Orvosi Hetilap, 1983. szeptember (124. évfolyam, 36-39. szám)
1983-09-04 / 36. szám - Petrányi Gyula: Immunoplasia. Immunotrophia. Az immunológia mások oldala
testek tehát nem lehetnek citotoxicusak. Legföljebb immuncomplexeket (IC) képezve okozhatnak valamilyen nem immunspecifikus „IC-depozíciós” betegséget. Az autoantitestek többségének citoagreszszivitása ellen szól még az is, hogy — bár általában kisebb tterben — egészségesekben is előfordulnak. Változatlanul saját sejtfelületi antigén ellen agreszszív (cytotoxicus) autoantitestet feltűnően keveset ismerünk (mintha mégis érvényesülne valamilyen horror autotoxicus!), szemben a sejtszövetpusztulás szempontjából hatástalan nagyon sokféle értelmetlen autoantitesttel (12). Autoantitestek által bizonyíthatóan közvetlenül okozott kórképek száma meglepően kevés (meleg haemolysines anaemia, ITP, anti-GBM antitest nephritis, myasthenia gravis, egyes keringő funkcionális faktorok elleni — pl. anticoagulans — antitest által okozott baj). Többnyire nem bizonyítható in vivo az in vitro „killer” sejtek citotoxicitása se, legfeljebb feltételezhető, ha biopsiás metszetben egyes szervekben monoclonális antitestekkel (12) nagyobb számban mutathatók ki, de jelenlétük másképp is magyarázható. Ily módon autoimmun agresszió következményének vélt (és feltételezetten non-virális) számos kórképben sem a humorális, sem a celluláris agreszió valójában nem bizonyított. Az autoimmun betegségek prototípusának mondott SLE-ben az autoantitestek egész „záporával” találkozunk (13, 14), de ezek megint nem sejtfelszín-ellenesek és inkább az antitestképzés, az immun-reguláció valamilyen kisiklására utalnak, így SLE-ben sincs direkt bizonyítéka a specifikus autoimmun agressziónak a betegség valódi háttereként. Ha tehát logikusan gondolkodunk, kimondhatjuk, hogy a legtöbb szervspecifikus „primer” atrofiában és a következményes klinikai hipofunkciós betegségben, mint a myxoedema, Addison-kór, üres-sella, némely májcirrhosis, focal-sclerosisos és egyéb idiopátiás glomerulonephritis, scleroderma, az anaemia perniciosa mögötti gyomor fedősejtatrófia, stb. nincs bizonyítéka az autoimmun agreszsziónak. Ez persze még nem bizonyítja pozitíve ilyenkor az Ipla hiányát, de feltételezhetővé, valószínűvé teszi. A fő nehézsége, a hiánya felől az Ipla bizonyításának az, hogy egyelőre még nincs módszerünk a szervspecifikus immunoplázia feltételezhető mediátorainak a mérésére a csökkenő szinten, bár, mint a későbbiekben kiderül , ilyenek kifejlesztése várható. Az általános limfohipopláziát az állatkísérleti módszerek szerint különböző típusú sorvadásos betegségek kísérik („wasting disease”, „secondary disease”), de ha nem válik teljessé az immunhiány, akkor az állatok steril környezetben általában megélnek, sőt, fejlődnek. Bár ez többféleképpen magyarázható, az Ipsa szempontjából a lényeg inkább az, hogy meglehetősen rezisztens limfoid populáció lehet felelős az Ipla funkcióért. Immunohiperplázia Folytassuk vizsgálódásunkat a másik irányú megközelítéssel, az immunoplázia hiperfunkciós következményeinek keresésével. Funkcionálisan transzferábilis faktort kell keresnünk a vérkeringésben, mely szervhiperpláziát és ezekkel szervhiperfunkciót okoz. Az első gyanú, majd bizonyíték a LATS (long acting thyroid stimulator) volt, amikor kiderült (15, 16, 17), hogy ez gamma-globulin, vagyis Thyreoideát Stimuláló Immunoglobulin (TSI), mely a Graves-Basedow-kór kiváltója és fenntartója. Ez a Graves—Basedow-kórt az autoimmun betegségek csoportjába sorolta, mégis, a lényeg az, hogy az autoagressziókkal szemben ez nem destruktív gyulladás, hanem éppen fordítva, fokozott immunfunkcióval keltett szervspecifikus hiperplázia, következményes hiperfunkcióval (18). Úgy látszik azonban, hogy talán több faktor szükséges egyszerre a Graves—Basedow-kórhoz (19), egy TGI (..thyroid growth immunoglobulin”), mely a hiperpláziát (strumát) okozza és a TSI, mely (a TSH receptorhoz kötődve az adenylcyclázt stimulálva) a hiperfunkcióért felelős. Ha már egy példa akadt a humán patológiában, akkor többnek is kell lennie. Magunk is kerestünk ilyet és találtunk is. Említettem az immunohipoplázia-aplázia valószínűségét a gyomor nyálkahártya atrofiában (anaciditás, anaemia perniciosa következménnyel), így valószínűnek tartottam, hogy az ulcus pepticum feltételéül szolgáló hiperaciditást szolgáltató fősejt („secretory cell-mas”) hiperplázia oka is egy Stimuláló Immunoglobulin (SI) lehet. Ezt munkatársammal (20, 21) meg is találtuk a nyombélfekélyes betegek kb. felében, ami nagyon jó eredmény, ha az emberi gyomorsav-stimuláló immunoglobulin hatásosságát patkányban vizsgáljuk, ulrus-produkálással. A módszer javításával az eredményesség is fokozódhat, mint az a LATS, ill. TSI esetében is történt a kezdeti 50%-ról majdnem 100%-ra (22). Ez a gyomorsavképzés szabályozását az eddig ismert gyors neuroendokrin és parakrin szabályozás mellett a tartós immunokrin hatással egészíti ki (21). Irodalmi adat mellett (23) előzetes biztató eredményünk van arra, hogy stimuláló immunoglobulin lehet a mellékvese bilaterális hiperpláziájának az okozója is, melynek azután Cushing-syndroma a következménye (24). Ajánlható tehát minden hiperplázia vizsgálata ebben az irányban. Aki keres, az talál. Ezek az immunohiperpláziák, akárcsak az atrofiák, általában szervspecifikusak, egy szervre korlátozottak. Ebből következik, hogy az immunoplázia is külön-külön minden szervre-szövetre vonatkozólag preformáltan specifikus. Ez persze nem jelenti egyszersmind azt, hogy ritkábban nem lehet multiplex és ezáltal nem érinthet egyszerre több szervet, szövetet, pl. több endokrin mirigyet, multiplex endokrinopátiát okozva, melyekben a proliferáció malignussá is válhat. Erre vonatkozólag tudomásom szerint az Ipla vonatkozásában mégsincs adat, a genetikus hajlamosság azonban inkább mellette szól. Az immunoplázia bizonyításának nehézsége a hiperplázia oldaláról is részben módszertani (amiben azonban javulás várható), részben pedig megfelelő állatmodell hiánya. % 2165