Orvosi Hetilap, 1982. július (123. évfolyam, 27-30. szám)
1982-07-04 / 27. szám - Széll Kálmán: A regionalis érzéstelenítés helye a korszerű anaesthesiológiában
% 1652 történt. Mester (70) 12 000 helyi érzéstelenítéséből egy sem halt meg, pedig ugyanakkor Beecker és Todd (dr. 70) 600 000 esetre terjedő amerikai gyűjtő statisztikájában 6000-re jutott egy halálos szövődmény. Ezen időből elismerésre méltó még Petrovszkij, Hedri, Jáki, Kerényi, Klimko, Mincsev, Páka, Rubányi, Sebestény, ifj. Verebély stb. munkássága. E korra — talán éppen az 1955-ös években — a potencionált lokál, tehát a „hybernatióval” egybekötött (más szóval a lytikus cocktaillal potencionált) helyi érzéstelenítés tette fel a koronát, bár e módszer egyúttal már maga is helyi érzéstelenítés elégtelenségének — akkor még ki nem mondott — kritikája volt. A deconnectio nemcsak tökéletesítette, hanem alapjában változtatta meg, sőt olykor meg is kérdőjelezte a helyi érzéstelenítést. Esetenként ugyanis nehezen volt eldönthető, hogy a műtét voltaképpen deconnectióval potencionált helyi érzéstelenítésben, avagy helyi érzéstelenítéssel kiegészített általános érzéstelenítésben történt-e. A helyi érzéstelnítés négyszer szerepelt a Sebész Nagygyűlések fő témájaként. Először már 1905-ben (!), majd 1924-ben, 1930-ban, végül 1955-ben. Utóbbitól számítjuk a korszerű anaesthesiológia megszületését hazánkban, melyet többségükben fiatal sebészek kezdtek ugyan önállóan művelni, de melynek életre hívásában nem kisebbek, mint Hedri, Keszler, Littmann, Petri, Pommersheim stb. bábáskodtak. Mégpedig nem akárhogy. A korszerű anaesthesia szervezésével kapcsolatos állásfoglalásaik, elnöki összefoglalóik, javaslataik, hozzászólásaik és referátumaik ma is helytállóak. Az 1955-ös Sebész Nagygyűlés anyaga rendkívül tanulságos és tiszteletre méltó. Nem lehet célom (de nem is feladatom), hogy egy nagy múltú társaság nagygyűlését bíráljam, annál is inkább, mert az a maga korában feltétlenül progresszív volt. (Egyébként is könnyű már 25 évvel később bölcsnek lenni.) Gergely (28) kitűnő referátumát pl. alig koptatta meg az idő. A nagygyűlés — bár szavakban ennek ellenkezőjét többen is hangoztatták — kimondatlanul még mindig az általános és helyi érzéstelenítés — mint két szembenálló módszer — versengését tükrözte. Ezen — korábban is fellelhető, de később is megtalálható — rivalizálás logikai és szakmai tarthatatlansága abban rejlett, hogy akkoriban a jól ismert, bevett és eredménnyel gyakorolt helyi érzéstelenítést a fejletlenebb — csak kezdők által és rizikós betegeken gyakorolt — intratrachealis altatással hasonlították össze. Csak az ezekből leszűrt szubjektív ítéletnek volt betudható pl. az, hogy még 1955-ben is a helyi érzéstelenítés előnyének hozták fel azt, hogy a beteg „jól megfigyelhető”, alkalmazása során „kisebb veszélye van a szöveti hypoxiának”, elkerülhetők a „pathológiás intratrachealis reflexek”, hogy a „spontán légzés megtartható, a „műtét közbeni leszívás elkerülhető”, a hasfal betegségeinél „nincs szükség a hasizmok ellazítására” stb. Az efféle óhatatlanul is szubjektív ítéletek hátterében csak az ismeretlen módszerrel szembeni bizalmatlanság, ill. a megszokott eljárással kapcsolatos elfogultság szerepelhetett. Nem csoda, hogy a mellkasi műtétekben az intratrachealis technika fölénye hazánkban csak 1960-ban dőlt el véglegesen (19). A megszokott módszer hátrányai egy ideig nem tűntek fel, pedig — ha jól emlékszem — a préselő beteg hasának zárása nem kis nehézséggel és nem kevés hegsérvképződéssel járt. Aránylag keveset beszéltek róla, de a helyi érzéstelenítésnek is voltak áldozatai. Gergely és Popik (29) foglalkoztak e kérdéssel. Magam 1950—56 között nem egy combnyaktörés miatt operálandó beteg spinalis érzéstelenítéséhez csatlakozó halálesetére emlékszem . 1964-ben két infiltratiós érzéstelenítéssel kapcsolatos halálesetről számoltam be (95). Nem volt meglepő, hogy az intratrachealis narkózis csakhamar elterjedt, mert az nagymértékben fokozta a beteg biztonságát s annyira megkönnyítette a sebész munkáját (izomellazítás), hogy feltartóztathatatlanul e módszer vált uralkodóvá. Ezen örvendetes előtörés — sajnálatosan — néhány évtizedre háttérbe szorította a lokális anaesthesia fejlődését (nem utolsósorban azért, mert nem volt, aki végezze!). A helyi érzéstelenítés „korszerűtlenné” vált. Az ezen érából származó közlemények — ugyancsak helytelenül— a már polgárjogot nyert, a betegnek és sebésznek nagy biztonságot adó, s az általános érzéstelenítés magasabb fokát képviselő intratrachealis altatást, az időközben már megbukottnak vélt helyi érzéstelenítési eljárásokkal vetették össze. Mindez tulajdonképpen érthető, még csak nem is magyar jelenség, hiszen az egész világon ilyenformán alakult a fejlődés. A tudománytörténetnek azonban a legszorgalmasabb és egyben legkegyetlenebb söpörgető embere az idő, amely kérlelhetetlenül eltünteti mindazt, ami nem maradandó. Az emlékezetes 1955-ös Sebész Nagygyűlés számos — nem kevés enthusiasmussal — ajánlott módszere időközben a feledés homályába merült, mert azóta jobbak születtek, s egyes, akkor még vitás kérdést tisztázott a fejlődés. Régebben ellentétes célzatú eljárások versengtek egymással. Egyfelől a hyalurodinase pl. elősegítette az érzéstelenítő oldatok felszívódását, másfelől az adrenalin gátolta azt. Voltak meggyőződéses érszűkítő-pártiak és ellenzők. Ma már a vita tisztulóban van, az érszűkítők a hatásosabb helyi érzéstelenítők adagját emelni tudják. Ez nem jelenti azt, hogy ne alakultak volna ki az érszűkítők alkalmazásának javallatai és ellenjavallatai. Ugyanakkor nem igazolódott az a feltevés, hogy a kis molekulasúlyú dextron megnyújtja a helyi érzéstelenítők hatásidejét (95). Ma már szinte történelmi kategória az ún. „tököli( harántmetszet) érzéstelenítés”, az „osseális érzéstelenítés”, a (főként kétoldali) vagosympatikus blokád, a Braun-féle splanchnikus érzéstelenítés, az Evipan bázis narkózissal kombinált lokál anaesthesia (80), az ún. magas nyomású helyi érzéstelenítés (6), az önmagában is fájdalmas fagyasztásos eljárás (anaesthesia dolorosa), a 0,25%-os tonogenmentes novocainnal a szövetek feszüléséig infiltráló Visnyevszky-féle réteges érzéstelenítés, a lobos bőr percután felszívódására építő helyi érzéstelenítés (110), a Bugyi-féle microspinalis érzéstelenítés (cit. 28), a mellkasi műtétek és a gyermeksebészeti beavatkozások gerincvelői, ill. periduralis érzéstelenítése, a Perl által 1953-ban ajánlott, laparotomia során végzett intraduralis érzéstelenítés (cit. 28), a periduralis periszon és sajátvér-plombok alkalmazása, az MY 301 izomrelaxánssal (56) — sőt, az akkor még oly divatos „hybernatióval” — potencionált helyi érzéstelenítés is. Érdekes, hogy ezeket jórészt azon leplezetlen célzattal alkalmazták, hogy a beteget ne kelljen intubálni (56, 58, 80).