Orvosi Hetilap, 1972. november (113. évfolyam, 45-48. szám)

1972-11-05 / 45. szám - November 7.

November 7 Büszke érzés november 7. jelentőségét Magyaror­szágon abban az esztendőben méltatni, amikor az ország Dózsa Györgyre emlékezik. Büszkeség azért, mert Dózsa György ■— mint a végsőkig megkínzott parasztság vezére — az elsők között van azoknak a magyar történelmi személyeknek arcképcsarnoká­ban, aki helyesen fejezte ki cselekedeteivel azt, amit a tömeg, a nép érzett és gondolt. Az adott történelmi-társadalmi helyzetben a paraszt töme­gek forradalmi lázadása törvényszerűen bukáshoz kellett vezessen, ezért ő és a nép keservesen meg­lakolt bátorságáért. De ma mindez már történelem, mint ahogy a múlt szomorú emléke mindaz a sok szenvedés, amelyen a magyar nép azóta keresztül­ment. Az uralkodó osztály azonban Dózsa György­től 1945-ig nem tudta, vagy inkább nem akarta le­vonni a szükséges következtetéseket, amelyek tör­ténelmünk sorsfordulóiból adódtak. Így fordulha­tott elő, hogy a félig feudális Magyarországon még e század elején sem ismerték fel az előbb-utóbb el­kerülhetetlen szükségszerűséget és vérbe fojtották Tiborc évszázados kesergéseit. Ady még e század elején is így fejezte ki az elnyomottak keserveit és reménységét: Sokáig lesz, sokáig tart még A régi sors, a régi átok? Késlekedő, tunya vörös Nap Hozzád kiáltok. (A vörös Nap) A vörös Nap akkor már felkelőben volt. Gyen­ge fénye még nem sejtette, hogy végre bekövetke­zik az az idő, amely után milliók sóvárognak. Ak­kor még azok sem tudhatták, akik vas akarattal, halált megvetve küzdöttek érte, hogy a vörös Nap november 7-én kelt fel. Fél évszázad távlatából nézve az eseményeket, ma már tudjuk, hogy ezen a napon indult útjára a diadalmas eszme, amely — mint szikrából lesz a láng — előbb-utóbb az egész világon véget vet az emberek szenvedései­nek. Nekünk magyaroknak még egy negyed szá­zadra volt szükségünk, amíg a vörös Nap ránk vetette éltető, meleg sugarát. Az embernek az a természete, hogy emléke­zik. Bennem is kavarognak az emlékek. Kisgyer­mek voltam, de jól emlékszem, amint „tizenkilenc” után a csendőrök a faluban összeszedték a kommu­nistagyanús embereket s — mint egyszer egy gyil­kost — megvasalva vitték végig őket a főutcán. Azután jött a munkanélküliség, a B lista, az ÁDOB, Orvosi Hetilap 1972. 113. évfolyam, 45. szám a kékvérű nemesek, félnemesek és kiszolgálóik megkülönböztetett kiváltságai, a faji gyűlölködés szítása, a mindent vissza, és végül a történelem legtöbb vért követelő háborúja. És az ország akkori „vezetői” még mindig nem tanultak eleget a törté­nelemből, hajszolták a népet a teljes katasztrófa felé. Szónoki kérdés: mi lett volna velünk, ha nem a Vörös Hadsereg szabadítja fel az országot? A kérdés szónoki, de a felelet nagyon is húsba mar­koló és gyakorlati. A mi „uraink” ott folytatták volna, ahol abbahagyták és még a polgári forra­dalmak elmúlt évszázadba illő vívmányait sem en­gedték volna megerősödni. Történelmünknek na­gyon sok olyan egyénisége volt, akik meglátták a szenvedést, akik egyes adott történelmi helyzetben látták a kivezető utat is, a mi lázadásaink, forra­dalmaink 1945-ig mégis mindig megbuktak. Szá­munkra tehát a november 7-én felkelt Vörös Nap, a Vörös Hadsereg hozta el a miliők által áhítozott békét, a nép teremtő, alkotó munkájának korsza­kát. Az emlékezéskor a hála érzése az első, amely eltölti az embert. Hála a Vörös Hadsereg felé, mindazok felé, akiknek munkája és vére nélkül a vörös Nap nem kelhetett volna fel november 7-én, és azóta is nem ragyogna fényesen a horizonton. Nagyon jó érzés tudni, hogy hazánkban is na­gyon sok felvilágosult orvos és egészségügyi dol­gozó volt, akik harcba szálltak a haladásért, küz­döttek mindenfajta elnyomás ellen és közülük nem is egy, életével fizetett eszméiért. Természetesnek tűnhetne, hogy az orvos gondolkodása — termé­szettudományos képzettsége, az elesettekkel való foglalkozása, valamint orvosi esküjének alapján is — könnyebben szabadul meg a feudális, kapitalis­ta-imperialista társadalmi környzet által kialakított szellemi ballasztoktól, illetve kedvező körülmények között a tudatformálás ezekben a koponyákban ha­marabb és könnyebben megy végbe. Sajnos, tud­juk, hogy ez nem így van. Az egészségügyi dolgo­zók társadalmára is érvényesek a párt X. kongresz­­szusának megállapításai a szocialista gondolkodás­ról és magatartásról, a társadalmi közmorálról és a kispolgárságról. „Jóllehet, sokat fejlődött a közéleti erkölcs, a társadalmi felelősség, de az antimarxista ideológia és az antiszocialista erkölcs sem adta meg magát. Társadalmunk átmeneti talaján tovább él­nek, részben újrateremtődnek, illetve átmenetileg felélénkülnek még a polgári erkölcs maradványai. Az egyéni érdek érvényesítése akkor válik kispol­gári magatartássá, ha szembefordul a közösség, a társadalom érdekeivel, a társadalmi egyenlőséggel és szocialista humánummal.” Az orvosegészségügyi dolgozók társadalmában ezek a hibák valóban ép­pen úgy fellelhetők, mint más társadalmi rétegek­ 1* % 2691

Next