazatérte óta egyre inkább érezte, hogy a mo­dern kor embere már nem lehet a szó régi értel­mében „reneszánsz” ember. A belgyógyászat, mint a klinikai orvostudomány többi ága, differenciáló­dik, ami a ma klinikusát nehéz helyzetbe hozza. Bach Imre azonban hű maradt a klasszikus klinikus eszméjéhez, a belgyógyászat integritásához. Így vá­lasztotta kutatása tárgyául az endokrinológia prob­lémakörét, ugyanakkor kitűnően vezetett osztályán megóvta a belgyógyászat egyetemességét. Tudomá­nyos útja egyre felfelé ívelt. A mellékvesekéreg­­működés egyik legkiválóbb ismerőjévé vált és az egy vegyértékű kationok jelentőségének felismerése a hypertonia pathomechanizmusában világszerte is­mertté tette nevét. Közben a külső elismerés sem maradt el: c. rendkívüli tanár és „kiváló orvos” lett. Jól tudta, hogy az endokrinológia kinőtt a „hőskorából”, amikor vércukorgörbéből és a fehér­jék specifikus dynamiás hatásának vizsgálatából mertünk diagnózist felállítani. És e felismerés vég­ső konzekvenciáit levonva megtanulta és parányi laboratóriumában beállította a legbonyolultabb ste­roid módszereket is. Tanított, nevelt és állandóan tanult. Irt vagy 70 dolgozatot — de méltánytalan volna hozzá, ha dolgozatai számával mérnénk munkásságát. El­mondhatjuk róla, hogy soha elhamarkodottan egy tudományos mondatot le nem írt és így egyetlen tézisét sem kellett soha visszavonnia . . . Itt hever előttem doktori disszertációjának be­vezetése és két első fejezete. „Jelen munkánk cél­kitűzése annak megismerése, hogy a sok tényező közül, amely a vérnyomást szabályozza, vagy oka lehet a vérnyomás emelkedésének, illetve az essen­­tiális hypertoniának, milyen szerepe van a nátrium mellett a többi egyvegyértékű kationoknak.” E munka alkotó módon vitte előre szűkebb szakmá­ját. A sors kegyetlensége kiütötte kezéből a tollat, amelynek már nem lett volna több feladata, mint egységbe foglalni azt, ami betetőzése volt egy élet munkájának. Néhány hét múlva alakul meg a Magyar Endo­krinológiai és Anyagcsere Társaság, amelyért évek óta együtt küzdöttünk. Talán ez lesz legszebb elis­merése annak a fáradhatatlan munkának, amelyet a magyar klinikai endokrinológia felemelkedéséért kifejtett. Julesz Miklós dr.

Next