Orvosi Hetilap, 1977. április (118. évfolyam, 14-17. szám)
1977-04-03 / 14. szám - Szabó Gábor: Szubjektív gondolatok április 4-én
1* Szubjektív gondolatok április 4-én A felszabadulás élményéért érdemes volt élni, életben maradni. Akiknek megadatott, hogy megérhették a második világháború végét, akiknek a fizikai létét a Szövetséges Hatalmak, a Vörös Hadsereg győzelme immár biztosította, még azok sem gondolták, sejtették, hogy a felszabadulás ennél a ténynél mennyivel többet jelent, mennyivel emberibb, tartalmasabb, gazdagabb élet kapuja nyílik meg azáltal, hogy a régi, reakciós társadalmi rendszert felválthatja egy magasabb szintű, új demokratikus rend. A Debreceni Orvostudományi Egyetemen az ifjúság legtehetségesebbjei, az akkori jelent vallók és a jövőért éppen ezért felelősséget érzők, tapasztalhatták, elősegíthették a társadalomban végbemenő forradalmi változásokat, a termelőeszközök társadalmi tulajdonná válását, a földek felosztását, a munkásosztály pártjának harcait és győzelmét. E lépések tervszerűségét és szükségszerűségét — mint ehhez a réteghez tartozók — nemcsak láttuk, de csodálattal és elismeréssel vettük tudomásul, hiszen a világról és a társadalomról korábban kialakított elképzeléseink után, a középiskolában és máshol szerzett polgári ideológiánkhoz képest, a tudományos szocializmus megismerése és érvényesülésének a szinte már kész előzetes felkészülés és program alapján történő, bekövetkezése, egy tökéletesen új és magasabb rendű ideál életre keltését jelentette. E folyamatba való bekapcsolódás alakította ki azt a magatartást, amelynek lényege az volt, hogy az egyetemen is felül kell vizsgálni a korábban kialakult rendszert, újra kell gondolni szinte mindent, és új, szocialista egyetemet kell teremteni. E tartalmi kérdés azonban mindig is összefonódott — és néha szem elől tévedt — az aktuális politikai feltételek megteremtéséért folyó társadalmi harccal. Az elemi tanulási és gyógyítási előfeltételek megteremtése mellett már a felszabadulás első éveiben felmerült egy oktatási reform iránti igény. Mi ezt annak idején mint Mansfeld professzor elképzelését ismertük meg, amelyről Debrecenben egyik munkatársa tartott előadást. Lényegét abban láttuk, hogy a természettudományok haladását kell figyelembe venni a képzés során, előtérbe kell helyezni a funkcionális tárgyakat és csökkenteni a főleg memóriát igénybevevő passzív, leíró anatómiát, morfológiát. Ezt az álláspontot támogatta a reform megvalósításáról tartott vitában a kommunisták vezette baloldali egyetemisták kisszámú csoportja, a professzorok közül pedig Sántha Kálmán, aki fel is szólalt és logikus érveivel erősítette vélt igazunkat; de a hallgatóság, az akkori hallgatóság többsége — feltehetően az akkori társadalmi és politikai hovatartozás miatt — inkább ellenségesen fogadta a kezdeményezést. Orvosi Hetilap 1977. 118. évfolyam, 14. szám Később, úgy 1948—49 táján, amikor a politikai hatalom egyértelműen a baloldal kezébe került, az egységes ifjúsági szervezet célul tűzte ki a curriculum célszerű átalakítását és ezért nemcsak bizottságot hoztunk létre, amelyik teljesen új tanrendet alkotott, a tantermi előadások számának lényeges redukcióját irányozta elő és emelte a gyakorlatok számát, de e reform érdekében megbeszéléseken és vitákban már „meg is egyezett” a tanszékvezetőkkel. Az ifjúság talán naiv és kellő körültekintést, élettapasztalatot és más irányú ismeretet nélkülöző javaslatait nagy ügybuzgalommal készítette elő, abban a hitben, hogy racionális érvei a maradiakat meggyőzik és az oktatás is átalakul a mindenkori igényeknek megfelelően. Javaslataink kidolgozásakor a helyi ismeretek, a megoldandó problémák szolgáltak kiindulópontként. Aztán csalódtunk! Az akkori felső vezetésben már érvényesült a későbbiek során elítélt munkamódszer. A reform tárgyalására érkezett felsőbb szerv képviselője — akkor nagyon „haragudtam” rá, ma már tudom, hogy elvhű, jóindulatú, jót akaró, alkotó ember, meg sem hallgatta javaslatainkat. Minek is, hiszen hozta magával készen azt a „rendeletet”, amit végre kellett majd hajtani. Azt nem állítom, hogy a mi javaslatunk volt a jobb, de felemlítem, panaszolom ezt az eljárást, mert úgy gondolom, hogy egyetemi reformot nem lehet csak felülről elrendelni, az egyetemi oktatási rendszer csakis az oktatók és a hallgatók olyan együttműködésével valósulhat meg, amelynek során a kivitelezők nem passzív követői egy kész tervezetnek, hanem aktív kezdeményezői, hiszen nincs olyan létező, még kevésbé fejlődő rendszer, amely meglehetne a visszacsatolás révén érvényesülő terelgető jelzések és ezt követően bekövetkező módosult működés nélkül. Társadalmi fejlődésünk során lassan eljutottunk abba a szakaszba, amelyben már egészségesen tudjuk egyeztetni a központi kezdeményező, ellenőrző, vezető erők és a működést végzők másik pólusának harmonikus, demokratikus összhangját. És így kapcsolódik a visszaemlékezés egyik mély nyomot hagyó emléke a ma problémáihoz. Vajon nélkülözhető-e ma márnem indokolatlan önteltséget takar e szóhasználat: „ma már”?) az a friss fiatalos szemlélet, hogy a szocializmus iránti elkötelezettség, még az ünnepi emlékezést is a jelen és jövő feladatainak a vizsgálatára fordítsa, hogy ne csak részleteiben, hanem egészében vizsgáljuk meg az orvosképzés, az egész- ségügyi személyzet képzésének a rendszerét, hogy megfelel-e azoknak a céloknak, elvárásoknak, amelyet a társadalom objektíve és szubjektíve vele szemben támaszt? Vajon arról van-e szó csupán, hogy már csak itt-ott kicsit javítani, változtatni kell, de lényegében véve jó sínen vagyunk, és a módosítások csak a fejlődés ütemét gyorsíthatják meg optimális esetben? Vajon sikerült-e már az oktatók többségének érdeklődését és lelkesedését felkelteni a képzés gondjai iránt, ami viszont előfeltétele a jó oktatásnak? Mielőtt e kérdés lényegi oldalaira vonatkozó válaszomat megfogalmazom — szükségesnek tar