Orvosi Hetilap, 1979. március (120. évfolyam, 9-12. szám)
1979-03-04 / 9. szám - Fráter Loránd: A röntgenológiai szívnagyságról (Az egészséges szív nagysága)
Szegedi Orvostudományi Egyetem, Röntgenklinika (igazgató: Kelemen János dr.) A röntgenológiai szívnagyságról (Az egészséges szív nagysága) Fráter Loránd dr. Az orvosokat mindig érdekelte a beteg szívének nagysága. A kopogtatás betegágynál jó megközelítést adott, de a bizonytalanságok is nyilvánvalóak voltak. A tényleges szívnagyság röntgenológiai úton történő meghatározása századunk első éveiben vált lehetővé és nagy reményeket keltett. Moritz 1900-ban tett úttörő próbálkozása (31) óta sok módszert dolgoztak ki. Ezek közül a legtöbb feledésbe merült, de néhány ma is használatos, sőt rutin mérési eljárás. A röntgenológiai szívtérfogatmérés sokáig nem lelte meg helyét az orvosi gyakorlatban és nem kevesen máig is öncélúnak tartják. A kardiológia fejlődése kellett ahhoz, hogy igazi jelentősége körvonalazódjék s napjainkban a klinikusok egy része már hazánkban is fokozódó érdeklődést tanúsít eredményei iránt. Az alábbiakban kísérletet teszünk a még meglevő kételkedés eloszlatására és arra, hogy bizonyítsuk a szívnagyság számszerű adatának használhatóságát, sőt szükségességét az orvosi gyakorlatban. Biörck (1) szerint a szívnagyság meghatározásának kritériumai a következők: 1. a módszernek pontosnak és valósághűnek kell lenni, tehát — mivel a szív térbeli idom — térfogatmérést kell végezni; 2. meg kell adni a normáltérték felső és alsó határát is; 3. ugyanaz a szív különböző időpontokban kielégítő pontossággal, összehasonlító módon kell hogy mérhető legyen; 4. a módszernek elég egyszerűnek kell lenni a mindennapi használatra is. A szívnagyság meghatározása elsősorban Németországban és Skandináviában terjedt el. Az angolszász irodalom a kérdéssel keveset foglalkozott, az Egyesült Államokban csak a hatvanas években hívták fel a figyelmet a szívtérfogat-meghatározás fontosságára és annak szélesebb körű elterjesztésére (18, 21). Szívtérfogaton a röntgenológiában nem a szívüregek befogadóképességét, hanem a szív árnyékadó részeinek összességéből adódó, tehát a szívkontúrok által határolt test térfogatát értjük. Az anatómiai viszonyok folytán a szívnagyság elsősorban a kamrák volumenét, másodsorban a szív izomzatának térfogatát tükrözi (47). Ez az ún. Orvosi Hetilap 1979. 120. évfolyam, 9. szám „röntgenológiai” (globális) szívtérfogat nem áll minden esetben egyenes arányban a szív élettani befogadóképességével és belőle nem tudunk pontosan következtetni az egyes szívüregek vértartalmára sem. A térfogat meghatározásával viszont jól követhető a legkülönbözőbb okok folytán bekövetkező szívnagyság-változás — olyan esetekben is, amikor ez fizikálisan vagy egyszerű röntgenvizsgálattal (a szokásos rátekintéssel, becsléssel vagy akár a cardiothoracikus ratio megállapításával) még biztosan nem értékelhető. A szívtérfogat mérése A valós szívnagyságot a szív röntgenárnyékának alapján háromféle módon határozhatjuk meg: 1. a szív térbeli modelljének előállításával és a modell térfogatának meghatározásával; 2. a szív különböző térbeliséget is jellemző — síkvetületeinek méreteiből geometriai elvek alapján történő kiszámításával; 3. ismert (általában 1 cm) rétegvastagságú tomographiás metszetek területéből számítással vagy modell készítésével. Modellkészítéskor a vizsgálandót és valamilyen formálható anyagtömböt (agyag, viasz, plasztilin) párhuzamos tengely körül azonos szögben forgatnak körbe és a szív vetületeit minden alkalommal a leképező sugár mentén dolgozó eszközzel a modellre átvive mintegy szobrot faragnak a szívről — ennek térfogatát azután vízkiszorítással kell meghatározni (28, 39, 46). Újabban Büchner és mtsa (4), majd Doerr és mtsa (9) foglalkozott modellkészítéssel, ők habszivacsot használtak erre a célra. A geometriai elveken alapuló számításos szívtérfogatmeghatározási eljárások kidolgozása német szerzők nevéhez fűződik, akik a planimetriás úton meghatározott szívárnyék-területből indultak ki (17, 20, 43). A svéd iskola ehelyett először a Moritz-féle ferde szívnégyszöget, majd az ellipszis-képletet vezette be a számításba (24, 26, 29). Később az orthodiagraphia helyett távfelvételt használtak, bevezették a vetületkorrekciót és megpróbálták gyakorlati célokra alkalmasabbá, egyszerűbbé tenni az eljárást (19, 33, 35). A számos módszer közül leginkább Rohrer (44) és Kahlstorff (20), illetve Jonsell (19) képlete maradt használatban, esetleg bizonyos módosításokkal. Míg a számításos módszerek abból a feltevésekből indultak ki, hogy a szív nagysága bármely esetben egyazon képlettel leírható, az utóbbi két évtizedben olyan törekvések jelentkeztek, melyek célja a szív egyedi alakjának minél pontosabb megközelítése. Francia, német és japán szerzők frontális, illetve transversális síkban készített 7—19 vagy még több rétegfelvétel vetületeinek méreteiből, meglehetősen bonyolult összefüggések alapján adták meg a térfogatértéket (3, 10, 15, 16, 51). A fenti eljárások kritikai elemzése során kitűnt, hogy a modellkészítés még gyakorlott kézben is túlságosan időigényes és hosszú a sugárexpozíció is. A planimetriát igénylő számításos módszerek ugyancsak hosszadalmasságuk miatt nem célszerűek. A rétegfelvételi eljárások elvi hibája a nagyítási kérdésekben rejlik, továbbá az első rétegszelet előtti és utolsó mögötti szívdarab térfogatának mérési bizonyítttalanságában. Nagy probléma az azonos testhelyzet, _|_ légzési és szívfázis biztosítása is. A sugárterhelés még --------szimultán tomographiával sem elhanyagolható. A kon- 503