Orvosi Hetilap, 1972. július (113. évfolyam, 27-31. szám)

1972-07-02 / 27. szám - Kulcsár Gizella - Nász István: Latens és persistens vírusinfekciók

Semmelweis Orvostudományi Egyetem, Mikrobiológiai Intézet (igazgató: Alföldy Zoltán dr.) Latens és persistens vírusinfekciók Kulcsár Gizella dr. és Nász István dr. A vírusok — a többi mikroorganizmushoz hason­lóan — széleskörűen elterjedtek a természetben, elterjedtségük mértékéről azonban nincs reális ké­pünk. Megfigyelések szerint mind külső, mind bel­ső környezetünk igen sokféle vírussal szennyezett, de jelenlétükről csak akkor veszünk tudomást, ha manifeszt betegséget okoznak, amihez viszont rész­ben ismert, részben ismeretlen, számtalan tényező összetalálkozása szükséges. Nem zárhatjuk ki azon­ban annak a lehetőségét sem, hogy vírusok létez­hetnek a szervezetben anélkül, hogy valaha is ma­nifeszt betegséget okoznának, de jelenlegi vizsgáló módszereinkkel még ki nem mutatható szerepük, jelentőségük lehet a szervezet és a vírusok komplex kapcsolatának, egymásra hatásának folyamán. A mai ismeretek szerint a vírussal fertőzött sejtpopuláció sorsa a következő lehet: 1. a vírus szaporodik és ennek következtében a sejtek elpusz­tulnak, 2. a fertőzés csak fokozatosan terjed, majd fokozatosan visszaszorul, végül a sejtpopuláció meggyógyul, 3. latens vagy persistens fertőzés, ví­rushordozás alakul ki. A három jelenség közül a legkevésbé a több­sejtű szervezetek latens vagy persistens „vírus­szennyezettsége”, illetve annak jelentősége ismert. Valószínűnek látszik, hogy ez sokkal nagyobb je­lentőségű, mint azt eddig elképzeltük. A makro­­organizmus számára — ha a fertőzést leküzdeni nem tudja — kedvező az, ha a vírus persistálását vagy elszaporodását biztosítani tudja anélkül, hogy maga károsodna. Az egyensúly azonban bármikor felbillenhet új, virulens mutáns, vagy egyéb té­nyezők hatására. Kísérletes vírushordozás túlélő sejttenyésze­tekben In vitro megfigyelések alapján a vírushordozás megnyilvánulhat ún. latens fertőzés formájában, amikor a vírussal fertőzött sejtekben egyensúlyi ál­lapot alakul ki a fertőző ágens és a sejtek között. Ilyenkor a sejtek fertőzöttségének semmi jele nem észlelhető. Alkalmas indukció hatására azonban a „fertőzés” kirobban, és típusos sejtkárosodás alakul ki. Másik lehetőség a persistens fertőzés kialakulá­sa, amikor az összes sejteknek állandóan csak kis hányada fertőzött. A persistens és latens vírushor­dozás azonban nem különíthető el élesen, így a fo­galmak még az irodalomban is keveredhetnek. A persistáló állapot elérhető: csekély vírus­mennyiséggel történő fertőzéssel, suboptimális hő-Orvosi Hetilap 1972. 113. évfolyam, 27. sióm­­­mérséklet alkalmazásával; vagy pedig gyakran tör­ténő olyan tápfolyadék-cserével, mely homológ im­munsavót tartalmaz. Az immunsavó hatása olykép­pen érvényesül, hogy egyes vírusok nemcsak extra­­celluláris szak közbejöttével terjedhetnek egyik sejtről a másikra, hanem az intercelluláris hidakon át is. Ez a terjedésmód lassú ,és a fertőzés lokali­zációjára vezet. Ha tehát specifikus immunsavó hozzáadásával a sejtből kiszabaduló virionokat kö­zömbösítjük, ezáltal a fertőzés terjedésének lehe­tősége a direkt sejtközti útra korlátozódik, így meg­felelő körülmények között persistensen fertőzött tenyészeteket nyerhetünk. Az ellenanyag állandó szinten tartásáról ilyenkor gondoskodni kell, mert különben a fertőzés rohamosan terjedhet (1, 2). Az ily módon in vitro persistensen fertőzött sejtkul­túrák jó modellek lehetnek az in vivo létrejövő per­sistens vírusfertőzések tanulmányozásához. Emberi persistens vírusinfekciók 1. Rubeola. Ismeretes, hogy ha az anya a ter­hesség első harmadában rubeola vírus fertőzésen esik át, és ezáltal a magzat in utere fertőződik, con­­genitális anomáliák keletkezhetnek. Megfigyelések szerint a méhen belüli infekciót vírus-persistálás követi. Ha az anya az első 8 héten belül fertőződik, akkor a vírus a magzatok kb. 70%-ának a szervei­ből izolálható. Az a tény, hogy a magzat fertőző­dése sokkal gyakoribb, mint a malformatio, arra utal, hogy a fertőzöttséget nem szükségszerűen kö­veti károsodás. A defektussal született gyermekek­nél gyakori a vírusürítés, de találtak ürítést olyan esetekben is, ahol rubeolás anamnézis volt, de de­formitás nem, sőt olyan újszülötteknél is, ahol nem is volt rubeolás anamnézis (2, 3). A rubeolában elhalt csecsemőkben a vírus a legnagyobb koncentrációban a lymphoid szövetek­ben, a thymusban volt található, a kataraktával já­ró esetekben pedig a szemlencsében. A vírus izo­lálható a csecsemők vizeletéből, székletéből, con­junctiva- és torokváladékából. A kimutathatóság az első hónapokban a legeredményesebb, egyéves korig erősen csökken, és 3—15 éves korban már rendszerint megszűnik. A congenitális rubeolának a vírus­ persistens állapotában interferont nem észleltek, de ha a ví­rusürítés megszűnik, az interferon képződés megin­dul; ugyanez történik akkor is, ha pl. gyengített kanyaróvírust juttatnak a szervezetbe. Állatkísér­letekben bizonyított, hogy az interferon válasz és érzékenység a korral fokozódik, embernél ez még nem ismert kellően. Emberi embrió esetében vírus­hordozás kialakulhat azáltal, hogy a fertőzés olyan korán történik, amikor az embrió sejtjei interferon válaszra még nem képesek. A víruspersistálás kialakulásának megértésé­hez ismerni kell a rubeolavírus néhány tulajdonsá­gát : aether-érzékeny, a fertőzött sejtek cytoplasmá­­jában szaporodik, RNS-t tartalmaz, cytopathogén hatást a legtöbb szöveten nem okoz. A rubeolavírus „non-cytopathogén” természetét az magyarázná, hogy nem befolyásolja lényegesen a sejt RNS, DNS és protein szintézisét — az avian leukózis vírusok­hoz hasonlóan. Az in vitro vírushordozó szövetkutt.

Next