Orvosi Hetilap, 1972. július (113. évfolyam, 27-31. szám)
1972-07-02 / 27. szám - Kulcsár Gizella - Nász István: Latens és persistens vírusinfekciók
Semmelweis Orvostudományi Egyetem, Mikrobiológiai Intézet (igazgató: Alföldy Zoltán dr.) Latens és persistens vírusinfekciók Kulcsár Gizella dr. és Nász István dr. A vírusok — a többi mikroorganizmushoz hasonlóan — széleskörűen elterjedtek a természetben, elterjedtségük mértékéről azonban nincs reális képünk. Megfigyelések szerint mind külső, mind belső környezetünk igen sokféle vírussal szennyezett, de jelenlétükről csak akkor veszünk tudomást, ha manifeszt betegséget okoznak, amihez viszont részben ismert, részben ismeretlen, számtalan tényező összetalálkozása szükséges. Nem zárhatjuk ki azonban annak a lehetőségét sem, hogy vírusok létezhetnek a szervezetben anélkül, hogy valaha is manifeszt betegséget okoznának, de jelenlegi vizsgáló módszereinkkel még ki nem mutatható szerepük, jelentőségük lehet a szervezet és a vírusok komplex kapcsolatának, egymásra hatásának folyamán. A mai ismeretek szerint a vírussal fertőzött sejtpopuláció sorsa a következő lehet: 1. a vírus szaporodik és ennek következtében a sejtek elpusztulnak, 2. a fertőzés csak fokozatosan terjed, majd fokozatosan visszaszorul, végül a sejtpopuláció meggyógyul, 3. latens vagy persistens fertőzés, vírushordozás alakul ki. A három jelenség közül a legkevésbé a többsejtű szervezetek latens vagy persistens „vírusszennyezettsége”, illetve annak jelentősége ismert. Valószínűnek látszik, hogy ez sokkal nagyobb jelentőségű, mint azt eddig elképzeltük. A makroorganizmus számára — ha a fertőzést leküzdeni nem tudja — kedvező az, ha a vírus persistálását vagy elszaporodását biztosítani tudja anélkül, hogy maga károsodna. Az egyensúly azonban bármikor felbillenhet új, virulens mutáns, vagy egyéb tényezők hatására. Kísérletes vírushordozás túlélő sejttenyészetekben In vitro megfigyelések alapján a vírushordozás megnyilvánulhat ún. latens fertőzés formájában, amikor a vírussal fertőzött sejtekben egyensúlyi állapot alakul ki a fertőző ágens és a sejtek között. Ilyenkor a sejtek fertőzöttségének semmi jele nem észlelhető. Alkalmas indukció hatására azonban a „fertőzés” kirobban, és típusos sejtkárosodás alakul ki. Másik lehetőség a persistens fertőzés kialakulása, amikor az összes sejteknek állandóan csak kis hányada fertőzött. A persistens és latens vírushordozás azonban nem különíthető el élesen, így a fogalmak még az irodalomban is keveredhetnek. A persistáló állapot elérhető: csekély vírusmennyiséggel történő fertőzéssel, suboptimális hő-Orvosi Hetilap 1972. 113. évfolyam, 27. siómmérséklet alkalmazásával; vagy pedig gyakran történő olyan tápfolyadék-cserével, mely homológ immunsavót tartalmaz. Az immunsavó hatása olyképpen érvényesül, hogy egyes vírusok nemcsak extracelluláris szak közbejöttével terjedhetnek egyik sejtről a másikra, hanem az intercelluláris hidakon át is. Ez a terjedésmód lassú ,és a fertőzés lokalizációjára vezet. Ha tehát specifikus immunsavó hozzáadásával a sejtből kiszabaduló virionokat közömbösítjük, ezáltal a fertőzés terjedésének lehetősége a direkt sejtközti útra korlátozódik, így megfelelő körülmények között persistensen fertőzött tenyészeteket nyerhetünk. Az ellenanyag állandó szinten tartásáról ilyenkor gondoskodni kell, mert különben a fertőzés rohamosan terjedhet (1, 2). Az ily módon in vitro persistensen fertőzött sejtkultúrák jó modellek lehetnek az in vivo létrejövő persistens vírusfertőzések tanulmányozásához. Emberi persistens vírusinfekciók 1. Rubeola. Ismeretes, hogy ha az anya a terhesség első harmadában rubeola vírus fertőzésen esik át, és ezáltal a magzat in utere fertőződik, congenitális anomáliák keletkezhetnek. Megfigyelések szerint a méhen belüli infekciót vírus-persistálás követi. Ha az anya az első 8 héten belül fertőződik, akkor a vírus a magzatok kb. 70%-ának a szerveiből izolálható. Az a tény, hogy a magzat fertőződése sokkal gyakoribb, mint a malformatio, arra utal, hogy a fertőzöttséget nem szükségszerűen követi károsodás. A defektussal született gyermekeknél gyakori a vírusürítés, de találtak ürítést olyan esetekben is, ahol rubeolás anamnézis volt, de deformitás nem, sőt olyan újszülötteknél is, ahol nem is volt rubeolás anamnézis (2, 3). A rubeolában elhalt csecsemőkben a vírus a legnagyobb koncentrációban a lymphoid szövetekben, a thymusban volt található, a kataraktával járó esetekben pedig a szemlencsében. A vírus izolálható a csecsemők vizeletéből, székletéből, conjunctiva- és torokváladékából. A kimutathatóság az első hónapokban a legeredményesebb, egyéves korig erősen csökken, és 3—15 éves korban már rendszerint megszűnik. A congenitális rubeolának a vírus persistens állapotában interferont nem észleltek, de ha a vírusürítés megszűnik, az interferon képződés megindul; ugyanez történik akkor is, ha pl. gyengített kanyaróvírust juttatnak a szervezetbe. Állatkísérletekben bizonyított, hogy az interferon válasz és érzékenység a korral fokozódik, embernél ez még nem ismert kellően. Emberi embrió esetében vírushordozás kialakulhat azáltal, hogy a fertőzés olyan korán történik, amikor az embrió sejtjei interferon válaszra még nem képesek. A víruspersistálás kialakulásának megértéséhez ismerni kell a rubeolavírus néhány tulajdonságát : aether-érzékeny, a fertőzött sejtek cytoplasmájában szaporodik, RNS-t tartalmaz, cytopathogén hatást a legtöbb szöveten nem okoz. A rubeolavírus „non-cytopathogén” természetét az magyarázná, hogy nem befolyásolja lényegesen a sejt RNS, DNS és protein szintézisét — az avian leukózis vírusokhoz hasonlóan. Az in vitro vírushordozó szövetkutt.