Orvosi Hetilap, 1977. április (118. évfolyam, 14-17. szám)

1977-04-03 / 14. szám - Szabó Gábor: Szubjektív gondolatok április 4-én

1* Szubjektív gondolatok április 4-én A felszabadulás élményéért érdemes volt élni, élet­ben maradni. Akiknek megadatott, hogy megér­hették a második világháború végét, akiknek a fizikai létét a Szövetséges Hatalmak, a Vörös Had­sereg győzelme immár biztosította, még azok sem gondolták, sejtették, hogy a felszabadulás ennél a ténynél mennyivel többet jelent, mennyivel em­beribb, tartalmasabb, gazdagabb élet kapuja nyí­lik meg azáltal, hogy a régi, reakciós társadalmi rendszert felválthatja egy magasabb szintű, új de­mokratikus rend. A Debreceni Orvostudományi Egyetemen az if­júság legtehetségesebbjei, az akkori jelent vallók és a jövőért éppen ezért felelősséget érzők, tapasz­talhatták, elősegíthették a társadalomban végbe­menő forradalmi változásokat, a termelőeszközök társadalmi tulajdonná válását, a földek felosztását, a munkásosztály pártjának harcait és győzelmét. E lépések tervszerűségét és szükségszerűségét — mint ehhez a r­éteghez tartozók — nemcsak lát­tuk, de csodálattal és elismeréssel vettük tudomá­sul, hiszen a világról és a társadalomról korábban kialakított elképzeléseink után, a középiskolában és máshol szerzett polgári ideológiánkhoz képest, a tudományos szocializmus megismerése és érvé­nyesülésének a szinte már kész előzetes felkészü­lés és program alapján történő, bekövetkezése, egy tökéletesen új és magasabb rendű ideál életre kel­tését jelentette. E folyamatba való bekapcsolódás alakította ki azt a magatartást, amelynek lényege az volt, hogy az egyetemen is felül kell vizsgálni a korábban kialakult rendszert, újra kell gondolni szinte mindent, és új, szocialista egyetemet kell teremteni. E tartalmi kérdés azonban mindig is összefonódott —­ és néha szem elől tévedt — az ak­tuális politikai feltételek megteremtéséért folyó társadalmi harccal. Az elemi tanulási és gyógyítási előfeltételek megteremtése mellett már a felszabadulás első éveiben felmerült egy oktatási reform iránti igény. Mi ezt annak idején mint Mansfeld professzor el­képzelését ismertük meg, amelyről Debrecenben egyik munkatársa tartott előadást. Lényegét abban láttuk, hogy a természettudományok haladását kell figyelembe venni a képzés során, előtérbe kell helyezni a funkcionális tárgyakat és csökkenteni a főleg memóriát igénybevevő passzív, leíró ana­tómiát, morfológiát. Ezt az álláspontot támogatta a reform megvalósításáról tartott vitában a kom­munisták vezette baloldali egyetemisták kisszámú csoportja, a professzorok közül pedig Sántha Kál­mán, aki fel is szólalt és logikus érveivel erősítette vélt igazunkat; de a hallgatóság, az akkori hall­gatóság többsége — feltehetően az akkori társa­dalmi és politikai hovatartozás miatt — inkább el­lenségesen fogadta a kezdeményezést. Orvosi Hetilap 1977. 118. évfolyam, 14. szám Később, úgy 1948—49 táján, amikor a politi­kai hatalom egyértelműen a baloldal kezébe ke­rült, az egységes ifjúsági szervezet célul tűzte ki a curriculum célszerű átalakítását és ezért nem­csak bizottságot hoztunk létre, amelyik teljesen új tanrendet alkotott, a tantermi előadások számá­nak lényeges redukcióját irányozta elő és emelte a gyakorlatok számát, de e reform érdekében meg­beszéléseken és vitákban már „meg is egyezett” a tanszékvezetőkkel. Az ifjúság talán naiv és kellő körültekintést, élettapasztalatot és más irányú is­meretet nélkülöző javaslatait nagy ügybuzgalom­mal készítette elő, abban a hitben, hogy racionális érvei a maradiakat meggyőzik és az oktatás is át­alakul a mindenkori igényeknek megfelelően. Ja­vaslataink kidolgozásakor a helyi ismeretek, a megoldandó problémák szolgáltak kiindulópont­ként. Aztán csalódtunk! Az akkori felső vezetés­ben már érvényesült a későbbiek során elítélt munkamódszer. A reform tárgyalására érkezett felsőbb szerv képviselője — akkor nagyon „hara­gudtam” rá, ma már tudom, hogy elvhű, jóindu­latú, jót akaró, alkotó ember, meg sem hall­gatta javaslatainkat. Minek is, hiszen hozta magá­val készen azt a „rendeletet”, amit végre kellett majd hajtani. Azt nem állítom, hogy a mi javas­latunk volt a jobb, de felemlítem, panaszolom ezt az eljárást, mert úgy gondolom, hogy egyetemi re­formot nem lehet csak felülről elrendelni, az egye­temi oktatási rendszer csakis az oktatók és a hall­gatók olyan együttműködésével valósulhat meg, amelynek során a kivitelezők nem passzív köve­tői egy kész tervezetnek, hanem aktív kezdemé­nyezői, hiszen nincs olyan létező, még kevésbé fej­lődő rendszer, amely meglehetne a visszacsatolás révén érvényesülő terelgető jelzések és ezt köve­tően bekövetkező módosult működés nélkül. Társadalmi fejlődésünk során lassan eljutot­tunk abba a szakaszba, amelyben már egészsége­sen tudjuk egyeztetni a központi kezdeményező, ellenőrző, vezető erők és a működést végzők má­sik pólusának harmonikus, demokratikus össz­hangját. És így kapcsolódik a visszaemlékezés egyik mély nyomot hagyó emléke a ma problé­máihoz. Vajon nélkülözhető-e ma már­­nem indoko­latlan önteltséget takar e szóhasználat: „ma már”?) az a friss fiatalos szemlélet, hogy a szocia­lizmus iránti elkötelezettség, még az ünnepi emlé­kezést is a jelen és jövő feladatainak a vizsgála­tára fordítsa, hogy ne csak részleteiben, hanem egészében vizsgáljuk meg az orvosképzés, az egész-­­ ségügyi személyzet képzésének a rendszerét, hogy­ megfelel-e azoknak a céloknak, elvárásoknak, ame­lyet a­ társadalom objektíve és szubjektíve vele szemben támaszt? Vajon arról van-e szó csupán, hogy már csak itt-ott kicsit javítani, változtatni kell, de lényegében véve jó sínen vagyunk, és a módosítások csak a fejlődés ütemét gyorsíthatják meg optimális esetben? Vajon sikerült-e már az oktatók többségének érdeklődését és lelkesedését felkelteni a képzés gondjai iránt, ami viszont elő­feltétele a jó oktatásnak? Mielőtt e kérdés lényegi oldalaira vonatkozó válaszomat megfogalmazom — szükségesnek tar­

Next