Orvosi Hetilap, 1982. július (123. évfolyam, 27-30. szám)

1982-07-04 / 27. szám - Széll Kálmán: A regionalis érzéstelenítés helye a korszerű anaesthesiológiában

% 1652 történt. Mester (70) 12 000 helyi érzéstelenítéséből egy sem halt meg, pedig ugyanakkor Beecker és Todd (d­r. 70) 600 000 esetre terjedő amerikai gyűjtő statisztikájában 6000-re jutott egy halálos szövődmény. Ezen időből elismerésre méltó még Petrovszkij, Hedri, Jáki, Kerényi, Klimko, Min­­csev, Páka, Rubányi, Sebestény, ifj. Verebély stb. munkássága. E korra —­ talán éppen az 1955-ös években — a potencionált lokál, tehát a „hyberna­­tióval” egybekötött (más szóval a lytikus cocktaillal potencionált) helyi érzéstelenítés tette fel a koro­nát, bár e módszer egyúttal már maga is helyi ér­zéstelenítés elégtelenségének — akkor még ki nem mondott — kritikája volt. A deconnectio nemcsak tökéletesítette, hanem alapjában változtatta meg, sőt olykor meg is kérdőjelezte a helyi érzéstelení­tést. Esetenként ugyanis nehezen volt eldönthető, hogy a műtét voltaképpen deconnectióval poten­cionált helyi érzéstelenítésben, avagy helyi érzés­telenítéssel kiegészített általános érzéstelenítésben történt-e. A helyi érzéstelnítés négyszer szerepelt a Sebész Nagygyűlések fő témájaként. Először már 1905-ben (!), majd 1924-ben, 1930-ban, végül 1955-ben. Utóbbitól számítjuk a korszerű anaesthesiológia megszületését hazánkban, melyet többségükben fiatal sebészek kezd­tek ugyan önállóan művelni, de melynek életre hívá­sában nem kisebbek, mint Hedri, Keszler, Littmann, Petri, Pommersheim stb. bábáskodtak. Mégpedig nem akárhogy. A korszerű anaesthesia szervezésével kap­csolatos állásfoglalásaik, elnöki összefoglalóik, javas­lataik, hozzászólásaik és referátumaik ma is helytál­lóak. Az 1955-ös Sebész Nagygyűlés anyaga rendkí­vül tanulságos és tiszteletre méltó. Nem lehet cé­lom (de nem is feladatom), hogy egy nagy múltú társaság nagygyűlését bíráljam, annál is inkább, mert az a maga korában feltétlenül progresszív volt. (Egyébként is könnyű már 25 évvel később bölcsnek lenni.) Gergely (28) kitűnő referátumát pl. alig koptatta meg az idő. A nagygyűlés — bár szavakban ennek ellenkezőjét többen is hangoztat­ták — kimondatlanul még mindig az általános és helyi érzéstelenítés — mint két szembenálló mód­szer — versengését tükrözte. Ezen — korábban is fellelhető, de később is megtalálható — rivalizálás logikai és szakmai tarthatatlansága abban rejlett, hogy akkoriban a jól ismert, bevett és eredménnyel gyakorolt helyi érzéstelenítést a fejletlenebb — csak kezdők által és rizikós betegeken gyakorolt — intratrachealis altatással hasonlították össze. Csak az ezekből leszűrt szubjektív ítéletnek volt betud­ható pl. az, hogy még 1955-ben is a helyi érzéstele­nítés előnyének hozták fel azt, hogy a beteg „jól megfigyelhető”, alkalmazása során „kisebb veszélye van a szöveti hypoxiának”, elkerülhetők a „patho­­lógiás intratrachealis reflexek”, hogy a „spontán légzés megtartható, a „műtét közbeni leszívás elke­rülhető”, a hasfal betegségeinél „nincs szükség a hasizmok ellazítására” stb. Az efféle óhatatlanul is szubjektív ítéletek hátterében csak az ismeretlen módszerrel szembeni bizalmatlanság, ill. a megszo­kott eljárással kapcsolatos elfogultság szerepelhe­tett. Nem csoda, hogy a mellkasi műtétekben az intratrachealis technika fölénye hazánkban csak 1960-ban dőlt el véglegesen (19). A megszokott módszer hátrányai egy ideig nem tűntek fel, pedig — ha jól emlékszem — a préselő beteg hasának zárása nem kis nehézséggel és nem ke­vés hegsérvképződéssel járt. Aránylag keveset beszél­tek róla, de a helyi érzéstelenítésnek is voltak áldoza­tai. Gergely és Popik (29) foglalkoztak e kérdéssel. Magam 1950—56 között nem egy combnyaktörés miatt operálandó beteg spinalis érzéstelenítéséhez csatlako­zó halálesetére emlékszem . 1964-ben két infiltratiós érzéstelenítéssel kapcsolatos halálesetről számoltam be (95). Nem volt meglepő, hogy az intratrachealis narkózis csakhamar elterjedt, mert az nagymérték­ben fokozta a beteg biztonságát s annyira meg­könnyítette a sebész munkáját (izomellazítás), hogy feltartóztathatatlanul e módszer vált uralkodóvá. Ezen örvendetes előtörés — sajnálatosan — né­hány évtizedre háttérbe szorította a lokális anaes­thesia fejlődését (nem utolsósorban azért, mert nem volt, aki végezze!). A helyi érzéstelenítés „kor­szerűtlenné” vált. Az ezen érából származó közle­mények — ugyancsak helytelenül— a már polgár­jogot nyert, a betegnek és sebésznek nagy bizton­ságot adó, s az általános érzéstelenítés magasabb fokát képviselő intratrachealis altatást, az időköz­ben már megbukottnak vélt helyi érzéstelenítési el­járásokkal vetették össze. Mindez tulajdonképpen érthető, még csak nem is magyar jelenség, hiszen az egész világon ilyenformán alakult a fejlődés. A tudománytörténetnek azonban a legszorgal­masabb és egyben legkegyetlenebb söpörgető em­bere az idő, amely kérlelhetetlenül eltünteti mind­azt, ami nem maradandó. Az emlékezetes 1­955-ös Sebész Nagygyűlés számos — nem kevés enthusias­­mussal — ajánlott módszere időközben a feledés homályába merült, mert azóta jobbak születtek, s egyes, akkor még vitás kérdést tisztázott a fejlődés. Régebben ellentétes célzatú eljárások versengtek egymással. Egyfelől a hyalurodinase pl. elősegítet­te az érzéstelenítő oldatok felszívódását, másfelől az adrenalin gátolta azt. Voltak meggyőződéses ér­­szűkítő-pártiak és ellenzők. Ma már a vita tisz­­tulóban van, az érszűkítők a hatásosabb helyi ér­­zéstelenítők adagját emelni tudják. Ez nem jelenti azt, hogy ne alakultak volna ki az érszűkítők al­kalmazásának javallatai és ellenjavallatai. Ugyan­akkor nem igazolódott az a feltevés, hogy a kis mo­lekulasúlyú dextron megnyújtja a helyi érzéstele­­nítők hatásidejét (95). Ma már szinte történelmi kategória az ún. „tök­öli( harántmetszet) érzéstelenítés”, az „osseális érzés­telenítés”, a (főként kétoldali) vagosympatikus blokád, a Braun-féle splanchnikus érzéstelenítés, az Evipan bázis narkózissal kombinált lokál anaesthesia (80), az ún. magas nyomású helyi érzéstelenítés (6), az önma­gában is fájdalmas fagyasztásos eljárás (anaesthesia dolorosa), a 0,25%-os tonogenmentes novocainnal a szö­vetek feszüléséig infiltráló Visnyevszky-féle réteges érzéstelenítés, a lobos bőr percután felszívódására épí­tő helyi érzéstelenítés (110), a Bugyi-féle microspina­­lis érzéstelenítés (cit. 28), a mellkasi műtétek és a gyermeksebészeti beavatkozások gerincvelői, ill. peri­duralis érzéstelenítése, a Perl által 1953-ban ajánlott, laparotomia során végzett intraduralis érzéstelenítés (cit. 28), a periduralis periszon és sajátvér-plombok alkalmazása, az MY 301 izomrelaxánssal (56) — sőt, az akkor még oly divatos „hybernatióval” — potencionált helyi érzéstelenítés is. Érdekes, hogy ezeket jórészt azon leplezetlen célzattal alkalmazták, hogy a beteget ne kelljen intubálni (56, 58, 80).

Next