Orvosi Hetilap, 1972. szeptember (113. évfolyam, 36-39. szám)
1972-09-03 / 36. szám - Fischer Antal: Egészségpolitikánk néhány kérdése Markusovszky korában és ma
1* Egészségpolitikánk néhány kérdése Markusovszky korában és ma Fischer Antal dr. A Markusovszkyról elnevezett előadások keretében részletesen foglalkoztunk már Markusovszky érdemeivel a magyar orvosi sajtó megalapításával kapcsolatban és szó esett Markusovszky érdemeiről az orvosi oktatás terén. Nem kisebbek azonban azok az érdemek, amelyeket Markusovszky a közegészségügy és egészségpolitika más területein szerzett. 104 évvel ezelőtt, 1868-ban főleg az ő kezdeményezésére alakult meg az Országos Közegészségügyi Tanács. Az ennek feladatkörét vázoló emlékirat többek között rámutat arra, hogy mivel a járásorvosi állomások a tér nagysága miatt nem felelnek meg a közegészségre és a szegény betegek ápolására nézve, községi orvosi rendszer létesíttessék. Feladata: „a szegény betegeket ingyen, a vagyonosokat illő díjazás mellett gyógykezelni”. Ugyancsak foglalkozik az emlékirat a kórház kérdéssel is és követeli, hogy „a most haszonnal fennálló közkórházak ezentúl is mint ilyenek fenntartassanak és ott, ahol azokra szükség van, újaknak felállítása az állam által előmozdíttassék”. Szó van az emlékiratban „a szegény nép számára szolgáló közdispensáriumok” szervezéséről is (1). A száz év előtti program tehát a kórházak fejlesztése mellett nagy súlyt fektetett szegény betegek ambuláns ellátására is és dióhéjban tartalmazta már mindazt, amit teljes mértékben csak a szocializmusnak sikerült megvalósítani. Kétségtelen azonban, hogy ez a program a maga korában haladó volt, hiszen az Országos Közegészségügyi Tanács 1868 júniusában megalakult, a világon első szociális biztosítás alapjait Németországban csak 1883-ban rakták le. A Markusovszky által kezdeményezett községi orvosi rendszer 1948-ig fennmaradt és a körülményekhez képest jól szolgálta a falu egészségügyét. 1. Kórházfejlesztés Ha sorba vesszük Markusovszky emlékiratában említett feladatokat, úgy először a kórházfejlesztésről kell beszámolni. Hazai kórházaink ágyszáma 1938-ban 48 000, 1970-ben 82.000 volt, 32 év alatt tehát majdnem megduplázódott és jelenleg 10 000 lakosra 82 kórházi ágy jut. Ez majdnem ugyananynyi, mint az Egyesült Államokban (86/10 000 lakos). 1962-ben az USA-ban 10 000 lakosra csak 50 általános kórházi ágy esett, ezzel szemben az elmeosztályi ágyak száma 41/10 000 lakos volt, tehát az általános osztályok ágylétszáma alacsonyabb, az elmeosztályi ágylétszám lényegesen magasabb volt, mint hazánkban. A szomszédos Ausztriában az ágylétszám valamivel magasabb, mint nálunk, 10 000 lakosra 105. Ha a kórházi ágylétszám emelkedésének gyorsaságát nézzük, úgy az emelkedés hazánkban gyorsabb volt, mint az USA-ban, ahol 1923-ban 70, 1963-ban 86 kórházi ágy jut 10 000 lakosra. Az USA-ban 30 év alatt a kórházi kezelést igénylő lakosok száma 5,6%-ról 13,6%-ra emelkedett, ami nem annyira új kórházak létesítésével volt elérhető, hanem az átlagos ápolási napok 15,3-ről 9,3-re való csökkentésével. Hazánkban az átlagos kezelési idő 15,4 nap. A kórházi ágyszükséglet világszerte növekszik, mert bár a sebészeti esetek, a fertőző betegségek, a légzőszervi betegségek ágyigénye csökken, addig a keringési, onkológiai, traumás, epe-, urológiai, rheumás és psychiatriai betegségek ágyigénye erősen emelkedik. Ennek egyik oka a lakosság elöregedése. A 60 év feletti betegek aránya belosztályokon, szemészeti, onkológiai és urológiai osztályokon 40% felett van, ezzel szemben bőrosztályokon csak 26%, sebészeten 22%, orthopaedián 11% és gégészeten 7%. De nemcsak az idősebb korosztályok számaránya nagyobb, az ápolási idő is magasabb a sok öreget kezelő osztályokon: az átlagos 9 nap helyett keringési, rheumás és onkológiai betegeknél 15—17 napot tesz ki. Míg a kórházak fokozott igénybevételénél a magasabb életkor negatív tényezőként szerepel, addig pozitívan kell értékelnünk egy másik okot: míg eredetileg a kórház az elkülönítés célját szolgálta, addig ma az orvostudomány specializálódásával párhuzamosan a kórházak technikailag fejlett diagnosztikai és therápiás intézmények lettek, amelyeknek a modern orvostudományban nélkülözhetetlen feladataik vannak. Amilyen mértékben a diagnosztikát és therápiát segítő technika és specializálódás fejlődik, ugyanolyan mértékben erősödik a szívó hatás a régebben csak ambulánsan kezelt betegekre és a specializálódásban kevésbé fejlett orvosokra is. A kórházak létesítése és fenntartása rendkívüli terheket ró a társadalomra. Az USA-ban 1950—1963 között az évi kórházépítés költségei 628 000 000 dollárról 1,5 milliárd dollárra emelkedtek, az ápolási költségek emelkedése 1957 —1963-ig kb. 40%-ot tett ki. Érdekes, hogy a nyugati országokban a nemzeti jövedelemnek kb. egyforma hányadát, 3—4%-ot fordítanak az egészségügyre, ezen belül azonban a kórházi kiadások rendkívül különbözőek: Angliában 2%, az USA-ban 1 százalék, Norvégiában 0,8% és Dániában 0,2%. Bár ezen nagy különbségek mögött bizonyára a szociális biztosítások különbözősége játszik nagy szerepet, valószínű, hogy a kórházi igények az egészségügyön belül az egyes országokban nagyon különbözők. Bizonyára nagy szerepet játszik a kórházi beutalásokra javasolt betegek selectiója. Sokan idézik ezzel kapcsolatban az 1958. évi Birminghami statisztikát, amely szerint a kórházba kerülteknek csak 54%-a volt akut eset, 40% házi ápolásra szorult és 6% felvétele teljesen felesleges volt. Más külföldi statisz- 2151 1972. április 22-én az Orvosi Hetilap Markusovszky díjkiosztó ünnepségén elhangzott előadás. Orvosi Hetilap 1972. 113. évfolyam, 36. szám