Orvosi Hetilap, 1972. november (113. évfolyam, 45-48. szám)
1972-11-05 / 45. szám - November 7.
November 7 Büszke érzés november 7. jelentőségét Magyarországon abban az esztendőben méltatni, amikor az ország Dózsa Györgyre emlékezik. Büszkeség azért, mert Dózsa György ■— mint a végsőkig megkínzott parasztság vezére — az elsők között van azoknak a magyar történelmi személyeknek arcképcsarnokában, aki helyesen fejezte ki cselekedeteivel azt, amit a tömeg, a nép érzett és gondolt. Az adott történelmi-társadalmi helyzetben a paraszt tömegek forradalmi lázadása törvényszerűen bukáshoz kellett vezessen, ezért ő és a nép keservesen meglakolt bátorságáért. De ma mindez már történelem, mint ahogy a múlt szomorú emléke mindaz a sok szenvedés, amelyen a magyar nép azóta keresztülment. Az uralkodó osztály azonban Dózsa Györgytől 1945-ig nem tudta, vagy inkább nem akarta levonni a szükséges következtetéseket, amelyek történelmünk sorsfordulóiból adódtak. Így fordulhatott elő, hogy a félig feudális Magyarországon még e század elején sem ismerték fel az előbb-utóbb elkerülhetetlen szükségszerűséget és vérbe fojtották Tiborc évszázados kesergéseit. Ady még e század elején is így fejezte ki az elnyomottak keserveit és reménységét: Sokáig lesz, sokáig tart még A régi sors, a régi átok? Késlekedő, tunya vörös Nap Hozzád kiáltok. (A vörös Nap) A vörös Nap akkor már felkelőben volt. Gyenge fénye még nem sejtette, hogy végre bekövetkezik az az idő, amely után milliók sóvárognak. Akkor még azok sem tudhatták, akik vas akarattal, halált megvetve küzdöttek érte, hogy a vörös Nap november 7-én kelt fel. Fél évszázad távlatából nézve az eseményeket, ma már tudjuk, hogy ezen a napon indult útjára a diadalmas eszme, amely — mint szikrából lesz a láng — előbb-utóbb az egész világon véget vet az emberek szenvedéseinek. Nekünk magyaroknak még egy negyed századra volt szükségünk, amíg a vörös Nap ránk vetette éltető, meleg sugarát. Az embernek az a természete, hogy emlékezik. Bennem is kavarognak az emlékek. Kisgyermek voltam, de jól emlékszem, amint „tizenkilenc” után a csendőrök a faluban összeszedték a kommunistagyanús embereket s — mint egyszer egy gyilkost — megvasalva vitték végig őket a főutcán. Azután jött a munkanélküliség, a B lista, az ÁDOB, Orvosi Hetilap 1972. 113. évfolyam, 45. szám a kékvérű nemesek, félnemesek és kiszolgálóik megkülönböztetett kiváltságai, a faji gyűlölködés szítása, a mindent vissza, és végül a történelem legtöbb vért követelő háborúja. És az ország akkori „vezetői” még mindig nem tanultak eleget a történelemből, hajszolták a népet a teljes katasztrófa felé. Szónoki kérdés: mi lett volna velünk, ha nem a Vörös Hadsereg szabadítja fel az országot? A kérdés szónoki, de a felelet nagyon is húsba markoló és gyakorlati. A mi „uraink” ott folytatták volna, ahol abbahagyták és még a polgári forradalmak elmúlt évszázadba illő vívmányait sem engedték volna megerősödni. Történelmünknek nagyon sok olyan egyénisége volt, akik meglátták a szenvedést, akik egyes adott történelmi helyzetben látták a kivezető utat is, a mi lázadásaink, forradalmaink 1945-ig mégis mindig megbuktak. Számunkra tehát a november 7-én felkelt Vörös Nap, a Vörös Hadsereg hozta el a miliők által áhítozott békét, a nép teremtő, alkotó munkájának korszakát. Az emlékezéskor a hála érzése az első, amely eltölti az embert. Hála a Vörös Hadsereg felé, mindazok felé, akiknek munkája és vére nélkül a vörös Nap nem kelhetett volna fel november 7-én, és azóta is nem ragyogna fényesen a horizonton. Nagyon jó érzés tudni, hogy hazánkban is nagyon sok felvilágosult orvos és egészségügyi dolgozó volt, akik harcba szálltak a haladásért, küzdöttek mindenfajta elnyomás ellen és közülük nem is egy, életével fizetett eszméiért. Természetesnek tűnhetne, hogy az orvos gondolkodása — természettudományos képzettsége, az elesettekkel való foglalkozása, valamint orvosi esküjének alapján is — könnyebben szabadul meg a feudális, kapitalista-imperialista társadalmi környzet által kialakított szellemi ballasztoktól, illetve kedvező körülmények között a tudatformálás ezekben a koponyákban hamarabb és könnyebben megy végbe. Sajnos, tudjuk, hogy ez nem így van. Az egészségügyi dolgozók társadalmára is érvényesek a párt X. kongreszszusának megállapításai a szocialista gondolkodásról és magatartásról, a társadalmi közmorálról és a kispolgárságról. „Jóllehet, sokat fejlődött a közéleti erkölcs, a társadalmi felelősség, de az antimarxista ideológia és az antiszocialista erkölcs sem adta meg magát. Társadalmunk átmeneti talaján tovább élnek, részben újrateremtődnek, illetve átmenetileg felélénkülnek még a polgári erkölcs maradványai. Az egyéni érdek érvényesítése akkor válik kispolgári magatartássá, ha szembefordul a közösség, a társadalom érdekeivel, a társadalmi egyenlőséggel és szocialista humánummal.” Az orvosegészségügyi dolgozók társadalmában ezek a hibák valóban éppen úgy fellelhetők, mint más társadalmi rétegek 1* % 2691