Orvosi Hetilap, 1979. március (120. évfolyam, 9-12. szám)

1979-03-04 / 9. szám - Fráter Loránd: A röntgenológiai szívnagyságról (Az egészséges szív nagysága)

Szegedi Orvostudományi Egyetem, Röntgenklinika (igazgató: Kelemen János dr.) A röntgenológiai szívnagyságról (Az egészséges szív nagysága) Fráter Loránd dr. Az orvosokat mindig érdekelte a beteg szívének nagysága. A kopogtatás betegágynál jó megközelí­tést adott, de a bizonytalanságok is nyilvánvalóak voltak. A tényleges szívnagyság röntgenológiai úton történő meghatározása századunk első évei­ben vált lehetővé és nagy reményeket keltett. Mo­ritz 1900-ban tett úttörő próbálkozása (31) óta sok módszert dolgoztak ki. Ezek közül a legtöbb fele­désbe merült, de néhány ma is használatos, sőt rutin mérési eljárás. A röntgenológiai szívtérfogatmérés sokáig nem lelte meg helyét az orvosi gyakorlatban és nem kevesen máig is öncélúnak tartják. A kar­diológia fejlődése kellett ahhoz, hogy igazi jelen­tősége körvonalazódjék s napjainkban a kliniku­sok egy része már hazánkban is fokozódó érdek­lődést tanúsít eredményei iránt. Az alábbiakban kísérletet teszünk a még meglevő kételkedés el­oszlatására és arra, hogy bizonyítsuk a szívnagy­ság számszerű adatának használhatóságát, sőt szükségességét az orvosi gyakorlatban. Biörck (1) szerint a szívnagyság meghatározá­sának kritériumai a következők: 1. a módszernek pontosnak és valósághűnek kell lenni, tehát — mivel a szív térbeli idom — térfogatmérést kell végezni; 2. meg kell adni a normáltérték felső és alsó határát is; 3. ugyanaz a szív különböző időpontokban ki­elégítő pontossággal, összehasonlító módon kell hogy mérhető legyen; 4. a módszernek elég egyszerűnek kell lenni a mindennapi használatra is. A szívnagyság meghatározása elsősorban Német­országban és Skandináviában terjedt el. Az angol­szász irodalom a kérdéssel keveset foglalkozott, az Egyesült Államokban csak a hatvanas években hívták fel a figyelmet a szívtérfogat-meghatározás fontossá­gára és annak szélesebb körű elterjesztésére (18, 21). Szívtérfogaton a röntgenológiában nem a szívüregek befogadóképességét, hanem a szív ár­nyékadó részeinek összességéből adódó, tehát a szívkontúrok által határolt test térfogatát értjük. Az anatómiai viszonyok folytán a szívnagyság el­sősorban a kamrák volumenét, másodsorban a szív izomzatának térfogatát tükrözi (47). Ez az ún. Orvosi Hetilap 1979. 120. évfolyam, 9. szám „röntgenológiai” (globális) szívtérfogat nem áll minden esetben egyenes arányban a szív élettani befogadóképességével és belőle nem tudunk pon­tosan következtetni az egyes szívüregek vértartal­mára sem. A térfogat meghatározásával viszont jól követhető a legkülönbözőbb okok folytán be­következő szívnagyság-változás — olyan esetek­ben is, amikor ez fizikálisan vagy egyszerű rönt­genvizsgálattal (a szokásos rátekintéssel, becslés­sel vagy akár a cardiothoracikus ratio megállapí­tásával) még biztosan nem értékelhető. A szívtérfogat mérése A valós szívnagyságot a szív röntgenárnyé­kának alapján háromféle módon határozhatjuk meg: 1. a szív térbeli modelljének előállításával és a modell térfogatának meghatározásával; 2. a szív különböző­­ térbeliséget is jellemző — síkvetületeinek méreteiből geometriai elvek alapján történő kiszámításával; 3. ismert (általában 1 cm) rétegvastagságú to­­mographiás metszetek területéből számítással vagy modell készítésével. Modellkészítéskor a vizsgálandót és valamilyen formálható anyagtömböt (agyag, viasz, plasztilin) pár­huzamos tengely körül azonos szögben forgatnak kör­be és a szív vetületeit minden alkalommal a leképe­ző sugár mentén dolgozó eszközzel a modellre átvive mintegy szobrot faragnak a szívről — ennek térfoga­tát azután vízkiszorítással kell meghatározni (28, 39, 46). Újabban Büchner és mtsa (4), majd Doerr és mtsa (9) foglalkozott modellkészítéssel, ők habsziva­csot használtak erre a célra. A geometriai elveken alapuló számításos szívtér­­fogatmeghatározási eljárások kidolgozása német szer­zők nevéhez fűződik, akik a planimetriás úton meg­határozott szívárnyék-területből indultak ki (17, 20, 43). A svéd iskola ehelyett először a Moritz-féle fer­de szívnégyszöget, majd az ellipszis-képletet vezette be a számításba (24, 26, 29). Később az orthodiagra­­phia helyett távfelvételt használtak, bevezették a ve­­tületkorrekciót és megpróbálták gyakorlati célokra al­kalmasabbá, egyszerűbbé tenni az eljárást (19, 33, 35). A számos módszer közül leginkább Rohr­er (44) és Kahlstorff (20), illetve Jonsell (19) képlete maradt használatban, esetleg bizonyos módosításokkal. Míg a számításos módszerek abból a feltevések­ből indultak ki, hogy a szív nagysága bármely esetben egyazon képlettel leírható, az utóbbi két évtizedben olyan törekvések jelentkeztek, melyek célja a szív egyedi alakjának minél pontosabb meg­közelítése. Francia, német és japán szerzők frontális, illetve transversális síkban készített 7—19 vagy még több rétegfelvétel vetületeinek méreteiből, meglehe­tősen bonyolult összefüggések alapján adták meg a térfogatértéket (3, 10, 15, 16, 51). A fenti eljárások kritikai elemzése során kitűnt, hogy a modellkészítés még gyakorlott kézben is túl­ságosan időigényes és hosszú a sugárexpozíció is. A planimetriát igénylő számításos módszerek ugyancsak hosszadalmasságuk miatt nem célszerűek. A réteg­­felvételi eljárások elvi hibája a nagyítási kérdé­sekben rejlik, továbbá az első rétegszelet előtti és utolsó mögötti szívdarab térfogatának mérési bizonyí­­ttt­­alanságában. Nagy probléma az azonos testhelyzet, _|_ légzési és szívfázis biztosítása is. A sugárterhelés még --------­szimultán tomographiával sem elhanyagolható. A kon- 503

Next