Orvosi Hetilap, 1973. november (114. évfolyam, 44-47. szám)
1973-11-04 / 44. szám - Darabos Pál: November 7.
November 7. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom a gazdasági alap, a társadalmi viszonyok gyökeres megváltoztatásával együtt elindítója egy átfogó morális forradalomnak is. A szociális igazságtevés, a valódi egyenlőség megteremtése, az embert megnyomorító, megalázó emberi kapcsolatok megszüntetése mellett új eszményeket állít az emberiség elé, a közösségi ember eszményét, az előző korban az elmagányosodásig eljutó túlzott és gátlástalan individualizmus helyébe a kollektivizmust. A közösségi ember eszményét célul tűzve ki, elindítója a széles körű megvalósulás feltételei fokozatos biztosításának is. Így teremtődik meg fokozatosan az a közösségi szellem, amely lényege a társadalmi együttélésnek, a munkának, annak, hogy a társadalom létezzen, fennmaradjon, továbbfejlődjön, hogy a „mindenki mindenki ellen” farkaserkölcse helyébe valami új lépjen. Eljött hát az aranykor? vagy itt áll már közvetlen előttünk? Követve az Orvosi Hetilap gyakorlatát, mármár hagyományát, a nagy évfordulónak kijáró tiszteletadást végezzük most is önvizsgálattal. Nézzük meg mire jutottunk az egészségügyben a korunkhoz méltó közösségi szellem megvalósításában. Hogyan hatnak egészségügyi szervezetünk megvalósult különböző tényezői és gyakorlata a közösségi erkölcs kialakítására, fejlődésére. Ezen belül is vizsgáljuk meg talán elsőként azt, hogy az orvostudomány és gyakorlat fejlődése milyen irányban hat az erkölcsi fejlődésre, egész egészségügyünk szervezetére. Ma már közhely számba megy, hogy a tudományos ismeretek feltartóztathatatlanul növekvő bősége, a gyors fejlődés, az ezzel együttjáró elháríthatatlan és szükségszerű specializálódás, megköveteli az ismeretek, az egészségügyi intézmények, a mindennapi gyakorlat szintézisét, integrációját. Újra és újra hangsúlyozni szoktuk ennek parancsoló szükségszerűségét az egyetemi oktatásban, a továbbképzésben, a különböző feladatok ellátásához szükséges ismeretek kiválasztásában és meghatározásában, az egészségügy szervezetében, a kórházak, rendelők, kutatóhelyek munkájának megszervezésében, a fejlődéssel lépést tartó egészségügyi szervezési koncepció kialakításában. Ugyanez vonatkozik az egy beteg gyógyítása érdekében történő orvosi vizsgálatok, ténykedések józan, célratörő megvalósítására is. Mit kell jelentsen ez erkölcsi fejlődésünkben? Nyilvánvalóan új emberi kapcsolatok kialakítását, az egymásrautaltság elismerését, kollégák és munkatársak tudásának tiszteletben tartását, megbecsülését, közreműködésük igénylését, egyszóval a munkahely demokratizmusát, meleg, őszinte, egymást segítő és tiszteletben tartó közösségi szellemmel jellemezhető munkahelyi légkört. Vizsgálódjunk tovább, követve a legmindennapibb beteg útját! * * * *, Orvosi Hetilap 1973, 114. évfolyam, 44. szám Az első orvos, akivel a beteg rendszeresen találkozik, a körzeti orvos maga is célszerűen összerendezett csoport vezetője, megszervezett munkamegosztással és a feltételeket biztosító konkrét társadalmi háttérrel. A körzeti orvosnak a nála jelentkező betegek élettani és kórtani, tehát biológiai megítélésén túl, társadalmi összefüggéseit is meg kell ismernie, fel kell mérnie. Ilyeneket mint: eljárhat-e a rendelésre, vagy otthon kell kezelni? a team melyik tagja vagy tagjai, s milyen időközönként látogassák otthonában? egyáltalán lehetséges-e otthoni kezelése, vagy intézeti ellátásra szorul. Biztosítani kell — ami nem ritkán nem is könnyű feladat —, kórházi elhelyezését, biztosítani a mentőszolgálat segítségét. Más esetben dönteni kell arról, hogy a beteg munkaképes vagy munkaképtelen, előreláthatólag meddig? Mindig ott a morális döntés, hogy az orvos tudása, felkészültsége, munkahelyének felszereltsége elegendő-e a kórkép tisztázásához. Milyen szakorvosi konzíliumot, konzíliumokat kell igénybe venni ahhoz, hogy a legrövidebb úton diagnózishoz lehessen jutni és megkezdődhessék a célravezető terápia. Mindezt úgy, hogy feleslegesen ne terhelje munkatársait, az egészségügy apparátusát. Megosztja tehát a felelősséget, s egyúttal megőrzi. Mindez döntések sorozata s nagy többségében erkölcsi tartalmú döntések sora. Az orvos és betege, mondhatnám megfordítva is, a beteg és orvosa klasszikus képlete jelentősen módosult. Az orvos egy beteget gyógyít, egy személy érdekében tevékenykedik, a maga személyében vállal ezért felelősséget. Ugyanakkor kollektíva segíti, kollektíva osztozik felelősségében, anélkül, hogy felmentené személyes felelősségétől. Egyént gyógyít, aki azonban maga is kollektíva tagja, családja, barátai, munkahelye várja vissza. Látszólag a beteg felkérésére végzi tevékenységét, valójában a társadalomtól kapott megbízatását teljesíti, a társadalmi munkamegosztásban betöltött szerepét látja el, elvileg függetlenül betegétől. Talán ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogy már a betegellátás alapegységében is közösségi gondolkodást és erkölcsöt megkövetelő döntésekre, emberi magatartásra, orvosi erkölcsre van szükség. Még inkább így van ez a kórházakban, ahol nagyszámú orvos, s más egészségügyi dolgozó munkája összegeződik egy-egy beteg érdekében, gyógyításában. Megosztott és mégis oszthatatlan felelősséggel, amelyben minden egyes résztvevő felelős a maga munkájáért és a beteg sorsáért, ami a beteg érdekében történik, felelős a történések olyan soráért, amit rendre más és más végez el. A kórházi osztályok hangsúlyozott önállóságát hagyományok őrzik. Meggyőződésem, hogy jóval túl és jóval határozottabban, mint az a mai körülmények között indokolt volna. Olyan szemlélet ez, amelyben a régóta kialakult és működő interdisciplináris ellátási formák, a röntgenosztály, a laboratórium sem találta meg, máig sem igazi helyét, a klinikai konziliárius szerepét. A fejlődés pedig az ilyen osztályok, részlegek, funkciók számát tovább növelte és növeli. Csupán utalnék itt az anaesthesiológus csoportok létrehozására, kórházi hygiénikusok, onkológusok működésére, egyes drága mű-