Orvosi Hetilap, 1973. november (114. évfolyam, 44-47. szám)

1973-11-04 / 44. szám - Darabos Pál: November 7.

November 7. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom a gazda­sági alap, a társadalmi viszonyok gyökeres meg­változtatásával együtt elindítója egy átfogó morá­lis forradalomnak is. A szociális igazságtevés, a va­lódi egyenlőség megteremtése, az embert megnyo­morító, megalázó emberi kapcsolatok megszünteté­se mellett új eszményeket állít az emberiség elé, a közösségi ember eszményét, az előző korban az el­magányosodásig eljutó túlzott és gátlástalan indi­vidualizmus helyébe a kollektivizmust. A közössé­gi ember eszményét célul tűzve ki, elindítója a szé­les körű megvalósulás feltételei fokozatos biztosí­tásának is. Így teremtődik meg fokozatosan az a közösségi szellem, amely lényege a társadalmi együttélésnek, a munkának, annak, hogy a társa­dalom létezzen, fennmaradjon, továbbfejlődjön, hogy a „mindenki mindenki ellen” farkaserkölcse helyébe valami új lépjen. Eljött hát az arany­kor? vagy itt áll már köz­vetlen előttünk? Követve az Orvosi Hetilap gyakorlatát, már­­már hagyományát, a nagy évfordulónak kijáró tiszteletadást végezzük most is önvizsgálattal. Néz­zük meg mire jutottunk az egészségügyben a ko­runkhoz méltó közösségi szellem megvalósításá­ban. Hogyan hatnak egészségügyi szervezetünk megvalósult különböző tényezői és gyakorlata a kö­zösségi erkölcs kialakítására, fejlődésére. Ezen belül is vizsgáljuk meg talán elsőként azt, hogy az orvos­­tudomány és gyakorlat fejlődése milyen irányban hat az erkölcsi fejlődésre, egész egészségügyünk szervezetére. Ma már közhely számba megy, hogy a tudomá­nyos ismeretek feltartóztathatatlanul növekvő bő­sége, a gyors fejlődés, az ezzel együttjáró elhárítha­tatlan és szükségszerű specializálódás, megköveteli az ismeretek, az egészségügyi intézmények, a min­dennapi gyakorlat szintézisét, integrációját. Újra és újra hangsúlyozni szoktuk ennek parancsoló szük­ségszerűségét az egyetemi oktatásban, a továbbkép­zésben, a különböző feladatok ellátásához szüksé­ges ismeretek kiválasztásában és meghatározásá­ban, az egészségügy szervezetében, a kórházak, rendelők, kutatóhelyek munkájának megszervezé­sében, a fejlődéssel lépést tartó egészségügyi szer­vezési koncepció kialakításában. Ugyanez vonatko­zik az egy beteg gyógyítása érdekében történő or­vosi vizsgálatok, ténykedések józan, célratörő meg­valósítására is. Mit kell jelentsen ez erkölcsi fejlődésünkben? Nyilvánvalóan új emberi kapcsolatok kialakítását, az egymásrautaltság elismerését, kollégák és mun­katársak tudásának tiszteletben tartását, megbe­csülését, közreműködésük igénylését, egyszóval a munkahely demokratizmusát, meleg, őszinte, egy­mást segítő és tiszteletben tartó közösségi szellem­mel jellemezhető munkahelyi légkört. Vizsgálódjunk tovább, követve a legmindenna­pibb beteg útját! * *­ * *, Orvosi Hetilap 1973, 114. évfolyam, 44. szám Az első orvos, akivel a beteg rendszeresen ta­lálkozik, a körzeti orvos maga is célszerűen össze­rendezett csoport vezetője, megszervezett munka­­megosztással és a feltételeket biztosító konkrét tár­sadalmi háttérrel. A körzeti orvosnak a nála jelent­kező betegek élettani és kórtani, tehát biológiai megítélésén túl, társadalmi összefüggéseit is meg kell ismernie, fel kell mérnie. Ilyeneket mint: eljár­hat-e a rendelésre, vagy otthon kell kezelni? a team melyik tagja vagy tagjai, s milyen időközönként lá­togassák otthonában? egyáltalán lehetséges-e ott­honi kezelése, vagy intézeti ellátásra szorul. Bizto­sítani kell — ami nem ritkán nem is könnyű fel­adat —, kórházi elhelyezését, biztosítani a mentő­­szolgálat segítségét. Más esetben dönteni kell ar­ról, hogy a beteg munkaképes vagy munkaképte­len, előreláthatólag meddig? Mindig ott a morális döntés, hogy az orvos tudása, felkészültsége, mun­kahelyének felszereltsége elegendő-e a kórkép tisz­tázásához. Milyen szakorvosi konzíliumot, konzíliu­mokat kell igénybe venni ahhoz, hogy a legrövi­debb úton diagnózishoz lehessen jutni és megkez­dődhessék a célravezető terápia. Mindezt úgy, hogy feleslegesen ne terhelje munkatársait, az egészség­ügy apparátusát. Megosztja tehát a felelősséget, s egyúttal meg­őrzi. Mindez döntések sorozata s nagy többségében erkölcsi tartalmú döntések sora. Az orvos és bete­ge, mondhatnám megfordítva is, a beteg és orvo­sa klasszikus képlete jelentősen módosult. Az or­vos egy beteget gyógyít, egy személy érdekében te­vékenykedik, a maga személyében vállal ezért fele­lősséget. Ugyanakkor kollektíva segíti, kollektíva osztozik felelősségében, anélkül, hogy felmentené személyes felelősségétől. Egyént gyógyít, aki azon­ban maga is kollektíva tagja, családja, barátai, munkahelye várja vissza. Látszólag a beteg felkéré­sére végzi tevékenységét, valójában a társadalomtól kapott megbízatását teljesíti, a társadalmi munka­­megosztásban betöltött szerepét látja el, elvileg füg­­getlenül betegétől. Talán ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogy már a betegellátás alapegységében is közösségi gondolkodást és erkölcsöt megkövetelő döntésekre, emberi magatartásra, orvosi erkölcsre van szükség. Még inkább így van ez a kórházakban, ahol nagyszámú orvos, s más egészségügyi dolgozó mun­kája összegeződik egy-egy beteg érdekében, gyó­gyításában. Megosztott és mégis oszthatatlan fele­lősséggel, amelyben minden egyes résztvevő felelős a maga munkájáért és a beteg sorsáért, ami a be­teg érdekében történik, felelős a történések olyan soráért, amit rendre más és más végez el. A kórházi osztályok hangsúlyozott önállóságát hagyományok őrzik. Meggyőződésem, hogy jóval túl és jóval határozottabban, mint az a mai körülmé­nyek között indokolt volna. Olyan szemlélet ez, amelyben a régóta kialakult és működő interdiscip­­lináris ellátási formák, a röntgenosztály, a labora­tórium sem találta meg, máig sem igazi helyét, a klinikai konziliárius szerepét. A fejlődés pedig az ilyen osztályok, részlegek, funkciók számát tovább növelte és növeli. Csupán utalnék itt az anaesthe­­siológus csoportok létrehozására, kórházi hygiéni­­kusok, onkológusok működésére, egyes drága mű-

Next